20.rész°Célom, a meghódításod.

Sziasztok! Ez a rész kissé erotikusabb tartalmú, így aki nem igazán preferálja az ilyen jellegű dolgokat, az a felétől kb. ne olvassa! Remélem tetszeni fog, és véleményeket is írtok majd. :) Xx

Harry

Az éjszaka közepén ajtómra mért hangos dörömbölés szakít ki álmaimból. Fáradtan, nyögve fordulok másik oldalamra és fúrom a párnába a fejem, próbálva kizárni a még mindig hangos zajt.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet, de egyáltalán nem is érdekel. Takarót feljebb húzom testemen, mivel a kitárt ablakon át a hideg levegő beáramlik, amely bőröm felületén libabőrt képez.

Próbálok csendre koncentrálni, és megkönnyebbülten fel is hajtok, amikor pár másodpercig feladja zaklatóm, ám újrakezdi.

- Harry! – hallok meg egy kétségbeesett hangot, amely azonnal észhez térít teljesen. A hangot, amelyet nem hallhattam hosszú ideje. Pontosan két hete, hogy nem szólt hozzám, még a kiképzések alkalmával sem. Amikor kérdeztem sem felelt, és ilyenkor szívesen cselekedtem volna, ám inkább felhagytam minden közeledéssel, és hátráltam. Hagytam, hogy lenyugodjon, mert tudom, hogy úgy is visszatér, én pedig türelmes vagyok. S türelmem meghozta gyümölcsét, bár kissé előbb, mint azt én magam gondoltam volna.

- Kérlek, nyisd ki! – hisztérikus a hangja, és ez megrémiszt, így kimászom az ágyamból és azonnal kitárom az ajtót, majd ahogyan behúzom rajta, be is zárom.

Szívem megszakad, amikor is megpillantom könnyes arcát, megtört tekintetét, s mellkasát, amely a levegő gyors áramlása miatt süllyed és emelkedik rohamosan.

- Hé, kislány, mi a baj? – fogom arcát kezeim közé, míg ő remegő ajkakkal pillant fel rám. Szemei vörösek, kisírtak. – Kérlek, beszélj hozzám.

Bárhogyan is kérlelem, nem mond semmit. Hatalmas szemeivel néz, nagyot nyel, s kezét fedetlen felsőtestemre csúsztatja, minek következtében kiráz a hideg. A kezei jéghidegek, ám nem ellenkezem, csak egész testét közelebb vonom magamhoz.

Szokásos szerelése van rajta, amelyet éjjel viselni szokott alváshoz. Sort és trikó, ám lábain a bakancsai is rajta vannak, amelyek arra mutatnak rá, hogy kinn járt a szeles időben.

- Belle… - suttogom nevét, ám nem tudom befejezni mondatomat, mert lábujjhegyre áll és ajkait enyéim ellen nyomja.

Hirtelen reagálni sem tudok, hiszen döbbenetem kézzelfogható. Megtántorodik, elhúzódik, és megtörten szemeimbe néz.

- Ne… - kezdi, ám most én szakítom félbe, és egyik kezem csípőjére vezetve visszahúzom magamhoz egy csókra. Ajkai puhák, enyhén sós ízűek a könnyeinek köszönhetően. Derekánál fogva teljesen magamhoz vonom, míg másik kezem arcán pihen, s gyengéden simogatom. Csókunk lassú, puha és szenvedélyes, ám elszakadok tőle, hiszen a kísértés nagy, kihasználni még sem szeretném.

- Gyere – fogom meg a kezét, és az ágyamhoz vezetem, ahol is előre engedem. Befűzetlen bakancsát lerúgja, zoknijától is megszabadul és a paplan alá mászik, ám nem helyezkedik el. Megvárja, amíg én is bemászom, elhelyezkedtem, és mellkasomnak dőlve oldalasan lábaim között kényelmet talál végül ő maga is.

Oldalán, és fedetlen combján pihennek kezeim a takaró alatt, a beáramló levegőtől védett helyen. Számat halántékaihoz helyezem, és kis puszit hagyok rajta.

- Mesélsz? – kérdezem halkan.

