8.rész¤Fényképekbe bújt emlékek

Harry

Még az órám csörgése előtt felébredek, amely mostanában elég sűrűn jellemző rám. Talpaimat lehelyezem a hideg padlóra, míg térdeimen megtámasztom könyökeim, s arcomat tenyereimbe temetem. Mélyen szívom magamba a levegőt, s gondolom át újra, s újra a tegnapi napot, és azt, hogy Liam közölte velem, Bellet áthelyezi egy másik szakaszba. Amikor azt mondtam, hogy hidegen hagy, komolyan is gondoltam. Nem érdekel, helyezze csak, legalább normálisan tudom végezni a feladatom.

Felállok, törülközőmet és a fontos dolgaimat magamhoz veszem, s a fürdő részleg felé indulok, amint az órámat kikapcsolom. Mivel még idő előtt vagyok, így egyáltalán nincs tolongás, éppen ellenkezőleg, az egész helyiségben egyedül én vagyok. A csend, s a magány megnyugtat, s el is gondolkodtak. A forró víz előtör a zuhanyrózsából, majd hamar párával tölti meg az én teremet. Forróság veszi át az uralmat, de az emlékeket sajnálatos módon nem törli el.

- Nézd, Harry – tart egy képkeretet kezei között, s a benne lévő fénykép láttán arcára mosoly kerül. Csodás látványt nyújt, amikor boldog. Ez az a pillanat, amit örökké látni szeretnék arcán. A feledhetetlen boldogság.

Mai nap mind a kettőnk számára különleges pillanat. Úgy vélem, hogyha valaki elkötelezi magát, s családalapításba kezd, akkor mindent megtesz azért, hogy a nőt, boldoggá tegye. Az én feladatom is ez. Lorelay otthagyta a sereget, azért, hogy anyai örömök elé nézzen.

- Hát, már igazi ősleletnek számít – nevetve jegyzem meg, ahogyan első közös, jó pár évvel ezelőtti képünket nézem, mögé állva. Háta mellkasomnak simul, s még közelebb bújik.

- Itt még alig ismertelek.

- De már akkor is fülig szerelmes voltál belém – mutatok rá, mire felpillant rám.

- Ne legyél ennyire nagyképű, Styles, oké? – vigyorog, a képet leteszi, s nyakamba csimpaszkodik, mint egy kismajom. Kezeim bátran fedezik fel, már jól ismert testét, s állapodnak meg formás fenekénél. Tekintetünk egybeolvad, de mindössze csak nézzük egymást, egészen addig, míg fel nem emelem.

- Kis maki – nyomok egy puszit nyaka hajlatába.

- A tiéd.

- Igen, csak is az enyém – ezzel bekebelezem puha, csókolni való ajkait, s a mögötte lévő ágyon lassan végigfektetem. – Mikorra is kell mennünk a kórházba? – szakadok el tőle, és kissé ziláltan érdeklődöm.

Kipillant oldalra az órára, mielőtt választ adna: - Még két óránk van.

Ennél többet nem is kell mondania. Újra egybeforrasztom ajkainkat, s kezemmel egész testé, ahol csak érem, simítom végig. Vékony ujjaival hajamba túr, meghúzza, majd hirtelen fordít helyzetünkön, és az irányítás már is nála…

- Hé, Styles – hallok meg egy hangot, amely kiragad a mámoros emlékképekből.

- Mi van? – mormogom, és homlokom elemelem a csempézett faltól. Arcomat a vízsugár felé fordítom, miközben várom, hogy folytassa.

- Minden rendben? – az egyik szakaszvezető az, aki az előválogatókat tartja. Denny.

- Minden rendben – ezzel nem faggat tovább.

Arcom még mindig a víz irányába néz, ajkaimon végigvezetem ujjaim, s szorosan lehunyom szemhéjaim, amikor is mézédes ajkait ismételten felidézem, ahogyan enyéimmel lépett kapcsolatba oly sokszor. Torkom összeszorul, s a könny már majdnem végigcsordul arcomon, ám utoljára lemosom magam, s elzárom a csapot, újra a kemény katona képében magam köré csavarom a törülköző anyagát, és visszavonulok a hálókörzetembe.

