6.rész°Éles helyzet

Belle

Kantinban a fém asztalnál, a hozzá tartozó fém, egyáltalán nem kényelmes padon ülök. Reggelim, amely mindennek nevezhető, csak ínycsiklandozónak nem, előttem hever egy tálcán. Tea és egy szendvicsféleség az egész, kiegészítve egy almával. Igazán tartalmas reggeli, egy katona számára. Ám étvágyamat legyőzi a kíváncsiságom, a másik személy bámulása.

Haja szoros copfba van összefogva, amelynek vége sapkája alatt ki is kandikál. Feszes, merev testtartása, mogorva tekintete jelen van, bár ez senkinek sem lehet újdonság, hiszen ebben a pár napban már mindenki megszokhatta. Ám valamiért teljesen más most. Tekintete üres, tettei nincsenek. Innen, távolból is tökéletesen meg tudom állapítani, hogy messze jár tőle az a kemény katonatiszt, akit alakít a mindennapokban.

Mellette ülő társai társalgást folytatnak, de ő mintha csak testben lenne velük, gondolatai teljesen máshol járnak. Gondok gyötrik, tisztán állapítom meg.

- Figyelsz te rám? – hallom meg Beth hangját.

Felé fordulok, de valójában egyáltalán nem érdekel üres fecsegése, hiszen egyértelmű, hogy mondandója jelentéktelen számomra.

- Mit is mondtál? Elgondolkoztam.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, kit is bámultál – sandít rám, miközben egyik szemöldökét felvonja.

- Igen, és még is kit bámultam? – kérdezek vissza, majd belekortyolok teámba.

- Ugyan már, Belle, nem kell előttem megjátszanod magad – sóhajt fel. – Egyértelmű, hogy Harryt bámultad, nem is kevés figyelemmel.

- Rendben, te remek megfigyelő, ennyit rólam. Tehát mit mondtál, amíg én Harryt figyeltem? – vonom kérdőre, a mielőbbi válasz érdekében.

- Hallottad mi történt az éjszaka? – bizalmasan, közel hajolva hozzám kérdezi. Szavai szinte suttogások, és ez őszintén, megrémiszt.

- Tudod, hogy mennyire utálom a pletykákat, így nem, fogalmam sincs, hogy mi történt, de biztos vagyok abban, hogy tíz másodpercen belül a tudomásomra hozod.

- Belle, komoly dolgokról van szó! – korhol.

- Sajnálom, Beth, de az ócska pletykákra nem adok – rázom nemlegesen a fejem, s almámat megtörölve neki is állok elfogyasztani az édes gyümölcsöt.

- Itt teljesen kimagasló dologról van szó – rimánkodik.

- Akkor mondjad – sóhajtok fel.

- Ha ennyire nem…

- Beth, mondjad, ha már elkezdted, mert erre az időhúzásra még annyira sem vagyok kíváncsi, amint magára a történetre, ami valószínű, hogy meg sem történt. Szóval, pökd már ki.

- Tegnap Mr.Styles kiakadt, és az éjszaka az udvaron kötött ki.

- Ebbe mi a szenzáció? Mindig kiakad valamin.

- Befejezhetem? – rikkant rám, mire elnevetem magam. – Valami nagy baj történhetett, mert püfölni kezdte a bokszzsákot, és elvileg Mr.Payne nyugtatta le.

- Aha … - semmit mondóan hümmögök. – És, te erről még is honnan tudsz?

- Hát…. Végül is nem csak én tudom, nyilván mások is.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy valamiért gyanús vagy nekem.

- Ugyan már, rémeket látsz mindenhol – lehajtja a fejét, és a reggeliét kezdi el piszkálni. – Csupán megosztottam veled valamit, de már látom, hogy kár volt.

- Sajnálom, hogy másképpen látom a dolgokat, mint te, de szerintem nem tartozik ránk, hogy mi is történt, már ha megtörtént.

- Igen, ez valóságos volt! Megtörtént, Belle.

- Oké, oké, akkor megtörtént, és mit kellene csinálnom? Odamenni, és megkérdezi, hogy is van, mr.bunkóság?

- Lehetnél kissé kedvesebb, megértőbb vele – mormogja.