- Nem tudom elfelejteni anyám szavait – kezdi, ám hangja elcsuklik, én pedig türelmesen várok, hogy folytassa. – Örökbe adták – suttogja. – Lorelay a nővérem volt, és nem is ismertem. Anya ostoba volt. Fiatalok voltak apával, és a szülei kényszerítésére… - néz fel rám. – A nagyszüleim kényszerítették, érted? A saját unokájukat eldobták – folyik végig arcán egy kövér könnycsepp, amelyet letörlök ujjammal, s figyelmesen hallgatom tovább a részleteket. – Hat évvel később jöttem én, ekkor már elég idősek voltak a szüleink, de nem házasok, ezért újra nagymamám ellenük fordult, ám engem nem engedtek már el. Engem is eldobtak volna, érted? – vállamnak dönti fejét. – Nem ismertem őt, nem érzek semmit, hiszen sohasem láttam, még egy fényképet sem róla, bár annyit már leszűrtem, hogy a hasonlóság igen jelentős. Tudom, hogy te is emiatt figyeltél fel rám – cirógatja ujjaival oldalamat. – Nem hibáztatlak – nyom csókot mellkasomra, mire megmerevedem, de semmit sem teszek, csupán tovább simogatom oldalát. – Tudom, hogy az elején eléggé döcögősen indult a dolog kettőnk között, de nem vagyok olyan jégkirálynő, mint azt te gondolod. Nem mondom, hogy hiszek neked abban, hogy csak magam miatt kellek, és ezt az érzést utálom, őszintén mondom. Viszont szeretném, ha mesélnél majd egyszer a nővéremről. Rá nem haragudhatok, hiszen ő nem tehetett az egészről, ellentétben a szüleimmel.

- Őket sem utálhatod – mondom neki.

- Eltitkolták a testvéremet, aki haldoklott. Esélyt sem adott anyám arra, hogy megismerjem. Teljesen a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy ő volt és ezt sohasem bocsájtom meg édesanyámnak, ahogyan a nagyszüleimnek sem.

- Nem kényszeríthetek rád semmit, de ahogy előrehaladsz majd az életben, te magad is be fogod látni, hogy a családod. Igaz, a nagyszüleid kegyetlenek voltak, és nagyon is maradiak, de mindenkinek a személyiségét el kell fogadnod, legfőbbképpen, ha a családod része – szemeibe nézve mondom, s arcára vezetem kezemet. – És remélem, tudod, hogy sohasem gondoltalak jégkirálynőnek. Mindössze egy akaratos, karakán ember vagy, aki felépített valamilyen oknál fogva egy falat maga köré, aminek köszönhetően kissé érdekesebbé váltál, én pedig élveztem annak a falnak a lerombolását – elneveti magát, és ez boldogsággal tölt el engem is. – Egyszer pedig, mesélni fogok Lorelayról, de előtte tudnod kell, hogy bármennyire is nagy volt a hasonlóság külsőre közöttetek, belsőleg teljesen mások voltatok, és imádom a személyiséged. Tudod, hiába csodás valaki kívülről, ha a személyisége romlott. Hideg voltál velem valóban, de valahogy még is feltüzeltél vele. Imádtam küzdeni veled. Tudom, hogy jelenleg sincs semmi komolyabb közöttünk, de nem adom fel. Célom, a meghódításod.

Alsó ajkát beszívja, s ujját a tarkómra csúsztatja. Hajamba túr, és lejjebb húz magához, míg ő kissé felfelé billenti fejét, aminek köszönhetően ajkaink megérintik egymást. Tekintetünk még mindig összekapcsolódik, ám ahogyan lehunyja pilláit, végigsimítok szemhéján.

- Semmi olyat ne tegyünk, amit megbánnál – suttogom, de nem felel, hanem ajkait akaratosan enyéim ellen nyomja.

Csókja vad, vágyakozó és igyekszem türtőztetni magam, ám egy vonzó nővel az ölemben igen nehéz ez férfi létemre. Először csak egymás száját kóstolgatjuk, majd nyelvemmel finoman engedélyt kérve, amelyet azonnal meg is ad.

Teljesen magával ragadnak a vágyak, nem tagadom, hiszen kételkedésnek sincs helye. Egyértelműen neki is feltűnik, amikor velem szembe fordul, lábait a csípőm két oldalára helyezi, ám a csókot egy pillanatra sem szakítja meg.