¤¤¤¤

Magamra öltöm a mindennapi viseletem, napszemüvegemet orromra csúsztatom, és már indulok is a reggeli kihagyását követően a szakaszom elé, akik újabb kiképzést kapnak a mai napon. Remélem, hogy Belle kisasszony nem akar ma is kiakasztani, szokásához híven.

Elhagyom az épületet, és a gyakorlati részleg felé veszem az irányt. Az épület sarkánál befordulva megpillantom a már sorban állt, s figyelmesen hallgató tömeget. Érthetetlenül igyekszem közelebb, magyarázatra várva. Denny áll ott, és parancsokat diktál az én újoncaimnak.

- Mr.Styles – hallom meg Liam hangját, és ez már rosszat sejtet. Mindenki felénk kapja tekintetét, Denny nem fegyelmezi őket.

- Mi ez az egész? – vonom kérdőre Dennyt és Liamet.

- Az irodámba megbeszéljük – hátam mögül ismételten megszólal.

- Inkább Mr.Montgomeryvel kellene beszélgetnie. Nem tudja fegyelmezni az osztagot kellően.

- Harry – szólít keresztnevem, és tudom, hogy ez már a véget jelenti, azt, hogy igen is mennem kell, mert nem tűri tovább modorosságom.

Mély levegőt veszek, hátat fordítok az emberek kíváncsi tekintetének, és hosszú léptékben indulok meg. Liamet faképnél hagyom, és megállás nélkül megyek be az épületbe, amelynek falai között lapul irodája, amelyben mostanság túl sokat is jártam.

Asztalával szemben elhelyezett szék helyett, inkább a sarokban levű ülőgarnitúrát választom, míg a fa, dohányzóasztalára bakancsos lábaimat felteszem, s kényelembe helyezem magam. Az ajtót nyitva hagytam, csakhogy tisztában legyen azzal, idebenn várom.

Percek töredéke alatt meg is érkezik, az ajtót maga után becsukja, majd lábaimra mered, de mit sem szól, csupán velem szembe, a fotelbe leül.

- Mi ez az egész? Ki vagyok rúgva? – nevetek fel.

- Természetesen nem – horkan fel.

- Akkor mi ez az egész? – ráncolom össze homlokom.

- Miért nem a kórházban vagy?

- Megint itt tartunk? – morgom. – Megmondtam, hogy mindössze az ő kérését teljesítem.

- Akkor is jobb esne neki a tudat, hogy ott voltál vele az utolsó napokban. Szüksége van rád, érted?

- Liam, honnan tudhatnád? Párszor találkoztatok mindössze, nem kell, hogy most az jóságos angyalát játszd.

- Szeret téged, ő maga mondta nekem, tegnap.

- Tegnap? – döbbenek le, és lábaimat levéve az asztalról, előre hajolok, érdeklődve várom, hogy folytassa, de nem teszi. – Mi a fenét kerestél te benn nála?

- Amilyen gyakran csak tehetem, bejárok hozzá – vallja be. – Mindig mesélt valamit, általában rólad áradozott. Elejétől a végéig megtudtam a kis történeteteket. Miért nem mondtad, hogy családalapításba kezdtetek?

- Esetleg a hátam mögött viszonyt is folytattatok? – állok fel dühösen.

- Természetesen nem – áll fel ő is. – Miért? Azt hittem barátok vagyunk.

- Amikor egy kivizsgálásra mentünk, hogy mind a kettőnkkel rendben van e minden, akkor derült ki a betegsége, azért! – csattantam.

- Harry, bármit is mondott neked, egyértelmű, hogy szeretné, ha mellette lennél, most pedig menj, és legyél mellette, amíg szükség van rá. Denny helyettesít. Nincs ellenkezés, ez parancs! 

¤¤¤¤

Átöltöztem normális viseltbe, amely fekete csőfarmert takart, fekete inggel, és egy barna Chelsea csizmával.  Hajamat kiengedve hagytam napszemüvegemet viszont felvettem, s kocsi kulcsaimat felvéve mentem is a hátsó parkolóba, ahol hollófekete Range Roverem parkolt.