- Mi van? – döbbenten kapom rá tekintetem. – Te normális vagy? Én legyek vele megértőbb, amikor végigrángatott a kantinon, kinn a poros földbe döngölt, és ezt úgy, hogy ő jött nekem, és még is engem alázott meg? Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy behódolok neki bármiért is!

Felállok, és tálcámat felkapva elhagyom az asztalt, amelynél az összes tekintet rám szegeződik. Beth nevemen szólít, de vissza nem nézek, csak előre megyek, és a helyiség végén leadom a tálcám, amelynek tartalmához épphogy hozzáértem. A lengőajtót erőteljesen lököm ki, és már kint is találom magam a friss levegőn, amelyet mélyen szívok magamba. Sapkámat megigazítom szoros kontyom felett, zsebeimbe csúsztatom kezem, és magam elé meredve újra, s újra felhangzanak bennem a mondatok, amelyek Harryhez kötődnek.

Képtelenségnek tartom, hogy elgyengüljön, és az erőszakhoz folyamodjon, úgy, hogy még sérülést is okoz magának. Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt róla. Véleményem szerint, ő egy igen karakán egyéniség, aki mindent megragadva harcol az igazáért, kudarcot pedig messziről kerüli, nem ismeri.

- Nagyon elmerengett, Miss.Prescot – hallok meg egy hangot, s oda se kell néznem ahhoz, hogy tisztában legyek tulajdonosával.

- Csupán elgondolkoztam egy felesleges dolgon, Mr.Styles – felelem kimérten.

- Meglep – mormogja, mire ránézek.

- Hidegen hagy, hogy mi is lepi meg magát. Amúgy, szép kötés – pillantok a kezére. – Dühkezelési problémák?

- Semmi köze hozzá, Miss.Prescot – csattan azonnal, és már el is siet mellettem.

Harry

Fáradtan, gondolataimban elmélyülve esek be a szobámban egy komolyabb nap után, amelyen az idegeim nagyon is élesek voltak, s ezt ki is használták.

Mindenki sorban áll, és rám figyel. Testtartásuk feszes, tekintetük nem rám, hanem maguk elé, a távolba mered. Előttük járkálok, szemeimet fekete napszemüvegem takarja, így minden észrevétel nélkül vehetem szemügyre az embereket.

- A mai feladatuk kemény lesz. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a mögöttem látható pályát kell végigcsinálniuk jó pár alkalommal, amelyet újabb, általam kiadott feladat fog követni. Nem fogok hazudni, nem szokásom. Készüljenek fel, ugyanis a nap végén gyengének bizonyuló egyént elbocsátjuk! – tájékoztatom őket. – Véleményem szerint a feladat adott, de nem szeretném, ha az én lelkemen száradna elbocsájtásuk, így ismertetem azokat. Futniuk kell, mintha az életük múlva rajta, majd a homokzsákokból épített falakat át kell ugraniuk, egészen addig, míg a szögesdrótokból kifeszített részhez nem érnek. Sietve hasra fekve kúszni kezdenek a drótok alatt, amíg ki nem érnek. Higgyék el, előbb eszük ágában sem lesz felkelni. Maradandó sebesüléseket szerezhetnek, így észnél legyenek!

- Ha annyira veszélyes, minek ezen végezzük el a feladatot elsőre? – szólal meg a már jól megszokott fecsegő.

- Miss.Prescot, már hiányoltam a megjegyzéseit – fordulok felé, s hangom kissé megemelem. – Tudja, azért elsőre ez a gyakorlat, mert ha a terepre jutnak a szerencsések, a töltény sem fogja megkérdezni magától, hogy ez az első alkalom e – állok vele szembe, szemüvegem leveszem, s arcába mondom kemény, könyörtelen véleményem. – A maradandó sebek ott is bármikor keletkezhetnek magán, így a lányos rinyálást, befejezheti most.

- Maximum az éjszakai cselédje, aki képes magára nézni, az rinyál – szűri fogai között, mire megfeszül minden izmom, s szívem szerint erőteljes pofont érdemel, amelyet nem kap meg, csak mert, a nők iránti tisztelem nagyobb sokkal, mint az erőm. Felkarjánál fogva rángatom a kezdőponthoz, mire felszisszen.

- Kezdje el, Miss.Prescot – ordítok rá, minek következtében összerezzen.