4.rész°Porba hullott merészség

Harry

Feszülten vonszolom szinte magam után a lányt, aki olykor felszisszen szorításomon, amely felkarját éri. Ez engem teljesen hidegen hagy. A folyosón kíváncsi tekintetek tűzében haladunk végig, ám ez sem igazán tud nyomást gyakorolni rám.

Dühöm leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Talán, úgy fejezném ki magam, hogy ebben a pillanatban bármire képes lennék. A tisztelet az, amelyet mindenkitől, még egy kislánytól is megkövetelek minden egyes másodpercben.

Ahogyan a szinte már hőségbe kiérünk, már is elengedem, s kicsit előre is lököm. Térdeire, s tenyereire érkezik, torkából pedig egy fájdalmas nyögés szakad fel. A poros földön köt ki, körülötte nagy porfelhővel. Tekintetem nem veszem le enyhén meggyötört testéről, és figyelem, amint feláll, ruháját leporolja, s emelt fővel, felszegett állal néz vissza énrám.

Mindig is sejtettem, hogy erős egyéniség a kicsike, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire. Megaláztam az imént, tudom. De én megtehetem, ha azt a bizonyos határt átlépi.

Szemei szinte vérben forognak a dühének köszönhetően. Száját már nyitja, hogy mondjon valami kellemetlen dolgot, amely csak számára nehezítené meg még jobban itt létét. Állom tekintetét, mellkasomon összefonom kezeim, és várok. Várom, hogy valamit tegyen. Ám mielőtt ez megtörténhetne, egy mély, igen határozott hangot hallok meg a hátam mögül.

- Mr.Styles – ordítja nevem.

- Mr.Payne? – kérdezek vissza, mintha sejteni se lehetne, milyen szándékkal is jött ki.

- Azonnal jöjjön ide! – hangja parancsoló, de nem nekem.

- Amint végeztem ezzel az újonccal, beszélhetünk – pillantok rá, mire a düh csak még jobban maga alá söpri.

- Azt mondtam, hogy most!

- Még nem végeztünk – nézek az előttem álló lányra, majd hátat fordítok neki.

Normális tempóban, mit sem foglalkozva azzal, hogy Liam mit fog mondani, haladok el mellette, egyenesen tovább az épületbe, az irodájába. Amint beérek, leheverek a székére, és várom, hogy megérkezzen Mr.Igazságosztó.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem helyes, amit teszel – ül le velem szemben.

- Én pedig azt, hogy tudod, mennyire is nem érdekel a véleményed – mormogom.

- Harry, te mentél neki annak a lánynak! – csattan.

- Mit számít, hogy ki kinek ment neki? – értetlenkedek. – Egyszerűen mindig megtalálja a pillanatot, hogy mikor is csapjon le. Önfejű. Azt hiszi, hogy ő az újoncok közül valami kiemelkedő személy, amikor kurvára csak egy kicseszett zöldfülű, akinek még levegőt is akkor szabadna csak vennie, amikor mi engedjük!

- El vagy tévedve – rázza nemlegesen fejét. – Ő egy lány, aki ide szerződött. A parancsainkat kell teljesítenie, de az élete nem rajtunk múlik. Attól, hogy felette állsz, még emberként kell viselkedned vele.

- Komolyan ki akarsz oktatni? – ráncba szalad homlokom.

- Ez közel sincs a kioktatáshoz. Mindössze, tudatom veled, hogy nem dönthetsz emberi életekről.

- Eszem ágában sem volt – horkanok fel. – Mindössze a tiszteletet fogom belénevelni.

- Hol van az a srác, aki velem nőtt fel egy kis faluban, és tisztelte a női nemet?

- Álljunk meg egy kicsit – nevetek. – Én tisztelem őket, amíg ők is engem. Egyenjogúság van, akkor ezt adjuk is meg, nem igaz?

- Attól még nem szívathatod halálra, mert te, a saját reggeliét ráborítottad! Harry, nem a középiskolában vagy, ahol mindenkit szekálhattál. És remélem arra emlékeztetnem sem kell téged, hogy a huszonegyedik életévedet is betöltötted, mireszrint teljesen nagykorú, felnőtt vagy.

- Kicseszettül nem a reggeliről van itt szó! – emelt fel a hangom.

- Arra még nem jöttél rá, hogy attól nem fognak jobban tisztelni, hogy a porig alázod őket?

- Messze volt az alázástól – jegyzem meg. – Csupán egy kis kezdete volt a dolognak. Valójában, ezután kezdődött volna. Meg kell tanulnia a rendet. Semmi sem úgy van, ahogyan azt ő képzeli a fejében. Makacs, átkozottul makacs, és ez nem biztos, hogy a javára fog válni.

- Tudod, emlékeztet valakire – fonja mellkasa előtt össze kezeit.

- Valóban? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Gondolkozz el, és hagyjad lógva. Ha valami problémád van vele, közöld, és majd én elintézem vele. Most pedig … - néz a falon lévő órára. – Késésben vagy a szakaszodnál. Később beszélünk – ennyit mond, és már a papírokat kezdi el vizslatni.

Minden szó nélkül állok fel, és hagyom el a helyiséget. Az irodája előtt álló pár katona megvetően néz rám, s szívem szerint megjegyzésekkel is illetném őket. Emelt fővel távozom az épületből, és lépek ki a napos természetbe, ahol is a szakaszom már felsorakozva vár engem.

Belle

Az egész napos kiképzés, és plusz gyakorlatok után fáradtan, mondhatni, erőtlenül térek vissza hálókörzetembe. Beth mögöttem jön, és szája még fáradtan is folyamatosan jár. A fejem fáj, de tűröm, amíg csak lehet, hiszen sohasem adtam hangot fájdalmamnak. És ezután sem fogok. Eszem ágában sincs egy másodpercnyi örömöt is okozni annak a mocsoknak, aki fogát feni rám minden áldott nap csak azért, mert nem vagyok hajlandó a seggét nyalni.

- Még mindig nem értem a reggeli kirohanását – ül le a mellettem lévő ágyra Bethany.

- Túlléphetnénk már ezen? – sóhajtom. – Semmi kedve újra és újra visszatérni a témához.

- Fellökött. Egy csomóan látták, ahogyan a porba zuhantál, és egy cseppet sem érzed megalázva magad?

- Minek? Azért mert egy ember istennek hiszi magát? Nem, egyáltalán nem érzem megalázva magam, mert legalább én nem hódolok be neki, úgy, ahogyan azt itt mindenki más teszi.

- Talán most már tényleg oda kellene figyelned arra, hogy mikor és mit mondasz.

- Bethany… - állok fel, de mielőtt valami fájdalmasat mondanék, lemondóan megrázom fejem, s neszesszerem felkapva hátat fordítok neki, s a fürdőhelyiségbe vonulok.

Forró víz teljesen ellazítja merev testem. Jól esik végre lemosni a napi szennyet magamról, a sok gondolatommal együtt, amelyek szinte belülről emésztenek.