Megérkezek a kórház hatalmas épülete elé, s leparkolok az első szabad helyen, amelyet meglátok. Motort leállítom, de nem szállok ki. Jó pár percig csak ülök, és magam elé bámulok, míg a képkeretet kezembe véve merengek. Az első közös képünknek köszönhetően emlékek hada tör rám.

Csillagok felettünk szépen díszítik ki az égboltot, míg mi alatta a kellemes nyári időben a tó partján ülünk. Csend van, a tücskök halk ciripelése egyedül, amely megtöri az éjszakai komorságot. Hold fényes ragyogása a tó tükör tiszta felszínén látszik, s ez minden, amely csekély fényt nyújt nekünk a késői órákban.

Karjaim között az a lány, akiért a világon mindent megtennék. Csodálja a tájat, míg kézfejemet lassan cirógatja, amely alhasánál helyezkedik el. Egy fának dőlve vagyunk, s merengünk magunkba, egymásról, rólunk, a jövőnkről. Még igen a kapcsolatunk elején vagyunk, de mind a kettőnkben tisztán él a kép a jövőről. Nem beszéltünk még róla, de tudom, érzem.

Orromat barna hajzuhatagába temetem, s mélyen szívom magamba kellemes illatát. Ujjainkat egybefonom, és még közelebb húzom magamhoz, míg másik kezemmel elseprem haját nyaka hajlatából, s ajkaimat rátapasztom. Édes csókokat hagyok puha bőrén, minek következőben apró gesztusaimba beleremeg. Arcát felém fordítja, s tekintetünk találkozik. Zavartan pislog, ám megállás már nincs. Ajkaimat övéi ellen nyomom, s első csókunk elcsattan. Teljesen magamévá teszem formás száját, ő pedig készségesen engedi. Forróság kering körülöttünk, a köd, a szerelem köde teljesen elhatárol minket a jelen világtól, és egy olyan univerzumba repít bennünket, ahol csak ketten létezünk, és az egymás iránti elsöprő érzés.

Még csak ajkaink kecses játéka szórakoztat bennünket, de már is elszakad tőlem. Kissé zihál, ám nem tétlenkedik, bátran szembefordul velem, s ölembe ül. Nyakamat átkarolja, hajamat húzza, míg fogával alsó ajkamat tépi. Hevesen esünk újra egymásnak, s olvadunk eggyé a saját világunkba.

Egy könnycsepp száguld végig őrült sebességgel arcomon, s a fotó üvegezett felületén landol. Gyorsan pislogni kezdek, letörlöm arcom, mély levegőt veszek, és elhagyom a járművet, s egyenesen a hatalmas, lehangoló épület bejárta felé indulok. 

7.rész¤Homokszem

Harry

Minden újonc katonai fegyelemmel figyeli, ahogyan a nagyszájú kisasszony az indulási vonalhoz lép. Mindig olyan harcias, nekem pedig eszem ágában sincs megakadályozni abban, hogy megmutathassa, mit is tud valójában.

- Indulhat – adom ki a parancsot, mire egy utolsó fintort mutat felém, s már futni is kezd.

Erőteljesen fut, lábai kapkodja, s innen is tökéletesen látom, hogy a levegőt szabálytalanul kapkodja, ami az igazán közeli véget fogja jelenteni számára, már ami e menetet illet. Lábait feszesen, gyorsan húzza fel, ahogyan átugrik az akadályokon, amelyek zsákokból lettek képezve. Ahogyan az utolsó magaslatot is átugorja, földre veti magát, s kúszni kezd a szögesdrótokból kialakított vízszintes akadály alatt.

Tekintetem éppen egy pillanatra veszem le róla, s az őt figyelő embersorokra vezetem. Mindenki árgus szemekkel figyeli a földön kúszó testét. Egy lány, akivel többször is láttam már, aggódva vizsgálja szemeivel a vergődő lányt, akit még mindig nem sikerült megtörnöm.

