24.rész°Ígéret

Harry

Simogatom a fedetlen, lapos hasát a takaró alatt, a kora reggeli gyér fényekben. Szemhéjaim még szorosan le vannak hunyva, ám már aludni nem tudok. Félek, hogyha elalszom, s felébredek már nem lesz mellettem. Ennek csupán a gondolata is kikészít. Tudom, hogy azt hiszi, hogy Lorelay árnyékában él, de nem így van. Hasonlítanak, de még is annyira különböznek is. Szerettem, őszintén szerettem Lorelayt, ezt sose fogom tagadni, hiszen örökké a szívembe fog élni, még is, itt ez a lány, Belle, aki a fagyos királynőt játszva, minden komoly törekvés nélkül elcsente szívemet, és örökké meg is szerezte.

Gyászoltam, és gyászolni is fogok még, hiszen terveztem a jövőmet Lorelayal, még is közbeszólt az élet, amely sohasem kegyelmez. Viszont, amellett, hogy el is vett tőlem valakit, adott is. Egy csodálatos lányt, akit akár az életem árán védelmezek, tisztelek és szeretek.

Morgolódni kezd, fenekét teljesen nekem dörzsöli, mire felmordulok. Ujjaim közé fűzi az övéit. Ajkaimat nyaka hűvös bőrére nyomom, és a lehetetlennél is közelebb bújok hozzá.

- Harry – suttogja, és lassan elengedi kezem.

Szembefordul velem, de nem néz rám, mindössze mellkasomba fúrja arcát. Hátán feljebb húzom a takarót, és átölelem újfent.

- Mondjad, bébi – suttogom én is, és feje búbjára csókot hintek.

Ujjai belemarnak bőrömbe hasamon, majd körmeivel végigszánt oldalamon és fenekemnél állapodik meg.

- Ne ingerelj, bébi – mosolyodom el, ám ő ezt nem láthatja.

- Bocsi – ártatlan, fáradt hangon szólal meg. – Mennyi az idő?

- Fogalmam sincs, de még nagy a csend, így még korán van.

Újra közelebb bújik, bár már fogalmam sincs, hogy hova, de hát próbálkozik.

- Hova bújsz, cicus? – nevetek.

- Nem akarok felkelni – sóhajtja, és meleg lehelete megcsiklandozza bőrömet.

- Ha akarod, egész nap itt maradhatunk – mondom. – Elhiheted, hogy nem fogok ellenkezni.

- Ma nem kell megjelenned?

- Nem, ma a tiéd vagyok – ekkor felpillant rám csillogó tekintettel.

- Az enyém? – ajkai enyéimet súrolják.

- A tiéd.

Végszóra pedig egyszerre kapunk a másik felé. Szenvedéllyel telve csókoljuk egymást. Meztelen testünk egybesimul, és vágyam már számára is érezhető. Hirtelen kapok levegő után, amikor megmarkol, s finoman alsó ajkamat megharapja.

- Vad reggel? – harapok vissza finoman.

- Ne képzelődj – enged el, és a hátára fordul.

- Nem hagyhatsz lógva – nevetek fel, de egyáltalán nem vicces a helyzet. Rám pillant, amolyan, valóban fejjel. – Belle, cicus…

- Hol az önmegtartóztatás?

- Nem ismerem, mióta téged ismerlek.

Nyakának hajlatába rejtem fejem, és próbálom lenyugtatni magam, hogy ne ez hormonokkal túltengett kamasznak higgyen.

- Harry.

Hangja halk, bizonytalan, kissé félénk.

- Hm? – ennyire telik tőlem.

- Elvinnél… Elvinnél ma Lorelay sírjához?

Még levegőt is elfelejtek venni hirtelen. Felemelkedem és megtámaszkodom a kezemen. Tekintetünk találkozik, és látom, hogy komolyan gondolja kérdését.

- Miért?

- Úgy érzem, hogy ki kell mennem hozzá – feleli. – Szóval, akkor…

- Persze, hogy elviszlek – bólintok rá azonnal. – Mikor szeretnél menni?

- Minél előbb. Mondjuk, most?

- Egy zuhany még belefér?

- Talán – mosolyog rám, majd röviden megcsókol, és öltözködni kezd, hogy visszamehessen a saját lakrészére.

Belle

Zuhany alatt teljesen magamhoz is térek. Hajamat természetes hullámaiban hagyom, ám most a sminkelni is elkezdtem minimálisan. Szemeimet tussal emelem ki, majd szempillaspirállal pöndörítem be pilláim. Labellot kenek ajkaimra, és öltözködni kezdek.

Mivel az ősz már beköszöntött, így egy szűk, koptatott farmer mellett döntök, fekete toppal, és egy szürke, lenge pulóvert veszek fel. Fejemre fekete körött sapkámat húzom. Visszasietek a hálókörzetbe és vans cipőmbe bújtatom lábaim, majd a hátizsákomba a fontosabb dolgaim beledobálom.

Amint elkészülök, visszaigyekszem Harry szobájához, ahova minden kopogás nélkül lépek be. Éppen az ingjének alját gombolja be.

