2015. november 2., hétfő

25.rész°Önzetlenség

Harry

Remegő testét ringatom csendesen, miközben zokog. Nem szólalok meg, csak némán hátát simogatom, olykor csókot hintek halántékára, miközben mélyen magamba szívóm a már hűs levegőt, amely az ősszel jött.
Lábait szorosan mellkasához húzza, amelyek a padon pihennek. Ujjai felsőmnek vékony anyagát szorítja, és néha bőrömbe is belemar, mire még közelebb húzom. Ujjaimmal megcirógatom arcát, letörlöm könnyeit pirosló arcáról, ami még most is gyönyörű a kínjai ellenére is.
Ringatom, mintha csak egy gyermek lenne, aki az éjszaka közepén felijedt egy rémálom közepén. Persze a jelenlegi helyzet egy ócska álomnál sokkal komolyabb, fájdalmasabb. És a fájdalom, ami uralja őt, rám is kihat, engem is magával húz a mélybe, ahol hasonlóan szenvedek, mint ő, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam érzéseim. Luxus lenne, most nekem panaszkodom, főleg könnyekben kitörnöm, míg Belle karjaimban zokog, és olyan szavakat mond, amelyek a szívemet sanyargatják.
Fáj, keserűen fáj, hogy azt kívánja, bárcsak ő feküdne Lorelay helyett a koporsóban, behantolva méterekkel a föld alá. Sohasem fogom tagadni, hogy az első nagy szerelem Lorelay, de abban sem kételkedem, hogy Belle az utolsó. Tudom, hogyha elveszíteném, akkor nem csak őt, hanem minden reményem, hogy egyszer még boldog lehetek. Boldog lehetek vele.
- Sajnálom – szipogja.
- Sírj, attól jobban érzed majd magad – suttogom. – Sokkal jobb lesz. Gyászolj, most, mintsem évekkel később.
- Nem is ismertem. Esélyem sem volt arra, hogy ismerjem – pillant fel szemeimbe.
- Miért mondtad, hogy neked kellene a helyében lenned? – hangom annyira halk, hogy szinte csak remélem, hallja minden szavam.
- Fogalmam sincs – rázza nemlegesen fejét. – Talán mert jobb embernek gondolom, mint amilyen én vagyok. Nem ismertem, de ha te szeretted, ha a kezét megkérted, kétségem sincs afelől, hogy remek lány volt, aki megérdemelte a szerelmed.
- Bébi, kérlek – nyögök fel fájdalmasan. – Az a múltam. Szeretem, mindig a szívemben fog élni, mint a legelső szerelmem, de az utolsó csak is te leszel. Önző vagyok, tudom, de sohasem szeretnélek elveszíteni.
- Tudod, próbáltam hinni neked – mosolyog rám keserűen. – Minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggyem minden szavad. Reménykedtem abban, hogy a szerelmünk lehet majd idővel olyan erős, hogy maradni akarjak, hogy szeretni akarjalak, érezni, csókolni, de hát tévedni emberi dolog – kuncog fájdalmasan. – Hittem, hogyha rám nézel, nem az elhunyt nővéremet látod, hanem engem. Az akaratos, makacs, önzetlen és szeretni nagyon tudó lányt, aki már az első napon odavolt érted. Megfogott benned valami, amelyet nem tudok megmagyarázni. Sohasem volt komolyabb kapcsolatom, és amikor alakulni kezdett valami, reménykedtem abban, hogyha nem is egy életre, de legalább hosszú időre szól.
- Belle…
- Kérlek, had mondjam végig – szemeimbe néz, mire bólintok. – Amikor anyám megjelent, már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Utálta, ellenezte, hogy az egységhez mentem. Mielőtt megtörtént, kijelentette, hogy nem fog meglátogatni, és sírni sem, ha elveszít egy harc során – felnevet és megtörli arcát. – Hát nem ő kapja az év legjobb édesanyja díjat – elmosolyodom én is. – Aztán rám zúdult a sok információ, amiket először fel sem fogtam, majd amikor minden tudatosult bennem, az egész világot utáltam, de legjobban a szüleimet, nagyszüleimet és téged. Téged, azt a férfit, akibe beleszerettem. Próbáltam abban hinni, olyan álomba ringatni magam, hogy nem őt látod, amikor mosolygok, nem őt képzeled oda, amikor simogatsz, csókolsz, vagy csak ölelsz – keserűen húzza el a száját. – De rájöttem, hogy egy olyan álomvilágba ringattam magam, amelyből hamar, túlságosan is hamar fel kellett ébrednem.
- Kicsim, kérlek – fogom arcát kezeim közé. – Butaságokat beszélsz – szemeibe nézve mondom. – Eleinte fel sem akartam ismeri a bennetek lévő hasonlóságot. Amikor piszkáltuk egymást, akkor is tudatalatti ez volt az oka, de tagadtam. Mindent megtagadtam, amely Lorelayra emlékeztetett, pedig akkor még a kórházban feküdt.