- Bassza meg – kiált fel a pályán haladó lány, mire irányába nézek.

- Nem igazán értettem – kiáltom oda, mellkasom előtt összefont kezekkel.

Felém fordul, arcán minimális föld, sár folt. Ruhája poros, haja zilált, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Kezére pillantok, amelyet fog. A hosszú ujjú felsője szakadt, és enyhén piros szín kezdte el körülötte átvenni az uralmat a zöld anyag felett.

Hirtelen indul meg felém, arca bosszús. Tekintetétől már a föld alatt lennék, de hát erre lehetősége nincs. Merev tekintetem tartom, napszemüvegem bár takarja arcom, mégsem engedek egy szemráncnak sem helyet, amelyek mosolyomat leleplezheti. Belső örömöm igen nagy, és ezt tudatára is fogom hozni, hiszen köztudott, hogy a nagy száj mindössze annyit bizonyít, hogy valamiben kevésbé ennyire ’tökéletesen’ felel meg, s ezt igyekszik kompenzálni. Nem egy esetem volt, akik hasonlóan álltak a dolgokhoz, de hamar lehervadt mosolyuk. Ám ez a lány más. Akaratos, és makacssága sokkal erőteljesebb, mint bármilyen másik emberé.

- Ezt a hangnemet nem engedheti meg magának, soha! – közlöm vele, amikor is elhalad mellettem. – Mit képzel, hová megy? – továbbra is háttal állok neki, s eszem ágában sincs megfordulni.

- Az orvosi részlegre – közli sziszegve.

- Itt álljon előttem. Emlékem szerint, nem adtam engedélyt a távozására.

A levegő fagyos még a forróság ellenére is. Mindenki a már jól megszokott kettősünk jelenetét figyelheti. Bármennyire is érdekel arcának látványa, tartom magam a szerepemhez, a feletteséhez illő szerephez, és magam elé meredve várom, hogy végre elém álljon.

Fújtatása mondhatni kellemes dallam füleimnek. Rúg egyet, tisztán halható, ahogyan a por csak úgy száll körülöttünk, s az enyhe szélnek köszönhetően, még láthatóvá is válik számomra. Kezemmel lesöpröm a vállam, de más mozdulatot nem teszek.

- Köszönöm, de a homokszemcséinek kényeztetését tudomásom szerint, a nőnemű személyeknek szokás igénybe venniük – mormogom.

- Maga egy igazi paraszt – halkan mondja, de hallásom tökéletes, így szerencsétlenségére tökéletesen értem az ajkán kibukkanó szavakat.

- Magának komoly problémái lehetnek, ha azt hiszi, hogy az örökkévalóságig fogom tűrni azt, amit művel – fordulok végre vele szembe, és közelebb lépek. Két lépés, és előtte állok, de szeme se rebben, úgy néz fel rám, mintha csak egy kedves, mosolygós arcú barátjával találná szembe magát.

Emelkedik kissé lábujjaira, és szemeimbe nézve kellő hangerővel közli: - Semmi olyat nem tud ellenem tenni, aminek köszönhetően megbánhatnám a szavaim súlyát.

Vissza akar ereszkedni a talajra, de sajgó, enyhén vérző felkarját megfogom, és kissé megszorítom, mire felszisszen, és a magabiztossága eltűnik. Szemei enyémét figyelik. Farkasszemet nézünk egymással, hiszen makacsságunk mind a kettőnket igen erősen fűt. Várok, ahogyan ő is, bár őszintén szólva, magam sem tudom, hogy mire. Egyszerűen csak ujjaimmal sebét szorítom, míg az ő vékony ujjai a csuklóm köré fonódnak, s lassan próbálja lefeszegetni kezem, de hamar sikertelennek bizonyul próbálkozása.

- Még is, hogy a fenében gondolod, hogy csak úgy valakit, aki megsebesült ott tartod magad mellett? – ront be a szobámba, az, akire jelenleg semmilyen formában nem vagyok kíváncsi. Se mint barát, se pedig mint felettes.

- Semmi baja nem volt – felelem.

