5.rész°Hétköznapi hős

Harry

Hangos dübörgés az ajtóm felől, amely felébreszt mély álmaimból. Nyögve fordulok másik oldalamra, és a ricsajt próbálom mielőbb kizárni, hogy aztán végtére is, ismételten aludhassak. Tudom, hogy reggel még messze jár, így minden gond nélkül húzom fejemre a takarót, s próbálok más felé koncentrálni.

Bármennyire is igyekszem, a harsogás nem marad abba. Lerúgom magamról a vékony anyagot, és mogorván kimászom fekhelyemről. Tudatában kell lennie az ajtó túloldalán álló személynek, hogy haldokolnia kell valakinek ahhoz, hogy engem felébresszen, különben ő maga lesz halálfia.

Talpam a hideg talajt érinti, de testemet a hideg meg sem érinti. A szoba még sötétbe van borulva, és a sötétítőn keresztül is tisztán látszik, hogy a világosodás oly messze van még. Kintről a tücskök ciripelése tisztán behallatszik, és ez mindig megnyugtat, de jelenleg az sem hat rám, csupán akaratosan megragadom melegítőnadrágomat a székemről, és magamra rángatom az anyagot.

- Mindjárt! – ordítok, amikor újra hangos dübörgésnek hangja tölti be szobám.

Pólómat is áthúzom fejemen, majd mezítláb sétálok az ajtóhoz, amelyen a zárat ki is oldom, s feltépem. Dühös tekintettel meredek az előttem álló férfire, aki magasztosan néz vissza rám. Kérdezés nélkül lép el mellettem, vállamat súrolja, de mit sem törődve velem, leül bevetetlen ágyamra.

- Akartam is mondani, hogy éjszakai ébresztéseket szeretnék – csukom be szobámnak ajtaját. Székemet kihúzom, és leülök rá kissé hanyagul. Bokámat térdemen pihentetem meg, s várom, hogy végre valami magyarázatot adjon késői látogatása miatt.

- Sajnálom, nem volt terveim között, hogy itt kötök ki – kezd szabadkozni.

- Inkább térj a lényegre, Liam.

- El kell hagynod a tábort – jelenti ki.

- Mi van? Most csak szórakozol? – csattanok, felállok, és értetlenül nézek le rá.

- Nem, nem így értettem – sóhajt fel. – El kell látogatnod a kórházba.

- Na jó, biztosan megfújt a szél. Elment az eszed? – hangom erőteljes, ujjaim ökölbe fordulnak, s szívem őrül tempót jár, amely nem kérdés, hogy még talán Liam is tisztán hall.

- Harry, kérlek, szüksége van rád! – áll fel ő is, és vállamra teszi kezét, amely nem nyugtató, éppen ellentétest hatást ér el nálam. Amilyen gyorsan csak tőlem telik, lelököm magamról, és távolabb állok tőle.

Nemlegesen megrázom fejem, majd a földre rogyok, falnak vetem a hátam, é magam elé meredek. Könnyek lepik el szemeim, látásom homályossá válik.

Ülök, és csak nézem meggyötört testét, amely oly meggyötört. Fáj, a fájdalmam hatalmas. Így látni őt, minden csak szavakba nem önthető boldogság. Szívem meghasad, légzésem lelassul, ahogyan figyelem sebezhető arcát, vékony testét. Mellkasa lassan emelkedik, s süllyed, pillái olykor megrebbenek. Az idő megvagy, tovaszáll, és csak ketten vagyunk. Kezembe veszem az ő szinte fagyos kézfejét. Szemeimből könnycsepp csordul végig arcomon, s kézfejére hullik, majd szertefoszlik.

Homályosan látom őt, de érzéseim iránta továbbra is ugyan olyan erősek. Elfojtom zokogásom, bár nem a szégyen miatt, amelyet az okozna, ha valaki meglátni. Katona vagyok, még is érző lélek.

Nem szól, de némán is beszél. Érzéseit még mindig érzem, kimondatlan szavak nélkül is. Előtte áll egy új világ, nincs már határ, amely visszatartaná, a szerelem, amely eddig éltette, sohasem szakad meg közöttünk, ő is, és én is tudom.

Ajkaimat hideg bőrére nyomom. Könnyes ajkaim érintésének nyomán nedvessé válik bőre, s ujjait mozgatni kezdi, mire lassan felpillantok arcára. Pillái mozogni kezdenek, s kisebb, lusta pislogások is megtörténnek, én pedig tovább várom ébredezését.

- Ne… - megköszörülöm torkom. – Kérlek, ne erőltesd meg magad – hangom alig halható.

- Harry – hangja éppen hallatszik csak.

Kérés nélkül nyúlok a kisasztal felé, s a kancsó friss, szobahőmérsékletű vízből töltök egy pohárba, majd a szájához emelem. Ajkai kissé elnyílnak, s a műanyag poharat közéjük veszi. Mohón kezd el inni, és e tulajdonságán jelenleg mosolyogni sem tudok. Köhögni kezd, minek következtében elhúzom tőle pár pillanata a poharat.