Kezemmel végigsimítok oldalán egészen fenekéig, amelybe gondolkodás nélkül bele is markolok, melynek köszönhetően elszakad tőlem és homlokát enyémének dönti.

Felemelem, mire értetlenül mered rám, aztán engedelmeskedik, és mellém helyezkedik. Én is követem, így lejjebb csúszom, és fölötte megtámaszkodom. Nagyokat pislog fel rám, kezét felcsúsztatja vállaimon, nyakamon, tarkómon majd végül megállapodik enyhén göndör hajam között, és lehúz magához újabb csókot kérve, s kapva tőlem.

Érzem, ahogyan lábait széjjelebb teszi, míg én teljesen közéjük tudok férkőzni. Ölünk találkozik, a súrlódás pedig csak fokozza az amúgy is tomboló vágyunkat. Ajkaink újra egybeforrnak kisebb simogatások, érintések kíséretében.

Kezem végigcsúszik oldalán egészen fenekéig, majd combjáig, amelyet csípőmre is húzok teljesen, ám nem áll meg a mozdulatom. Visszafele kezdem el simogatni, egészen felsője alá megyek, egészen mellének domborulatáig. Szívének gyors ütemét érzem, így eltávolodom tőle.

Feltárja szemeit előttem, és haloványan elmosolyodik, melyet én magam is viszonzok. Csókot lop, és hirtelen fordítani próbál helyzetünkön, melyhez az én segítségem is kell neki. Nevetésben törünk ki, amikor majdnem lezúgunk az ágyról.

- Lassan a testtel, bébi – nevetek, és beljebb mászom, miközben derekát markolom, immáron magam fölött, csípőmön ülve.

Lemosolyog rám, s lehajol hozzám. Csípőjét finom ütemre buzdítja, amely az amúgy is ágaskodó tagom még keményebbé varázsolja. Ismételten megtalálom fenekét, és magam ellen nyomom még jobban.

Hallom, s érzem, ahogyan a levegőt kapkodja, miközben próbál elcsábítani, mindhiába, hiszen már régen a lábai előtt heverek. Én magam lélegzete is szapora, ahogyan szívemnek is vad ritmusa, ám próbálok teljesen a felettem elterpeszkedő csodás lányra koncentrálni.

Elmerengek azon, hogy mi is a célja ezzel a tettével, hiszen alig két hete közölte, hogy sohasem lesz közöttünk semmi, most pedig a felsőjétől szabadul meg, ezzel feltárva bőrét, amely mintákkal van kidíszítve.

Mindig is imádtam, rajongtam a tetoválásokért, ám rajta valahogy még csodásabban mutatnak a legegyszerűbb minták is. Csodálva nézem az éjszakai homályban testét, amely feltárul előttem.

Arcár vezetem tekintetem, mire még a gyér fény ellenére is pírt pillantok meg. Felülök, haját kiengedem a kócos kontyból, amely így lehullik, s csodásan formás melleit eltakarja. Ajkait bekebelezem, s hirtelen újra magam alá fordítom, ám ügyelek arra, hogy véletlenül se essünk le a kisméretű, egyszemélyes ágyamról.

- Kérlek, ha bármi van, amit nem szeretnél, vagy valami olyat teszek, ami neked nem jó… - mondom zavartan, mire csak felemelkedik kissé és ajkait pár másodperc erejéig enyéimre illeszti.

- Túl sokat beszélsz – mosolyog rám bíztatón. – Nyugodj meg.

Féloldalasan lemosolygok rá, majd nyakára nyomom szám és nedves csókokat kezdek el hagyni rajta. Lassan, minden centijét végigcsókolva haladok kulcscsontjára, mellére, hasára. Köldökébe megmártom nyelvem, s ujjaimat fehérneműjébe akasztom, miközben további csókokkal kényeztetem hófehér bőrét.

Fészkelődni kezd alattam, ám ahogyan a kis anyagdarab messze kerül tőle, lábait széjjelebb csúsztatom finoman, és szeméremdobját kezdem el behinteni édes csókokkal. Nyöszörögni kezd, ami bíztat arra, hogy folytassam, hiszen tudom, hogy minden mozdulatom, mocskos érintésem tetszik neki.