- Megvágta magát, és vérzett! – rivall rám.

- Túlélte.

- Harry – ül le az asztalomnál lévő székre. – Elsődleges szempont, hogy odafigyeljünk rájuk. Ha baleset éri őket, joguk van az orvosi részlegre menniük, amilyen hamar csak tudnak.

- Fogalmunk sincs, hogy hova is fog innen menni, ha végzett. Amíg itt van, addig az a feladatunk, a feladatom, hogy kiképezzem mindenre. Lehet, hogy kikerül valamilyen ország harcterére, és megsebesülése után hosszadalmasabb ideig nem kap orvosi ellátást – magyarázom meg tettem, bár minden szavam hazugság, még ha a valóságban meg is történhet. Az én okom egyértelműen más volt. Megleckéztetés ízét nagyon is szeretné megkóstolni, én pedig a csalódást, hogy ezt nem élheti majd át, nem fogom megadni neki.

- Senkivel sem voltál még ennyire kegyetlen. Az a lány még is mit tett, hogy így ellene fordultál már az első pillanattól kezdve?

- Elég csak a száját kinyitnia, és már is maga ellen uszít mindenkit – vonok vállat. – Amúgy, honnan tudod, hogy mi történt? Senki nem volt rajtam, és a zöldfülűeken kívül a gyakorlati pályán.

- Tudod jól, hogy hozzám minden információ eljut.

- Nem vagyok hülye, és ezt pedig te neked kell tudnod pontosan – dobom le hanyagul a pólóm, és veszem magamhoz a törülközőm. – Minden bizonnyal egy kiskatona a te titkos besúgód. Fogadni merek, hogy lány az illető – ülök le az ágyamra.

- Harry, most nem rólam van szó. Jogom van tudni az ilyen esetekről!

- Liam, bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok.

- Az Isten szerelmére. Ők nem megöletni jöttek magukat, hanem azért, hogy kiképezzük őket, és később a nemzetet szolgálják valamilyen formában – csattan, és tudom, hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy a barátságunk, és az egymás iránti feltételes bizalmunk, semmit sem ér.

- Egy karcolás volt a felkarján, két öltést kapott, azért túlzásokba sem kell esni – nevetek. – Túlélte.

- Teljesen mindegy, hogy mekkora az a seb, akkor is orvosi ellátást kellett volna kapnia azonnal, ahelyett, hogy a vérét szívtad volna.

- Úgy beszélsz, mintha egy golyó általi sérülést szerzett volna – állok fel. – Komolyan, jobban véded azt a kis … lányt, mint bárki mást. Esetleg a besúgódon kívül még ő is kellene?

- Te magad is tudod, hogy amit tettél, az szabályellenes. El fogom venni tőled, és másik szakaszba helyezem át.

- Most, ha valami megfélemlítés volt a célod, mellé fogtál. Vidd, ha annyira akarod – ezzel hátat fordítok, és már ott is hagyom a szobámba zsörtölődő gondolataival.

Ps.: Először is, sajnálom a késést, aki a csoport tagja, tudja, hogy otthon – Magyarországon -, voltam az előző héten, illetve, Bécsben, koncerten, így csúszásba vagyok, ha jól tudom, még egy írásommal is. Remélem, hamar utolérem magam, és akkor jövő héten, pontosan érkezik a friss rész!

Köszönöm azt a két megjegyzést, amelyet az előző részhez kaptam.

Amint láthatjátok, kisebb-nagyobb változtatáson esett át a blog, amelyet én hajtottam végre. Szerintetek, milyen lett az eredmény? Jó pár éve nem szerkesztettem, de szerintem tűrhető. :)

Véleményeiteket várom ;) Sok puszi. Alexa S.

6.rész°Éles helyzet

Belle

Kantinban a fém asztalnál, a hozzá tartozó fém, egyáltalán nem kényelmes padon ülök. Reggelim, amely mindennek nevezhető, csak ínycsiklandozónak nem, előttem hever egy tálcán. Tea és egy szendvicsféleség az egész, kiegészítve egy almával. Igazán tartalmas reggeli, egy katona számára. Ám étvágyamat legyőzi a kíváncsiságom, a másik személy bámulása.

