Harry
Simogatom a
fedetlen, lapos hasát a takaró alatt, a kora reggeli gyér fényekben. Szemhéjaim
még szorosan le vannak hunyva, ám már aludni nem tudok. Félek, hogyha elalszom,
s felébredek már nem lesz mellettem. Ennek csupán a gondolata is kikészít. Tudom,
hogy azt hiszi, hogy Lorelay árnyékában él, de nem így van. Hasonlítanak, de
még is annyira különböznek is. Szerettem, őszintén szerettem Lorelayt, ezt sose
fogom tagadni, hiszen örökké a szívembe fog élni, még is, itt ez a lány, Belle,
aki a fagyos királynőt játszva, minden komoly törekvés nélkül elcsente
szívemet, és örökké meg is szerezte.
Gyászoltam, és
gyászolni is fogok még, hiszen terveztem a jövőmet Lorelayal, még is közbeszólt
az élet, amely sohasem kegyelmez. Viszont, amellett, hogy el is vett tőlem
valakit, adott is. Egy csodálatos lányt, akit akár az életem árán védelmezek,
tisztelek és szeretek.
Morgolódni kezd,
fenekét teljesen nekem dörzsöli, mire felmordulok. Ujjaim közé fűzi az övéit. Ajkaimat
nyaka hűvös bőrére nyomom, és a lehetetlennél is közelebb bújok hozzá.
- Harry –
suttogja, és lassan elengedi kezem.
Szembefordul
velem, de nem néz rám, mindössze mellkasomba fúrja arcát. Hátán feljebb húzom a
takarót, és átölelem újfent.
- Mondjad, bébi –
suttogom én is, és feje búbjára csókot hintek.
Ujjai belemarnak
bőrömbe hasamon, majd körmeivel végigszánt oldalamon és fenekemnél állapodik
meg.
- Ne ingerelj,
bébi – mosolyodom el, ám ő ezt nem láthatja.
- Bocsi – ártatlan,
fáradt hangon szólal meg. – Mennyi az idő?
- Fogalmam sincs,
de még nagy a csend, így még korán van.
Újra közelebb
bújik, bár már fogalmam sincs, hogy hova, de hát próbálkozik.
- Hova bújsz,
cicus? – nevetek.
- Nem akarok
felkelni – sóhajtja, és meleg lehelete megcsiklandozza bőrömet.
- Ha akarod,
egész nap itt maradhatunk – mondom. – Elhiheted, hogy nem fogok ellenkezni.
- Ma nem kell
megjelenned?
- Nem, ma a tiéd
vagyok – ekkor felpillant rám csillogó tekintettel.
- Az enyém? –
ajkai enyéimet súrolják.
- A tiéd.
Végszóra pedig
egyszerre kapunk a másik felé. Szenvedéllyel telve csókoljuk egymást. Meztelen
testünk egybesimul, és vágyam már számára is érezhető. Hirtelen kapok levegő
után, amikor megmarkol, s finoman alsó ajkamat megharapja.
- Vad reggel? –
harapok vissza finoman.
- Ne képzelődj –
enged el, és a hátára fordul.
- Nem hagyhatsz
lógva – nevetek fel, de egyáltalán nem vicces a helyzet. Rám pillant, amolyan,
valóban fejjel. – Belle, cicus…
- Hol az
önmegtartóztatás?
- Nem ismerem,
mióta téged ismerlek.
Nyakának
hajlatába rejtem fejem, és próbálom lenyugtatni magam, hogy ne ez hormonokkal
túltengett kamasznak higgyen.
- Harry.
Hangja halk,
bizonytalan, kissé félénk.
- Hm? – ennyire telik
tőlem.
- Elvinnél…
Elvinnél ma Lorelay sírjához?
Még levegőt is
elfelejtek venni hirtelen. Felemelkedem és megtámaszkodom a kezemen.
Tekintetünk találkozik, és látom, hogy komolyan gondolja kérdését.
- Miért?
- Úgy érzem, hogy
ki kell mennem hozzá – feleli. – Szóval, akkor…
- Persze, hogy
elviszlek – bólintok rá azonnal. – Mikor szeretnél menni?
- Minél előbb.
Mondjuk, most?
- Egy zuhany még
belefér?
- Talán –
mosolyog rám, majd röviden megcsókol, és öltözködni kezd, hogy visszamehessen a
saját lakrészére.
Belle
Zuhany alatt
teljesen magamhoz is térek. Hajamat természetes hullámaiban hagyom, ám most a
sminkelni is elkezdtem minimálisan. Szemeimet tussal emelem ki, majd
szempillaspirállal pöndörítem be pilláim. Labellot kenek ajkaimra, és
öltözködni kezdek.
Mivel az ősz már
beköszöntött, így egy szűk, koptatott farmer mellett döntök, fekete toppal, és egy szürke, lenge pulóvert veszek fel. Fejemre fekete körött sapkámat húzom.
Visszasietek a hálókörzetbe és vans cipőmbe bújtatom lábaim, majd a
hátizsákomba a fontosabb dolgaim beledobálom.
Amint elkészülök,
visszaigyekszem Harry szobájához, ahova minden kopogás nélkül lépek be. Éppen
az ingjének alját gombolja be.