Lassan haladok, hiszen elsietni semmit sem akarok. Megérdemli a gyönyört, azt, hogy pár percig máshol legyen, másra koncentráljon. Én pedig önzetlenül adom meg neki ezt a boldogságot, amennyire csak tudom.

Hajamba túr, meghúzza a tincseket, és nevemet ismételgeti, mellyel tudomásomra hozza, közel a vég. Lassabban ám annál is erőteljesebben mozgatom nyelvem, s ujjam, mely pillanatok alatt meg is hozza a várt eredményt. Kissé hangosra sikeredvén ejti ki nevem, amelyet talán a szomszédos szobákban is hallanak, ám egyáltalán nem áll szándékomban ezzel foglalkozni egy percet sem.

Felcsókolom magamat testén, és utolsó csókom ajkát éri. Felpillant rám, és elmosolyodik.

- Igazán finom vagy, kicsim – suttogom, mire csak oldalra fordítja fejét szégyenlősen.

Elnevetem magam, és fülébe csókolok, míg csípőjét kissé megszorítom. Érzem apró kezeit testemen vándorolni, míg végül bokszerem anyagához nem ér. Felnéz rám, és elkezdi letolni hátsómon az anyagot. Nem igazán sikerül neki, így segítségére sietek. Megszabadítom magam a már szűkös pamuttól, s visszahelyezkedem combjai közé.

Ujjainkat egybefonom feje mellett, míg csípőmmel pár kisebb mozdulat után elmerülök forróságában. Felnyög, szemét behunyja, és alsó ajkát beszívja.

Újra megmozdítom a csípőmet, és egy kellemes, nem gyors ütemet veszek fel, amely mind a kettőnknek megfelel. Semmi ellenkezés nincs részéről, ami bíztatást ad arra, hogy folytassam úgy, ahogyan azt én gondolom.

Száját eltátja, és a levegőt kapkodja, ahogyan lábait feljebb húzza, és csípőm köré fonja, mellyel még beljebb siklok benne. Hajamat húzza, száját harapdálja én pedig a fejemet vesztem.

- Imádom, amikor ezt csinálod – nyögöm végigsimítva száján. – Azt mutatja, mennyire is kívánsz – suttogom, mire szabad kezével lehúz magához és hevesen megcsókol.

Heves csókcsatánk, és gyengéd mozdulatok közepette találom magam újra a hátamon, magam fölött a kissé zilált hajú lánnyal, aki kecses csípőmozgásokat végez. A látvány az őrület szélére taszít, hát még az érzés, amelyet okoz.

Fejét hátraveti, érzem, ahogyan hosszú haja combomat csiklandozza, ám nevetésnek nem most van itt az ideje.

Felülök, derekát átölelem és melleit kezdem el kényeztetni, míg ő továbbra is a gyönyör felé hajszol bennünket.

Melegem van, és neki is, bőrünk izzad, de egyikünket sem érdekel. Bőre sóssága csak még pikánsabbá varázsolja amúgy is édes bőrét, amely megőrjít.

Érzem, ahogyan a gyönyör felgyülemlik bennem, s szinte felrobban egy váratlan pillanatba, miután Belle is átéli az eufórikus érzést. Pihegve fejezi be a mozgást, s hajtja vállamra fejét, míg én óvatosan hátradőlök vele és a takarót magunkra húzom, nehogy megfázzon.

Haját oldalra söpröm, nyakát cirógatom és illatát mélyen magamba szívom, míg ő lassan elszenderül karjaim ringatása között.

19.rész°El sem kezdett vég

Belle

Melegség, ami miatt magamhoz térek. A fejem kissé lüktet, a szemeim pedig égnek, és ez azonnal elő is csalja emlékeimet a tegnap történtekről. Megfeszülök, és a párnába fúrom arcomat. Orromba kúszik egy illat. Egy olyan illat, ami nem hozzám tartozik, még is melegséggel tölt el.

Derekam körül érezek egy kezet, amely még közelebb von magához. Nyakamban egy enyhén borostás arcot érzek, és meleg, csiklandozó leheletet. Testem végig a másik test melegébe rejtőzik, ám fenekemnél megérzem a másik személy vágyát, amely azonnal észhez is térít.

Lassan megfordulok, mire kis morgást csalok ki ezzel a tettemmel Harryből. Arca nyugodt, ajkai el vannak válva, míg halk szuszogása betölti az egész teret. Haja pedig kócosan keretezi arcát.