- Lassan – simítom meg másik kezemmel arcát. Nagyokat pislog rám, csodás barna szemei csillognak. Bólint, így újra kissé kirepedezett ajkaihoz emelem a poharát. Lassabban kortyolja ezúttal a folyadékot, míg el nem tűnteti az egészet. – Kérsz még?

- Nem, köszönöm – apró mosoly jelenik meg arcán.

Leteszem a poharat, majd vissza ülök a kényelmetlen műanyag székbe, amely hosszú idők óta már mondhatni, hű társammá vált. Ismételten kezembe fogom az övét, ám ő elhúzza, s nagyon lassan arcomhoz emeli. Érő alig van benne, de még mindig erőltet dolgokat, amelyekkel már fel kellene hagynia. Arcomat tenyerébe hajtom, s könnyeim újra felszínre törtnek. Csuklóját finoman megfonom, s tenyerébe csókolok, majd egybefonom ujjaim, és a szívemhez szorítom gyengéden.

- Tudnod kell, hogy te voltál életemben a legjobb dolog, ami csak történhetett velem.

- Miért mondod ezt el nekem? – értetlenkedem.

- Ez egy őrült, szédült világ, amelyben az embereket elválasztja több dolog is az örök boldogságtól. De én nyugodt szívvel távozom – mosolyog rám haloványan. – Tudom, hogy remek barát áll melletted, Liam személyében, és tudom, hogy a családod is, mind Anneék, mind pedig a tábor ott lesz neked.

- Őrültségeket hordasz össze – ellenkezek. – Itt vagyok, és amint felépülsz, együtt hagyjuk el ezt a kócerájt.

- Nevettünk mindenen, tréfát gyártottunk mindenből, de ez most a való élet, bármennyire is szeretném tagadni, bármennyire is szeretném, hogy csak egy ócska álom legyen.

- Édesem…

- Kérek tőled valamit – halkan félbeszakít, s tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Engedj el, és adj esélyt egy új ragyogásnak. Ne bánd meg, ha szíved újra élni fog. Szabadon szeretni valakit, áldás. Tárd ki a szíved, és engedd, hogy egy lány szeressen. Előtted áll egy újvilág.

- Hiszen még sok időnk van – zavartan felelem, arcomon erősen tolakodó könnyeimmel.

- Ne, kérlek… csak, ne búcsúzz el.

- Tudod, mint hullám a tengert, úgy csillag az eget sem hagyja el – motyogja, idézve egy kedvelt dalából részletet, amelyet oly sokszor emlegetett már nekem.

- Nélküled már mit sem ér az életem, Szerelmem..

- Ne mondj ilyet – kissé megrázza fejét. - Odafentről figyelni foglak, és örökké szeretni. Tudod, fenn az ég is kékebb, a kéknél, és ott várni fogok rád, hiszen örökkön-örökké szeretlek, Harry. Te értem születtél, én pedig érted, de a mi csodás mesébe illő életünknek vége – szipog, s erőtlenül magához húz. – Ha szeretsz, a béke megtalál – lehel csókot ajkaimra.

- Szándékosan okozol fájdalmat? – szavaim szinte egybeolvadnak, s csodálkozom, hogy Liam egyáltalán megérti őket.

- Felhívtak, és tudomásomra hozták, hogy már csak napjai vannak hátra – szinte suttogja a szavakat. – Szüksége van rád, és neked is rá.

- Elbúcsúzott. Egy hónapja ellökött magától, én pedig erősebb lettem, mint valaha – rázom fejem.

- Nem szereted? – teszi fel azt a kérdést, amely olyan ostobán hangzik, hogy kacagni támad nevem, s meg is teszem.

- Őrültségeket kérdezel, amiknek semmi értelme – vetem fejem a falnak, amely hangosan találkozik a téglaépület egyik darabjával. Szemhéjaimat szorosan lehunyom, s hagyom, hogy könnyeim oly sok idő után ismételten megmutassák magukat a rothadt világnak, amely ad, aztán pedig mocskos módon kizsákmányol, és karba font kezekkel nevetve nézi a szenvedést, amelyet maga után hagy. 

- Elmegyek veled, ha ezt szeretnéd – szólal meg újra. – Te magad is tudod, hogy nincs senkije, és ez a legszörnyűbb dolog. Nem érdemli ezt.

