Harry
El sem hiszem,
hogy köddé vált mindaz, amit eddig kergettem. Akiért eddig rajongtam, akit
szerettem.
Magam elé
meredek, ám az eső nem kímél. Felállok, az autómhoz sietek és amilyen gyorsan
csak tudok, hátat is fordítva a temetőnek, elhagyom a területet, s meg sem
állok a táborig.
Az út közben
annyira rákezd az eső, hogy alig látni valamit. Sebességet váltok, és jobban a
gázra lépek, mielőbb szeretnék visszaérni. Hova tűnt? Miért tűnt el? Szakadó
esőben nem mehetett messze, de sehol sem látom. Az út szélén erdő húzódik,
amely mélyén sötétség honol. Kétlem, hogy bement volna, ám félreállok, és nem
foglalkozva a zord idővel elhagyom a járművemet. Hajam arcomra tapad, szívem
őrölten ver, a lélegzetem szapora, ám nem állok meg. Megtántorodás nincs. Besietek
a rengetegbe, ahol még hűvösebb van. Nevét kiáltom, ám nem válaszol, hívom, de
semmi jel. Bármennyire is szeretném a kezeim között tartani, nem látom törékeny
testét, hosszú, barna ázott haját. Vacogó testét.
- Belle – hangom elveszik
a fák alkotta rengetegben, ám nem tántorodom meg továbbra sem.
A sáros földön
átgázolva tartok előre, hogy megtaláljam. Hogy ne veszítsem el azt a nőt, aki
miatt újra szerelembe estem, aki miatt újra boldog akartam lenni, aki miatt
ismételten élni kezdtem.
- Belle – újra elhagyja
számat a név.
Leheletem
meglátszik a reszkető hidegben, ám tovább, s tovább megyek, reménykedve, hogy
kezeimbe vehetem a lányt. A szerelmemet.
Kényelmes ágy,
sajgó végtagok és fej. Hallom, ahogyan körülöttem beszélnek, ám szavuk értelme
nem ér el hozzám. Fogalmam sincs, hogy hol is vagyok, de nem tartom karjaim között
a szeretett lányt, ezt tisztán érzem, hiszen el vannak gémberedve fájó tagjaim.
Rossz hallgatni a
folytonos csacsogást, ám szemeimet nem tudom rávenni arra, hogy
felpillantsanak, ahogyan hangomat sem találom. Szám száraz, és olyan érzésem
van, mintha elfelejtettem volna beszélni.
Orromba kúszik a
fertőtlenítő szaga, amely irritál. Érzem, ahogyan arcomra fintor húzódik, mire
körülöttem ünnepélyesre fordul a beszélgetés, bár szavaik még mindig süket fülekre
találnak.
Hallom, ahogyan
az ajtó nyitódik, majd csukódik, míg valaki megragadja jobbomat. Enyhén megszorítja.
Elmosolyodnék, hiszen az érzés ismerős, ahogyan az illat is, amely magával
ragad. Édes, még is finom. A régmúltra emlékeztet.
Lassan fel-felpislogok,
a fény bántja szemem, de lassan megszokom. Egy mosolygós arcú, könnyes szemű
lány áll mellettem. Haja szorosan össze van fogva lófarokba, ám nem ez, ami
legfőképpen megragadja figyelmem.
- Kaphatok egy
kis vizet? – kérdezem, és lassan megpróbálok feljebb ülni.
- Persze – hangja
simogatja fülem. – De lassan – mondja, miközben fáradt testemet feljebb
kényszerítem. Mellkasomhoz kapok, amikor a fájdalom belenyilall.
Egy műanyag
poharat nyújt felém, amelyet el is veszek tőle, ám tartásom nem szoros, így az
a földön landol. Kevés víz a lányon landol.
- Ne haragudj –
suttogom.
Elmosolyodik
kedvesen.
- Semmi baj –
veszi fel a poharat, majd újra megtölti.
Most nem adja
nekem, hanem szám elé tartja, míg én nagyot kortyolok belőle mohón.
- Lassan –
suttogja.
- Köszönöm, elég –
mondom, így leteszi a poharat. Kinyúlok, és lustán megfogom a lány kezét.
Megcirógatom kézfejét, neki pedig egy könnycsepp folyik végig arcán. – Hova tűntek
a tetoválásaid? – hangom halk, és bizonytalan.
Értetlenül néz
rám.
- Miről beszélsz?
– vonja össze szemöldökeit. – Soha nem volt tetoválásom, Harry.
- Ez nem igaz –
húzom el oldalasan számat. – Szórakozol velem?
Kérdem, ám
mielőtt felelne, az ajtó kinyílik, én pedig oda nézek. A döbbenet arcomra ül. Anyám,
Liam és Danielle áll meg előttem.
- Anya? –
suttogom. – Te, te, ez, hogy lehet?
- Haver, hé – lép
mellém Liam.
- Mi történt
Bethanyval, és Bellével? – nézek fel rá.
- Kikről
beszélsz? – értetlenül néz le rám. – Egyiküket sem ismerem.
- Mi… Mi történt
velem? – nézek rá mindenkire.
- Kisfiam – lép mellém
anyám könnyes szemekkel. – A legutolsó bevetésen meglőttek. A mellkasodat
találták el – csuklik el hangja. Liam megöleli, és ő folytatja, míg én csak
értetlenül meredek magam elé.
- Meglőttek Harry,
és azonnal ellátást kaptál. Megműtöttek, de sajnos kómába estél.
- Kómába? – nézek
Liamre.
- Fél évre –
bólint.
- Nem, ez
lehetetlenség – álltam fel, ám a fájdalom belém hasított. – Lehetetlenség, hogy
minden csak egy ócska álom volt. Nem! – Liam mellém sietett.
- Hé, nyugodj
meg. Miről beszélsz?
- Lorelay – nézek
az előttem síró lányra, akinek pocakján megakad szemem.
- Őrület, ami itt
történik – kiáltok fel.
Két nővér ront be
a szobába, akik Liam segítségével visszatesznek minden ellenkezésem ellenére az
ágyra. Kezeimet leszíjazzák, és nyugtatót adnak be. Kiabálok, arcomon könnyek
sorakoznak fel, miközben szívem megszakad.
- Harry, kérlek –
anyám zokog, ahogyan Lorelay is.
- Megijeszted az
állapotos feleséged! – rivall rám Liam. – Meg kell nyugodnod!
Fogalmam sincs,
hogy kiket emlegettél, de fél éve ebben az ágban fekszel!
- Kisfiam –
keservesen kántálja édesanyám, míg Lorelay lerogy, hasát fogja, és hangosan
sír, míg Liam tovább mond mindent. Mindent, ami
nekem jelenleg idegen, mindent, ami számomra már oly távoli, mindent, amit
elvesztettem.
Kapkodom a fejem
a sok ember között, az orvos, a nővérek, a szeretteim között, a valóságban…
Vége