Elpillantok felette, és akkor látom, hogy a nap már teljesen beragyogja az égboltot. Sietve keresek tekintetemmel valami órát, ám sehol sem találok. Felülök, s akkor figyelek fel az épületben lévő csendre.

- Bassza meg – sziszegem, mire a mellettem lévő férfi mocorogni kezd. Szemhéjait felnyitja, ezáltal tökéletesen megvillantja számomra ragyogó zöld íriszeit. Arca komor, ám halvány mosoly még is játszik ajkain.

- Jó reggelt – motyogja, s visszahúz maga mellé.

- Mennünk kellene, biztosan elmúlott már hét óra – aggodalmaskodom és igyekszem kimászni ölelő karjai közül.

- Nyugodj meg. A mai napot mind a ketten megkaptuk…

- Mind a ketten? – kérdezem döbbenten szemeibe nézve. – Nem vagyunk együtt, sőt… - próbálok átmászni rajta, de derekamat megragadja és magára ültet. – Mennem kell készülni, és amúgy sem áll szándékomban beszélni veled – mondom, mire nevetésben tör ki. – Mi ilyen vicces? – szalad ráncba homlokom.

- Még sem áll be a szád – ül fel velem szemben, még mindig derekamat ölelve.

- Cseszd meg – mászom le róla. – Mi ez rajtam? – mutatok öltözékemre.

- Esetleg ittál az éjjel? – húzza le magáról a takarót. – Nem tűntél részegnek, csak megbántottnak.

- Megbántottnak? – engedem el fülem mellett kérdését és csak kijelentésére koncentrálok. – Enyhén fejezted ki magad – nézek áthatóan szemeibe. – Eddig furcsálltam a közeledésedet, de most már mindent értek.

- Mit? Még is mit értesz? – áll fel velem szemben, ezáltal teljesen fölém tornyosul. Hangja kimért, és kissé távolságtartó. Az első napokra emlékeztet, amikor annyira hidegek és kemények voltunk egymással.

- Lorelay a menyasszonyod volt.

- Lorelay? – kérdez vissza. – Olyan hidegen beszélsz róla, mintha számodra egy teljesen ismeretlen ember lenne.

- Nővérem volt, de semmi mást nem tudok róla. Hasonlítottunk.. mondjuk, de csak külsőleg. Ebben biztos vagyok. És igen, számomra ő egy ismeretlen lány, aki valamikor az ismerőseim körében mozgott, a kiképzőm szeretője volt, de nekem mi volt? Semmi. Nem ismertem. És nem áll szándékomban többet beszélni róla.

- Ne legyél ennyire arrogáns – horkan fel. – Lehet, hogy nem ismerted, de nagyszerű ember volt, és jobban hasonlítasz rá, mint azt hinnéd.

Kezemet hirtelen lendítem, mellyel arcát érintem is. Felmordul, de továbbra is mellkasa előtt összefont karokkal áll: - Ne merészelj hozzá hasonlítani! Eddig sem kételkedtem benne, de most még inkább megbizonyosodtam arról, hogy csak is azért kellek, mert annyira hasonlítok rá. De nem. Saját személyiségem van, én én vagyok, ő meg ő volt. Felejtsd el, hogy szórakozhatsz velem. Ha itt lenne, még mindig vele lennél, és nem az én megszerzésem foglalkoztatna. Undorodom tőled! – indulok az ajtó irányába. – A ruháidat majd visszakapod – ezzel kitárom szobájának ajtaját.

- Vegyél vissza az arcodból, kicsi lány – hallok meg egy újabb mondatot, mire kezemet felemelem és középső ujjamat kedvesen megmutatom neki. Nevetésén kívül más reakciót nem kapok, így feladva hagyom el az épületet, hogy a saját szárnyamba induljak, ahol végre megszabadulhatok Harrytől.

°

Beérve a lakrészünkre, megszereztem a terepre szánt öltözetem és elkezdek megszabadulni a meleg öltözettől, ami egyértelműen Harryhez tartozik. Illata kellemes, és egy pillanatra orromhoz is húzom az anyagot, ám hamar észhez térek, és az ágyamra dobom hanyagul az anyagot, ami után sietve magamra is kapom a katonai egyenruhámat. Hajamat szoros kontyba fogom, és már a fürdői részlegre az utolsó simítások érdekében elvonulok, majd indulok kifelé.