- Tudom! – ordítok fel, és mintha tűz gyúlna alattam, úgy pattanok fel. – Kibaszottul tisztában vagyok azzal, hogy csak is én voltam neki ezen a kibaszott világon! Tudom, hogy minden boldog pillanata hozzám fűződött, ahogyan az enyéim is őhozzá. Darabokra hullott a szívem, elvesztettem az embert, aki voltam, de ez is kurvára hidegen hagy, mert a nő, aki az életemet jelentette, aki valamit is tett értem, aki szeretett, haldoklik! Igen, szüksége van rám, de ő elbúcsúzott tőlem, nemet mondott arra, hogy mellette legyek, hogy addig szerethessem, ápolhassam. Kiszakította a szívemet, és a sajátja mellé helyezte, hogy aztán magával vihesse. De én nem bánom, hiszen soha, soha ezen a kibaszott világon mást nem fogok tudni, szeretni. Szívem csak az övé, és a búcsú pedig halál, és többé szerelem nem vár rám.

Kisebb monológom végén elhagyom a szobám, és végigviharzok a hosszú folyosón, és a főbejáratnak ajtaját erőteljesen lököm ki. Fedetlen talpam, lábfejem a poros földbe süllyed, de ez sem állít meg. Tovább haladok a kiképzőrészleg felé, amelyet az éjszakai őrök azonnal fénnyel látnak, el, de semmit sem szólnak, így kétség sem fér ahhoz, hogy Liam leintette őket.

Az agyam elborul, a szívem eszeveszett tempót jár, légzésem szapora, könnyeim áramlanak. Torkom kiszárad, hajam kusza, és az érzéseim őrjítően marnak belülről, minek következtében ordítani tudnék. És megkérdem magamtól; hol van az a hely, ahol nincsenek szabályok? Ahol nincsenek érzések? Hol végre béke vár, hiszen itt nincs jövő, nincs szerelem.

Csak bohóc, egy bábú vagyok csupán, a szívem és a lelkem már nem enyém. Bár újra kezdhetném, máshol, más időben, ahol élhetném az életem, mint egy hétköznapi hős, ki olyakor sír, olykor nevet, csupán egy hétköznapi hős.

Az egyik fára felakasztott bokszzsákhoz lépek, és azonnal ütni kezdem, miközben a könnyeim továbbra is makacsul mutatják meg magukat. Érzem, ahogyan az izmaim megfeszülnek, a vér pezseg bennem, szívem még hevesebben ver, a lélegzetem pedig kapkodom. Sós könnyem már nyakamon folyik végig, de én csak püfölöm azt a fekete zsákot, amely már nyikorogva himbálózik előre, s hátra. Minden izomkötegem érzem. Talpamat felkarcolja valami, talán még a vér is kiserken, de tántoríthatatlan vagyok.

Nevet, vidáman mutatja meg hófehér fogsorát, miközben hanyattfekszik a puha, élénkzöld tavaszi fűben. A nap sugarai kellemesen ragyogják be őt, s gyönyöre még feltűnőbbé válik. Olyan volt, mintha ébren álmodnék. Oly kedves volt, oly megnyerő, s tudtam, hogy több, mint egy szerető.

Azt mondták, hogy nála nincs esélyem, ám még is sikerrel szereztem meg szívét. Bár hűvös volt még a kezdetek kezdetén. Még is egy hang azt súgta, hogy több e lány. De tudtam, hogy más, hiszen egy perc alatt magával ragadt.

Leheveredek mellé, s mosolyogva figyelem, ahogyan nyári ruhájának szoknyáját lefelé húzgálja. Pír jelenik meg arcán, amikor is észreveszi, hogy minden figyelmem rá szegeződik. Kezemet arcához viszem, megcirógatom, s komolyság szele suhan át közöttünk, amely mindent megváltoztat. Lassan hajlok le hozzá, és szüntetem meg a kis távolságot kettőnk között. Pislog kislányosan fel rám, aminek láttán mosolyom visszatér, de csak pár másodperc erejéig. Orra hegyére apró puszit adok, majd lehunyom én is szemhéjaim, s ajkaimat övéire illesztem. Egy csók, és a levegő már forr, miközben eltűnik a tér és az idő. Csak is mi maradunk magunk csodás világába.

Kézfejemmel letörlöm a könnyeim, és akkor veszem észre, hogy a vér kifakadt felszakadt bőröm miatt. Biztos vagyok azon, hogy nyomott hagyott arcomon, de mit sem számít már nekem. Újra erőteljesem kezdem el ütni a fekete zsákot, mire megcsúszik a kezem, és öklöm a fának kérgében végzi, ám mintha mi sem történt volna, állkapcsom összeszorítom, s visszatérek a sporteszközhöz, míg közbe nem avatkozik valaki.

- Állj le – ragadja meg kezem.

- Hagyj – rántom el magam, és már fordulnék is vissza, amikor a fának szegez vállaimnál fogva.

- Térj észhez! – ordít arcomba. – Romokban heversz, megértem, de szüksége van rád, ahogyan neked is rá. Kibaszottul biztos vagyok abban, hogy nem szeretne ilyen állapotban látni réged, úgyhogy menj, kösd be a kezed, és szedd rendbe magad! És ez parancs!