Haja szoros copfba van összefogva, amelynek vége sapkája alatt ki is kandikál. Feszes, merev testtartása, mogorva tekintete jelen van, bár ez senkinek sem lehet újdonság, hiszen ebben a pár napban már mindenki megszokhatta. Ám valamiért teljesen más most. Tekintete üres, tettei nincsenek. Innen, távolból is tökéletesen meg tudom állapítani, hogy messze jár tőle az a kemény katonatiszt, akit alakít a mindennapokban.

Mellette ülő társai társalgást folytatnak, de ő mintha csak testben lenne velük, gondolatai teljesen máshol járnak. Gondok gyötrik, tisztán állapítom meg.

- Figyelsz te rám? – hallom meg Beth hangját.

Felé fordulok, de valójában egyáltalán nem érdekel üres fecsegése, hiszen egyértelmű, hogy mondandója jelentéktelen számomra.

- Mit is mondtál? Elgondolkoztam.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, kit is bámultál – sandít rám, miközben egyik szemöldökét felvonja.

- Igen, és még is kit bámultam? – kérdezek vissza, majd belekortyolok teámba.

- Ugyan már, Belle, nem kell előttem megjátszanod magad – sóhajt fel. – Egyértelmű, hogy Harryt bámultad, nem is kevés figyelemmel.

- Rendben, te remek megfigyelő, ennyit rólam. Tehát mit mondtál, amíg én Harryt figyeltem? – vonom kérdőre, a mielőbbi válasz érdekében.

- Hallottad mi történt az éjszaka? – bizalmasan, közel hajolva hozzám kérdezi. Szavai szinte suttogások, és ez őszintén, megrémiszt.

- Tudod, hogy mennyire utálom a pletykákat, így nem, fogalmam sincs, hogy mi történt, de biztos vagyok abban, hogy tíz másodpercen belül a tudomásomra hozod.

- Belle, komoly dolgokról van szó! – korhol.

- Sajnálom, Beth, de az ócska pletykákra nem adok – rázom nemlegesen a fejem, s almámat megtörölve neki is állok elfogyasztani az édes gyümölcsöt.

- Itt teljesen kimagasló dologról van szó – rimánkodik.

- Akkor mondjad – sóhajtok fel.

- Ha ennyire nem…

- Beth, mondjad, ha már elkezdted, mert erre az időhúzásra még annyira sem vagyok kíváncsi, amint magára a történetre, ami valószínű, hogy meg sem történt. Szóval, pökd már ki.

- Tegnap Mr.Styles kiakadt, és az éjszaka az udvaron kötött ki.

- Ebbe mi a szenzáció? Mindig kiakad valamin.

- Befejezhetem? – rikkant rám, mire elnevetem magam. – Valami nagy baj történhetett, mert püfölni kezdte a bokszzsákot, és elvileg Mr.Payne nyugtatta le.

- Aha … - semmit mondóan hümmögök. – És, te erről még is honnan tudsz?

- Hát…. Végül is nem csak én tudom, nyilván mások is.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy valamiért gyanús vagy nekem.

- Ugyan már, rémeket látsz mindenhol – lehajtja a fejét, és a reggeliét kezdi el piszkálni. – Csupán megosztottam veled valamit, de már látom, hogy kár volt.

- Sajnálom, hogy másképpen látom a dolgokat, mint te, de szerintem nem tartozik ránk, hogy mi is történt, már ha megtörtént.

- Igen, ez valóságos volt! Megtörtént, Belle.

- Oké, oké, akkor megtörtént, és mit kellene csinálnom? Odamenni, és megkérdezi, hogy is van, mr.bunkóság?

- Lehetnél kissé kedvesebb, megértőbb vele – mormogja.

- Mi van? – döbbenten kapom rá tekintetem. – Te normális vagy? Én legyek vele megértőbb, amikor végigrángatott a kantinon, kinn a poros földbe döngölt, és ezt úgy, hogy ő jött nekem, és még is engem alázott meg? Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy behódolok neki bármiért is!

