Belle
Reggel öt óra, és a tábor ébresztője pontosan megszólal. Hátamra fordulok, pár pillanatig még csukva tartom szemhéjaim, másodpercek töredéke után felnyitom őket és a plafonra bámulok, majd oldalra. A szobát ébredező, morgó férfiak mozgolódása tölti meg. Mindegyik magában dünnyög, ugyanis az egy hónap – ezek szerint -, számukra már nagyon is kevés volt ahhoz, hogy megszokják a korán kelés édes örömeit.
Végül erőt veszek magamon, és kimászom a sötétzöldszínű
takaróm alól. Sortban és trikóban – amelyek hasonló színűek -, indulok a mosdó irányába.
Érzem magamon a pillantásokat, ahogyan azt minden reggel és este, amikor csak a
testem nagy része látszik. A színes és a fekete-fehér minták, amelyek testemet
fedik, még mindig megdöbbentik a többieket.
Mivel koedukáltak a fürdőszobának kinevezett helyiségek, így
diszkréten állok be az egyik csaphoz, ahol is a reggeli fontos, számomra
elmaradhatatlan teendőket hajtom végre. Arcmosás, fogmosás után hajamat egy
nagyon szoros kontyba fogom, hogy a nap folyamán semmilyen módon esélye se
legyen zavarni. Amint elkészülök, vissza is igyekszem a saját ágyamhoz, és
ruháimat magamhoz véve vonulok újra a fürdőszoba egyik hátsó sarkába, ahol is
magamra öltöm a mindennapi képzéshez való ruhát.
Sikerül pár perc leforgása alatt elkészülnöm. Páran még
mindig a szemüket legeltetik, mostanra már ruhába bújtatott testemen, de mit
sem törődve a sok férfivel, hagyom el lakrészünk, hogy átmehessek az étkezdei
részlegre, ahol is az ínycsiklandozónak igen is nevezhető ételek várják kora
reggel az embereket.
Senkivel sem törődve haladok. Vannak, akik rám köszönnek,
azoknak hasonlóan köszönök én is, hiszen illetlen bunkó mégsem vagyok. Mondhatni,
hogy senkivel sem foglalkozom. Azért jöttem a katonaságba, mert itt az ember
nem barátkozik, hanem elvégzi a feladatát, a nap végén pedig fáradtan,
gondolatmentesen dől be az ágyba.
Sohasem voltam társasági ember, de ne értsetek félre, nem
azért csatlakoztam a merev katonai élethez.
- Végre, hogy megérkeztél – veszi fel velem a tempót az
ajtóban álló Elisabeth.
Ő volt az egyetlen, akit nem tudtam leépíteni. A többieknek
pár igazán egyszerű szó is megtette, s békén hagytak, míg ő a lehetséges
pillanatokban ott volt, és ott is lesz mindig, tudom.
- Beth, egy percet sem késtem – sóhajtok fel, miközben
beállok a sorba, vele nyomomban.
- Valóban, de már éhen haltam – közli drámaian.
- Te mindig éhes vagy – mutatok rá a dologra. – És őszintén
mondom, hogy fogalmam sincs, hogy vagy képes megenni azt a sok vackot, utána
pedig futni.
- Számomra is rejtély, de tökéletesen működik – vigyorog,
majd elindulunk a szokásos asztal felé, amelynek szélén helyet szoktunk
foglalni a mindennapok folyamán. – Ha azt nézzük, akkor kell az energia a
gyakorlatokhoz – magyarázza meg, amivel részben egyet is értek.
Csendben kezdjük el fogyasztani a reggelinket. Sohasem
voltam a reggelek embere, de itt ezt is meg kellett szokni, ahogyan sok más
dolgot is. Vannak, akik halkan beszélnek, kihasználják az alkalmat, hogy még
szabadon közlekedhetnek, és a saját döntésük szerint cselekedhetnek.
- Hallottad, hogy új őrnagy érkezik? – kérdezi közel
hajolva, bizalmasan, mintha csak valamilyen nagy titkot osztana meg velem.
- Valóban? – érdektelenül kérdezek vissza.
- Hé, ez nagyon is fontos téma – emeli meg kissé a hangját,
mire tekintetem felvezetem rá.
- Oké, bocsi, figyelek – teszem le a villámat, és minden
figyelmemmel megtisztelem, bár teljesen hidegen hagy a dolog.
- Azt pletykálják, hogy magaviselete miatt kellett
otthagynia az előző laktanyát – suttogja.
- Legalább nem lesz unalmas, ha már a ráncos arcát kell
figyelnünk egész nap – felelem, és tovább folytatom a reggelim elfogyasztását.
Szerencsére Beth is csendesen nyámmog tovább a három emberre
is elegendő ételen. Körülöttünk is lassan csend lesz, s mindenki az utolsó
perceit élvezi ki.
¤¤¤¤
Minden személy elfoglalta a helyét, a tökéletes sorok
megvoltak. Nesztelenség volt. A vezetők előttünk álltak, míg mi csak kihúzott,
egyenes testtartással meredtünk magunk elé. Mindenki az őrnagy érkezését várta.
A nap kellemesen melegített bennünket, amely Kaliforniában,
egyáltalán nem volt meglepő. szerencsénkre nem kellett sokat várnunk az érkező
személyre. Az autó begurult, amelyet mindenki árgus szemekkel követett. Megállt
a vezetők előtt, mire ők is feszes testtartást vettek fel.
A járműnek ajtaja lassan nyitódott, s szállt ki egy férfi
belőle. Mivel a bámészkodást sem díjazzák, így én is csak oda-oda pillantottam
tekintélyes alakjára. Egyértelműn jegyzem meg magamban, hogy biztosan nem állapítanám
már róla, hogy őrnagy, hacsak ne közlik velem előtte.
- Hét, bármit lehet rá mondani, de hogy öreg, és unalmas,
nem hinném – sutyorog Beth mellőlem.
Sziasztok :)
Hát megérkezett a legújabb blogom első, rövid része. Még szinte semmi sem történt, talán unalmasra is sikeredett. Véleményeiteket várom! ;)
Köszönöm szépen a 30 feliratkozót!! Akinek tetszik, az nyugodtan csatlakozzon a többi olvasóhoz, illetve a facebook csoporthoz is, akár: Link.
Xx