- Mehetünk? – kérdezem.
- Wáó – ennyit mond,
mire felvonom egyik szemöldököm. – Bocsi, csak még nem láttalak ilyen jellegű
ruhában.
- Láttál már ruha
nélkül – forgatom meg szemeimet. – Komolyan, miért imádja minden pasi a szűk
gatyákat?
- Hiányzott a
nagy szád – nevet, és gyors csókot nyom számra. – Menjünk.
Kézen fog, amely
meglep, de ő csak könnyedén lépked előre, és vezet ki az udvarra. Összeakadunk
Liamel, akivel pár szót vált, aztán haladunk is tovább, egészen autójáig.
- Biztos tudsz
vezetni? – kérdezem, ahogyan beszáll ő is. – Tegnap eléggé sokat ittál. Másnaposság?
- Cicus, nyugi.
- Oké – kötöm be
magam, és várom, hogy induljunk.
- Ennyire csak
nem vezetek veszélyesen – nevet, és kihajt a parkolóból. Én a rádió felé
nyúlok, és elkezdek valami normális adót keresni.
- Fogalmam sincs,
még nem ültem melletted. Viszont jobb mindenre felkészülni.
- Örülök, hogy
bizalmat szavazol, cicus.
- Neked mindig –
nevetek, és a rádióval együtt dúdolni kezdem a dalt.
Combomra simítja
kezét, kissé megszorítja, és elmosolyodik. Feljebb hangosítom a zenét és az utat
kezdem figyelni, míg Harry keze a váltó és a combom között cikázik.
°
Megérkezve a
temetőhöz, valami fájdalom lepi el a mellkasom, amely teljesen új érzés számomra.
Csak az ablakon kifelé bámulom a sírköveket, és ajkaim megremegnek.
Kétségbeesetten nézek Harryre, aki engem figyel.
- Szeretnél
bemenni? – kérdezi, ám tőlem csak egy bólintásra telik.
Kiszáll,
megkerüli a járművet és kitárja az ajtót. Remegő ujjakkal kicsatolom az övem,
és kicsúszom az autóból. Harry bezárja, aztán kézen fog újfent, és elindul egy
irányba. Lábaim önmaguktól követik a göndört. Kissé sáros a föld, a tegnapi
viharnak köszönhetően, az idő hűvös, így szabad kezemet eltűntetem pulóverem
ujjában.
Hirtelen torpanok
meg, amikor Harry megáll előttem. A virágot – amelyet útközben szereztünk be –,
leteszi a sírra, és visszaáll mellém.
- Lorelay –
mondom ki halkan a nevet, amely nővérem személyét jelentette, és jelenti.
Torkomban gombóc
keletkezik, és érzelmek árasztanak el. Kezeimet szorosan összefonom magam
előtt.
- Fogalmam sincs,
hogy mi lenne a helyes, amint mondanom kellene – hangom szinte suttogás. – Két
hónapja tudom, hogy te léteztél valamikor. Véletlenül tudtam meg, és sajnálom,
nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattunk. Tudod… - nevetem el magam könnyes
szemekkel. – Az első pillanatban taszított Harry. Egyszerűen irritált már a
lénye is, és hát igen, a sors ócska fintora, hogy a vőlegényed, itt áll
mellettem. Eleinte megvetettelek, mindenkit utáltam téged is, pedig nem is
ismertelek. Utáltam annak a tudatát, hogy összehasonlítanak bennünket, úgy,
hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy ki is voltál te. Anyánkkal, akit te
nem ismerhettél, a mai napig nem beszélek. Megvetem, és tudom, hogy nem ez a
helyez út, de nem tudom megbocsájtani neki, hogy elvesztettelek azelőtt, hogy
ismertelek volna – könnyek végigfolynak arcomon, s hangom elcsuklik. – Jó lett
volna, ha ott vagy. Mindig is vágytam egy testvérre, aki volt, és még sem.
Meséltek nekem rólad, elmondták, mennyire is jó ember voltál, olyan, amilyen én
nem. Teljesen ellentétek vagyunk, de ez így van jól, nem igaz? – nevetek fel
keserű szájízzel. – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszek, és valami
értelmeset próbálok mondani neked, annak reményében hátha hallod, ám még is itt
állok, és sírok, miközben a hiány érzése gyötör. Bármennyire is nem ismertük
egymást, nem számíthattunk egymásra, mint jó nővérek, hiányzol – tört fel
belőlem a zokogás. – Utálom, hogy a szüleink önzők voltak és nem engedték, hogy
megismerjük egymást, utálom, hogy nem állhatsz itt mellettem, vagy egyszerűen,
nem vagy az én helyemben. Sokkal jobban viselnéd, és megérdemelnéd az életet,
ahogyan Harryt is, aki teljes szívéből szeret – rogyok a földre, ám Harry
azonnal utánam is kap. – Ígérem! Ígérem neked, hogy egyszer találkozunk, és
mindent bepótlunk.
- Sh – húz magához
Harry, és felemel a vizes földről.
Mellkasába
temetem fejem, míg ő megindul velem. Tovább zokogok keservesen, menthetetlenül,
azt érezve, hogy nekem kellene ott feküdnöm Lorelay helyett.