- Életben volt?
- Amikor te megtudtad a hír, akkor már nem. De amikor megismertelek, akkor még képekre kötve a kórházban volt, igen. Ott találkoztam először édesanyáddal is, ezért ismertük egymást – magyarázom.
- Tehát lehetett volna még esélyem arra, hogy megismerjem?
Hitetlenkedve mered rám.
- Kérlek, nem az én kötelességem volt, hogy elmondjam neked.
- Tudom, de akkor is a tudata annak, hogy volt esélyem megismerni… Fogalmad sincs, hogy milyen érzés ez.
- Tisztában vagyok vele, és sajnálom, tényleg, őszintén – ölelem szorosan magamhoz, amikor egy hűvös fuvallat ér bennünket. – Nekem is csak akkor nyílt fel teljesen a szemem, amikor Liam a fejemhez vágta, hogy olyanok vagytok, mint két tojás. És valóban igaz, külsőre le se tagadhatnátok egymást, persze őt nem díszítette sok tetoválás veled ellentétben, de belsőleg is teljesen mások voltatok. Ő visszahúzódó, inkább elvonult, minthogy szembeszállt volna valakivel. Sohasem szólt vissza nekem, és bár vonzó lány volt, és őszintén szerettem, a te iránt érzett vonzalmam teljesen más, mint amit iránta éreztem.
- Ha azt mondom, hogy nem egészen értelek, bolondnak nézel?
- Te az én kis bolondom vagy – mosolygom le rá féloldalasan. – De, hogy összefoglaljam. Más miatt vonzódom hozzád, más az oka annak, hogy kívánlak, más a magyarázata annak, amiért szeretlek – ajkaira suttogva mondom.
- Csak itt akarsz tartani, Lorelayal együtt.
- Belle, bébi, fejezzük be a nővéredről szóló témát, fejezzük be, hogy okokat keresünk azért, amiért nem lehetünk együtt. Minden ócska indokot dobjunk el, engedjük el és csak arra koncentráljunk, ami kettőnk között van.
- Szerinted lehetünk ennyire önzők? – bátortalan.
- Lehetünk bébi – suttogom.
Felpillantok az égre, amikor arcán egy csepp jelenik meg, ám nem egy könnycsepp. Az eső lassan elered, ám mi meg sem mozdulunk. Visszapillantok az ölembe ülő lányra, akinek széles vigyor van az arcán, nem zavartatva magát, hogy az eső már szakad.
Megcirógatom ujjammal arcát, lassan közeledni kezdem, és ajkaimat az övéi ellen nyomom finoman, enyhén fűszerezve egy kis szenvedéllyel. Megremegnek ajkai, amikor találkoznak enyéimmel, ám nem állok le, és ő sem taszít el. Felcsúsztatja kezét nyakamba, még közelebb húz magához és ajkait ellazítja, így nyelvem hamar találkozhat övével.
Lassan, ráérősen olvadunk eggyé, a hideg, szeles zord időben. Eszem ágában sincs elengedni őt. Nem őrültem meg. Ragaszkodom hozzá, és a legnagyobb önzőséget is tetézve, csak magam mellett akarom tudni. Annak gondolata, hogy a világ másik végén esetleg talál magának valakit, megőrjít.
Megharapja alsó ajkam, én pedig vágyakozó mosolyra húzom számat. Kisebb puszikkal szakadok el tőle, ám amikor tekintetünk találkozik, nem önfeledten boldog az övé, és ez aggaszt.
- Bármennyire is szeretnék önző lenni, nem lehetek – simít végig alsó ajkamon. – Nem tehetem ezt a nővérem emlékével, nem tehetem veled, hiába szeretném, hogy veled legyek, nem tehetem. Szeretlek Harry, mint még soha senkit, és ez az érzés tudom, hogy örökké bennem fog élni – könnyek újra makacsul végigfolynak csodás arcán, és én is, kemény katona létemre bekönnyezem. – Szeretném, ha találnál egy olyan lányt, aki más, mint mi, aki önfeledten szeret, és te viszont szeretheted anélkül, hogy bármilyen dráma is keretezi életeteket. Köszönöm, hogy megmutattad, milyen is egy kis ideig boldognak lenni. Szeretlek teljes szívemből – áll fel ölemből, ajkait egy pillanatra még enyéim ellen nyomja, majd mire pislogok már csak hűlt helyét találom.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

4 megjegyzés:

  1. Naneeee ne szorakozz velem. Ez most komoly? Itt abbahagyni uristen:((( most rendes megoltel:DDD de egyebkent jo resz volt, koviit gyorsan! Puszi:*

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Néha úgy érzem hogy Belle direkt nem akarja Harry érveit elfogadni mert olyan makacs mint egy igazi nő :)
    Hát remélem Harry nem adja fel és kitalál valamit :)
    Várom a következőt :)
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.