8.rész¤Fényképekbe bújt emlékek

Harry

Még az órám csörgése előtt felébredek, amely mostanában elég sűrűn jellemző rám. Talpaimat lehelyezem a hideg padlóra, míg térdeimen megtámasztom könyökeim, s arcomat tenyereimbe temetem. Mélyen szívom magamba a levegőt, s gondolom át újra, s újra a tegnapi napot, és azt, hogy Liam közölte velem, Bellet áthelyezi egy másik szakaszba. Amikor azt mondtam, hogy hidegen hagy, komolyan is gondoltam. Nem érdekel, helyezze csak, legalább normálisan tudom végezni a feladatom.

Felállok, törülközőmet és a fontos dolgaimat magamhoz veszem, s a fürdő részleg felé indulok, amint az órámat kikapcsolom. Mivel még idő előtt vagyok, így egyáltalán nincs tolongás, éppen ellenkezőleg, az egész helyiségben egyedül én vagyok. A csend, s a magány megnyugtat, s el is gondolkodtak. A forró víz előtör a zuhanyrózsából, majd hamar párával tölti meg az én teremet. Forróság veszi át az uralmat, de az emlékeket sajnálatos módon nem törli el.

- Nézd, Harry – tart egy képkeretet kezei között, s a benne lévő fénykép láttán arcára mosoly kerül. Csodás látványt nyújt, amikor boldog. Ez az a pillanat, amit örökké látni szeretnék arcán. A feledhetetlen boldogság.

Mai nap mind a kettőnk számára különleges pillanat. Úgy vélem, hogyha valaki elkötelezi magát, s családalapításba kezd, akkor mindent megtesz azért, hogy a nőt, boldoggá tegye. Az én feladatom is ez. Lorelay otthagyta a sereget, azért, hogy anyai örömök elé nézzen.

- Hát, már igazi ősleletnek számít – nevetve jegyzem meg, ahogyan első közös, jó pár évvel ezelőtti képünket nézem, mögé állva. Háta mellkasomnak simul, s még közelebb bújik.

- Itt még alig ismertelek.

- De már akkor is fülig szerelmes voltál belém – mutatok rá, mire felpillant rám.

- Ne legyél ennyire nagyképű, Styles, oké? – vigyorog, a képet leteszi, s nyakamba csimpaszkodik, mint egy kismajom. Kezeim bátran fedezik fel, már jól ismert testét, s állapodnak meg formás fenekénél. Tekintetünk egybeolvad, de mindössze csak nézzük egymást, egészen addig, míg fel nem emelem.

- Kis maki – nyomok egy puszit nyaka hajlatába.

- A tiéd.

- Igen, csak is az enyém – ezzel bekebelezem puha, csókolni való ajkait, s a mögötte lévő ágyon lassan végigfektetem. – Mikorra is kell mennünk a kórházba? – szakadok el tőle, és kissé ziláltan érdeklődöm.

Kipillant oldalra az órára, mielőtt választ adna: - Még két óránk van.

Ennél többet nem is kell mondania. Újra egybeforrasztom ajkainkat, s kezemmel egész testé, ahol csak érem, simítom végig. Vékony ujjaival hajamba túr, meghúzza, majd hirtelen fordít helyzetünkön, és az irányítás már is nála…

- Hé, Styles – hallok meg egy hangot, amely kiragad a mámoros emlékképekből.

- Mi van? – mormogom, és homlokom elemelem a csempézett faltól. Arcomat a vízsugár felé fordítom, miközben várom, hogy folytassa.

- Minden rendben? – az egyik szakaszvezető az, aki az előválogatókat tartja. Denny.

- Minden rendben – ezzel nem faggat tovább.

Arcom még mindig a víz irányába néz, ajkaimon végigvezetem ujjaim, s szorosan lehunyom szemhéjaim, amikor is mézédes ajkait ismételten felidézem, ahogyan enyéimmel lépett kapcsolatba oly sokszor. Torkom összeszorul, s a könny már majdnem végigcsordul arcomon, ám utoljára lemosom magam, s elzárom a csapot, újra a kemény katona képében magam köré csavarom a törülköző anyagát, és visszavonulok a hálókörzetembe.

¤¤¤¤

Magamra öltöm a mindennapi viseletem, napszemüvegemet orromra csúsztatom, és már indulok is a reggeli kihagyását követően a szakaszom elé, akik újabb kiképzést kapnak a mai napon. Remélem, hogy Belle kisasszony nem akar ma is kiakasztani, szokásához híven.

Elhagyom az épületet, és a gyakorlati részleg felé veszem az irányt. Az épület sarkánál befordulva megpillantom a már sorban állt, s figyelmesen hallgató tömeget. Érthetetlenül igyekszem közelebb, magyarázatra várva. Denny áll ott, és parancsokat diktál az én újoncaimnak.

- Mr.Styles – hallom meg Liam hangját, és ez már rosszat sejtet. Mindenki felénk kapja tekintetét, Denny nem fegyelmezi őket.

- Mi ez az egész? – vonom kérdőre Dennyt és Liamet.

- Az irodámba megbeszéljük – hátam mögül ismételten megszólal.

- Inkább Mr.Montgomeryvel kellene beszélgetnie. Nem tudja fegyelmezni az osztagot kellően.

- Harry – szólít keresztnevem, és tudom, hogy ez már a véget jelenti, azt, hogy igen is mennem kell, mert nem tűri tovább modorosságom.