A levegő száraz, a tegnap éjszakai esőzés ellenére. Fülledt melegség, és pára. Az a dolog, amit a legjobban gyűlölök a világon.

Kizárva az őrületes időjárást sietek a gyakorlati pálya felé, ahol is már zajlik a kiképzés. Megpillantom Liamet, de nem mutatom ki a gondolataimat átformáló érzelemimet. Mélyen elfojtom magamban, s úgy állok meg mellette.

- Mit keresel itt? – fordult felé. Hangja bizalmas, kutakodó.

- A kiképzés már elkezdődött, nincs igazam? – vonom kérdőre.

- Harry tudomására adtam, hogy a mai napon egyikkőtöket sem akarom a gyakorlaton meglátni. Nem véletlen, hogy én és nem pedig ő áll itt – mutat rá a dologra. – Esetleg elfelejtett megkeresni az este?

- Lényegtelen – mormogom. – Úgy is meg fogod tudni – vigyorgok rá. – Most pedig beállok – indulok, ám felkaromnál fogva megállít.

- Miről kell tudnom? – hangja kemény, de egyáltalán nem kelt bennem félelmet.

- Vele töltöttem az éjszakát – sziszegem. – De gondolom a kis barátnők úgy is mindenről beszámolt volna a későbbiekben.

- Mi van? – kiállt fel, és nem kell odanéznem, úgy is tudom, hogy a többiek felkapták fejüket.

- Magánélet – rántom ki kezem fogásából és hagyom magára oromba tekintetével.

Harry

Szinte nem is mozdultam ki a nap folyamán a szobámból. Tudtam, hogy a mai napon Liam a helyettesítőm, ami megnyugtatott, az összezördülésünk ellenére is.

Amikor Belle elhagyta a szobám, utána szándékoztam menni, még sem tettem. Kényelembe helyeztem magam, és igyekeztem újra elaludni, hiszen az ágy igen keskeny, mivel egy ember számára tervezték, így az éjszakai alvásom mindössze pár órára csökkent, amit persze egyáltalán nem bántam.

Párnán még illata jelen volt, melyet mélyen szívtam magamba. Imádtam az illatát, amely még csukott szemmel elhitette velem, hogy köz

el van, hogy itt van velem.

Mormogom, amikor is testemhez csapódik valami. Felnyögök és hátamra fordulok, hogy felmérjem támadóm erejét, ám megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor is megpillantom Liamet.

- Mit akarsz? – ülök fel egy ásítás közepette.

- Vele töltötted az éjszakát? – horkan föl.

- Mi van, Bethany megint sikeresen kémkedett? – nevetek, és hajamat kitúrom arcomból.

- Maga Belle volt, aki tudomásomra adta a dolgot – mondja, mire megdöbbenek. – Közölte egy kisebb szóváltás közepette, hogy úgy is megtudnám az áruló lánytól, így elmondja ő. Mondd, normális vagy?

- Mondd, valamikor is érdekelt az effajta véleményed?

- Harry, te is tudod, hogy azért érdekel, mert Lorelay hasonmása! – csattan.

- Semmit sem tudsz…

- Mit kellene tudnom? Azt, hogy egy emléket üldözöl, és igyekszel visszahozni? Teljesen más a két lány.

- Nem ismered Bellet!

Állok vele szemben farkasszemet nézve, ám megszünteti a közöttünk lévő, amúgy is nagy távolságot egy kisebb termetű lány.

- Nem szeretem, ha a hátam mögött rólam beszélnek – kéri ki magának. – Ezt neked hoztam – fordul felém, és kezeimbe nyomja a gondosan összehajtott ruháimat.

- Oké, be kell ezt fejeznetek. Ha kitudódik… - szól közbe Liam, mire Belle rákapja tekintetét.

- Mi? – hangja kutakodó.

- Ami közöttetek van.

- Semmi nincs közöttünk – kéri ki magának Belle. – És soha nem is lesz – motyogja, és hátat fordítva el is hagyja szobám területét.