Felállok, és tálcámat felkapva elhagyom az asztalt, amelynél az összes tekintet rám szegeződik. Beth nevemen szólít, de vissza nem nézek, csak előre megyek, és a helyiség végén leadom a tálcám, amelynek tartalmához épphogy hozzáértem. A lengőajtót erőteljesen lököm ki, és már kint is találom magam a friss levegőn, amelyet mélyen szívok magamba. Sapkámat megigazítom szoros kontyom felett, zsebeimbe csúsztatom kezem, és magam elé meredve újra, s újra felhangzanak bennem a mondatok, amelyek Harryhez kötődnek.

Képtelenségnek tartom, hogy elgyengüljön, és az erőszakhoz folyamodjon, úgy, hogy még sérülést is okoz magának. Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt róla. Véleményem szerint, ő egy igen karakán egyéniség, aki mindent megragadva harcol az igazáért, kudarcot pedig messziről kerüli, nem ismeri.

- Nagyon elmerengett, Miss.Prescot – hallok meg egy hangot, s oda se kell néznem ahhoz, hogy tisztában legyek tulajdonosával.

- Csupán elgondolkoztam egy felesleges dolgon, Mr.Styles – felelem kimérten.

- Meglep – mormogja, mire ránézek.

- Hidegen hagy, hogy mi is lepi meg magát. Amúgy, szép kötés – pillantok a kezére. – Dühkezelési problémák?

- Semmi köze hozzá, Miss.Prescot – csattan azonnal, és már el is siet mellettem.

Harry

Fáradtan, gondolataimban elmélyülve esek be a szobámban egy komolyabb nap után, amelyen az idegeim nagyon is élesek voltak, s ezt ki is használták.

Mindenki sorban áll, és rám figyel. Testtartásuk feszes, tekintetük nem rám, hanem maguk elé, a távolba mered. Előttük járkálok, szemeimet fekete napszemüvegem takarja, így minden észrevétel nélkül vehetem szemügyre az embereket.

- A mai feladatuk kemény lesz. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a mögöttem látható pályát kell végigcsinálniuk jó pár alkalommal, amelyet újabb, általam kiadott feladat fog követni. Nem fogok hazudni, nem szokásom. Készüljenek fel, ugyanis a nap végén gyengének bizonyuló egyént elbocsátjuk! – tájékoztatom őket. – Véleményem szerint a feladat adott, de nem szeretném, ha az én lelkemen száradna elbocsájtásuk, így ismertetem azokat. Futniuk kell, mintha az életük múlva rajta, majd a homokzsákokból épített falakat át kell ugraniuk, egészen addig, míg a szögesdrótokból kifeszített részhez nem érnek. Sietve hasra fekve kúszni kezdenek a drótok alatt, amíg ki nem érnek. Higgyék el, előbb eszük ágában sem lesz felkelni. Maradandó sebesüléseket szerezhetnek, így észnél legyenek!

- Ha annyira veszélyes, minek ezen végezzük el a feladatot elsőre? – szólal meg a már jól megszokott fecsegő.

- Miss.Prescot, már hiányoltam a megjegyzéseit – fordulok felé, s hangom kissé megemelem. – Tudja, azért elsőre ez a gyakorlat, mert ha a terepre jutnak a szerencsések, a töltény sem fogja megkérdezni magától, hogy ez az első alkalom e – állok vele szembe, szemüvegem leveszem, s arcába mondom kemény, könyörtelen véleményem. – A maradandó sebek ott is bármikor keletkezhetnek magán, így a lányos rinyálást, befejezheti most.

- Maximum az éjszakai cselédje, aki képes magára nézni, az rinyál – szűri fogai között, mire megfeszül minden izmom, s szívem szerint erőteljes pofont érdemel, amelyet nem kap meg, csak mert, a nők iránti tisztelem nagyobb sokkal, mint az erőm. Felkarjánál fogva rángatom a kezdőponthoz, mire felszisszen.

- Kezdje el, Miss.Prescot – ordítok rá, minek következtében összerezzen.