Mély levegőt veszek, hátat fordítok az emberek kíváncsi tekintetének, és hosszú léptékben indulok meg. Liamet faképnél hagyom, és megállás nélkül megyek be az épületbe, amelynek falai között lapul irodája, amelyben mostanság túl sokat is jártam.

Asztalával szemben elhelyezett szék helyett, inkább a sarokban levű ülőgarnitúrát választom, míg a fa, dohányzóasztalára bakancsos lábaimat felteszem, s kényelembe helyezem magam. Az ajtót nyitva hagytam, csakhogy tisztában legyen azzal, idebenn várom.

Percek töredéke alatt meg is érkezik, az ajtót maga után becsukja, majd lábaimra mered, de mit sem szól, csupán velem szembe, a fotelbe leül.

- Mi ez az egész? Ki vagyok rúgva? – nevetek fel.

- Természetesen nem – horkan fel.

- Akkor mi ez az egész? – ráncolom össze homlokom.

- Miért nem a kórházban vagy?

- Megint itt tartunk? – morgom. – Megmondtam, hogy mindössze az ő kérését teljesítem.

- Akkor is jobb esne neki a tudat, hogy ott voltál vele az utolsó napokban. Szüksége van rád, érted?

- Liam, honnan tudhatnád? Párszor találkoztatok mindössze, nem kell, hogy most az jóságos angyalát játszd.

- Szeret téged, ő maga mondta nekem, tegnap.

- Tegnap? – döbbenek le, és lábaimat levéve az asztalról, előre hajolok, érdeklődve várom, hogy folytassa, de nem teszi. – Mi a fenét kerestél te benn nála?

- Amilyen gyakran csak tehetem, bejárok hozzá – vallja be. – Mindig mesélt valamit, általában rólad áradozott. Elejétől a végéig megtudtam a kis történeteteket. Miért nem mondtad, hogy családalapításba kezdtetek?

- Esetleg a hátam mögött viszonyt is folytattatok? – állok fel dühösen.

- Természetesen nem – áll fel ő is. – Miért? Azt hittem barátok vagyunk.

- Amikor egy kivizsgálásra mentünk, hogy mind a kettőnkkel rendben van e minden, akkor derült ki a betegsége, azért! – csattantam.

- Harry, bármit is mondott neked, egyértelmű, hogy szeretné, ha mellette lennél, most pedig menj, és legyél mellette, amíg szükség van rá. Denny helyettesít. Nincs ellenkezés, ez parancs! 

¤¤¤¤

Átöltöztem normális viseltbe, amely fekete csőfarmert takart, fekete inggel, és egy barna Chelsea csizmával.  Hajamat kiengedve hagytam napszemüvegemet viszont felvettem, s kocsi kulcsaimat felvéve mentem is a hátsó parkolóba, ahol hollófekete Range Roverem parkolt.

Megérkezek a kórház hatalmas épülete elé, s leparkolok az első szabad helyen, amelyet meglátok. Motort leállítom, de nem szállok ki. Jó pár percig csak ülök, és magam elé bámulok, míg a képkeretet kezembe véve merengek. Az első közös képünknek köszönhetően emlékek hada tör rám.

Csillagok felettünk szépen díszítik ki az égboltot, míg mi alatta a kellemes nyári időben a tó partján ülünk. Csend van, a tücskök halk ciripelése egyedül, amely megtöri az éjszakai komorságot. Hold fényes ragyogása a tó tükör tiszta felszínén látszik, s ez minden, amely csekély fényt nyújt nekünk a késői órákban.

Karjaim között az a lány, akiért a világon mindent megtennék. Csodálja a tájat, míg kézfejemet lassan cirógatja, amely alhasánál helyezkedik el. Egy fának dőlve vagyunk, s merengünk magunkba, egymásról, rólunk, a jövőnkről. Még igen a kapcsolatunk elején vagyunk, de mind a kettőnkben tisztán él a kép a jövőről. Nem beszéltünk még róla, de tudom, érzem.

Orromat barna hajzuhatagába temetem, s mélyen szívom magamba kellemes illatát. Ujjainkat egybefonom, és még közelebb húzom magamhoz, míg másik kezemmel elseprem haját nyaka hajlatából, s ajkaimat rátapasztom. Édes csókokat hagyok puha bőrén, minek következőben apró gesztusaimba beleremeg. Arcát felém fordítja, s tekintetünk találkozik. Zavartan pislog, ám megállás már nincs. Ajkaimat övéi ellen nyomom, s első csókunk elcsattan. Teljesen magamévá teszem formás száját, ő pedig készségesen engedi. Forróság kering körülöttünk, a köd, a szerelem köde teljesen elhatárol minket a jelen világtól, és egy olyan univerzumba repít bennünket, ahol csak ketten létezünk, és az egymás iránti elsöprő érzés.

Még csak ajkaink kecses játéka szórakoztat bennünket, de már is elszakad tőlem. Kissé zihál, ám nem tétlenkedik, bátran szembefordul velem, s ölembe ül. Nyakamat átkarolja, hajamat húzza, míg fogával alsó ajkamat tépi. Hevesen esünk újra egymásnak, s olvadunk eggyé a saját világunkba.

Egy könnycsepp száguld végig őrült sebességgel arcomon, s a fotó üvegezett felületén landol. Gyorsan pislogni kezdek, letörlöm arcom, mély levegőt veszek, és elhagyom a járművet, s egyenesen a hatalmas, lehangoló épület bejárta felé indulok.