- Mehetünk? – kérdezem.

- Wáó – ennyit mond, mire felvonom egyik szemöldököm. – Bocsi, csak még nem láttalak ilyen jellegű ruhában.

- Láttál már ruha nélkül – forgatom meg szemeimet. – Komolyan, miért imádja minden pasi a szűk gatyákat?

- Hiányzott a nagy szád – nevet, és gyors csókot nyom számra. – Menjünk.

Kézen fog, amely meglep, de ő csak könnyedén lépked előre, és vezet ki az udvarra. Összeakadunk Liamel, akivel pár szót vált, aztán haladunk is tovább, egészen autójáig.

- Biztos tudsz vezetni? – kérdezem, ahogyan beszáll ő is. – Tegnap eléggé sokat ittál. Másnaposság?

- Cicus, nyugi.

- Oké – kötöm be magam, és várom, hogy induljunk.

- Ennyire csak nem vezetek veszélyesen – nevet, és kihajt a parkolóból. Én a rádió felé nyúlok, és elkezdek valami normális adót keresni.

- Fogalmam sincs, még nem ültem melletted. Viszont jobb mindenre felkészülni.

- Örülök, hogy bizalmat szavazol, cicus.

- Neked mindig – nevetek, és a rádióval együtt dúdolni kezdem a dalt.

Combomra simítja kezét, kissé megszorítja, és elmosolyodik. Feljebb hangosítom a zenét és az utat kezdem figyelni, míg Harry keze a váltó és a combom között cikázik.

°

Megérkezve a temetőhöz, valami fájdalom lepi el a mellkasom, amely teljesen új érzés számomra. Csak az ablakon kifelé bámulom a sírköveket, és ajkaim megremegnek. Kétségbeesetten nézek Harryre, aki engem figyel.

- Szeretnél bemenni? – kérdezi, ám tőlem csak egy bólintásra telik.

Kiszáll, megkerüli a járművet és kitárja az ajtót. Remegő ujjakkal kicsatolom az övem, és kicsúszom az autóból. Harry bezárja, aztán kézen fog újfent, és elindul egy irányba. Lábaim önmaguktól követik a göndört. Kissé sáros a föld, a tegnapi viharnak köszönhetően, az idő hűvös, így szabad kezemet eltűntetem pulóverem ujjában.

Hirtelen torpanok meg, amikor Harry megáll előttem. A virágot – amelyet útközben szereztünk be –, leteszi a sírra, és visszaáll mellém.

- Lorelay – mondom ki halkan a nevet, amely nővérem személyét jelentette, és jelenti.

Torkomban gombóc keletkezik, és érzelmek árasztanak el. Kezeimet szorosan összefonom magam előtt.

- Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, amint mondanom kellene – hangom szinte suttogás. – Két hónapja tudom, hogy te léteztél valamikor. Véletlenül tudtam meg, és sajnálom, nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattunk. Tudod… - nevetem el magam könnyes szemekkel. – Az első pillanatban taszított Harry. Egyszerűen irritált már a lénye is, és hát igen, a sors ócska fintora, hogy a vőlegényed, itt áll mellettem. Eleinte megvetettelek, mindenkit utáltam téged is, pedig nem is ismertelek. Utáltam annak a tudatát, hogy összehasonlítanak bennünket, úgy, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy ki is voltál te. Anyánkkal, akit te nem ismerhettél, a mai napig nem beszélek. Megvetem, és tudom, hogy nem ez a helyez út, de nem tudom megbocsájtani neki, hogy elvesztettelek azelőtt, hogy ismertelek volna – könnyek végigfolynak arcomon, s hangom elcsuklik. – Jó lett volna, ha ott vagy. Mindig is vágytam egy testvérre, aki volt, és még sem. Meséltek nekem rólad, elmondták, mennyire is jó ember voltál, olyan, amilyen én nem. Teljesen ellentétek vagyunk, de ez így van jól, nem igaz? – nevetek fel keserű szájízzel. – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszek, és valami értelmeset próbálok mondani neked, annak reményében hátha hallod, ám még is itt állok, és sírok, miközben a hiány érzése gyötör. Bármennyire is nem ismertük egymást, nem számíthattunk egymásra, mint jó nővérek, hiányzol – tört fel belőlem a zokogás. – Utálom, hogy a szüleink önzők voltak és nem engedték, hogy megismerjük egymást, utálom, hogy nem állhatsz itt mellettem, vagy egyszerűen, nem vagy az én helyemben. Sokkal jobban viselnéd, és megérdemelnéd az életet, ahogyan Harryt is, aki teljes szívéből szeret – rogyok a földre, ám Harry azonnal utánam is kap. – Ígérem! Ígérem neked, hogy egyszer találkozunk, és mindent bepótlunk.

- Sh – húz magához Harry, és felemel a vizes földről.

Mellkasába temetem fejem, míg ő megindul velem. Tovább zokogok keservesen, menthetetlenül, azt érezve, hogy nekem kellene ott feküdnöm Lorelay helyett. 

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/