- Hallhattad – felelem. – Most, ha megbocsájtasz – intettem az ajtó felé, mire biccentett és távozott ő maga is, ezzel teljesen magamra hagyva, amiért hálás voltam.

18.rész°Törődés

Belle

Nagyot nyelek és döbbenten, érthetetlen arccal nézek az tábor parancsnokára, Liamre. Harryre tekintek, aki még mindig mögöttem húzódik meg. Visszapillantok a felettesemre, és kérdően meredek rá.

- Ki keres ilyenkor? – kíváncsiskodom. – Nincs látogatási idő.

- Kivételt tettünk, azt mondta, hogy nagyon fontos, kérlek, menj – biccent az ajtó irányába. – Utána pedig takarodó – néz rám, majd Harryre.

Összeráncolt homlokkal indulok meg az ajtó irányába, és hagyom el a szobát. Liam lépteit nem hallom magam mögött, amely egyértelműen arra enged következtetni, hogy Harryvel fog elbeszélgetni, az újra, kissé túlságosan is intim pillanatunk miatt. Legalábbis ő biztosan ebben a hitben él.

Kisétálok az épületből, és meg is torpanok. Háttal áll nekem, de pontosan tudom, hogy ki is ő. Késői látogatását, illetve egyáltalán megjelenését nem tudom értelmezni. Ráncba szalad homlokom felülete, majd lábaimat lépésekre késztetem, s elindulok a látogatóm felé. Valószínű meghalja lépteim, mert hátra pillant, és a fapadról feláll. Mosoly van arcán, ám nem őszinte, furcsa… inkább nevezem nyugtalannak.

- Mama, mit keresel itt? – lépek édesanyám elé, és arcon csókolom, s a pad felé intek, hogy foglaljunk helyet. – Nyugtalannak tűnsz, mi a baj?

- Csak látni szerettelek volna – hangja halk, egy suttogásnak felel csak meg.

- Ellenezted, hogy katona legyek, elleneztél mindent ezzel kapcsolatban, és tudomásomra adtad, hogy soha nem fogsz ebbe a táborba jönni – emlékeztetem.

- Igen, tudom édesem – fogja meg kezem.

- Miért jöttél? – újra felteszem kérdésem. – Mama, azt mondtad, hogy a vesztembe rohanok, hogy az életemmel játszom, és ebben nem fogsz támogatni. Most még is itt ülsz velem szemben, nem értem.

- Talán akkora bűn, ha egy édesanyának hiányzik a gyermeke?

- Ne kertelj, kérlek – szabadítom ki kezem és felsóhajtok.

- Kislányom, nem olyan könnyű az érzelmeket szavakba önteni – csuklik el hangja.

- Rendben, akkor beszelj, mondj bármit, ha már idefáradtál.

Ülök és némán figyelek karba font kezekkel. Szemimmel végig őt figyelem, egy pillanatra sem tekintek másfelé. Kellemetlenséget érzek. Egy olyan érzést, amely egyértelművé teszi, hogy nyomós oka volt idejönni hozzám. Valami olyasmi dolog, ami nehéz súlyként terheli a mindennapok során.

Arca nyúzott, melyből biztosan állíthatom, hogy napok, talán hetek is eltelhettek, amiket minimális alvással vészelt át, miközben lelkét a mély gyötrelem uralta, s jelenleg is uralja. Kezeit, ujjait tördeli, a szemkontaktust pedig a lehető legjobb módon követi.

Elmerengek, hogy milyen problémái is lehetnek, amelyek kínozzák ennyire, hogy betért a hadsereg kiképző területére. Elszánt volt mindig is, de most mindössze egy összetört nőt látok, egy összetört anyát. Abban biztos vagyok, hogy nem miattam van keserűsége, de azt is be kell látnom, hogy fontosan tartja azt, hogy beszéljen róla, nekem.

Nem igazán volt a kapcsolatunk mindig gördülékeny. Valami mindig volt, ami közöttünk állt. Emlékszem, hogy kisgyermek koromban is elmerengett sokszor, vagy éppen amikor idősebb koromban beszéltem hozzá, nem figyelt, s elnézést kérve elhagyta az adott helyiséget. Édesapám is néha ilyen mély gondolatokba esett, de ő hamar visszatért hozzám, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna pillanatokkal azelőtt.

- Maga? – hallok meg egy hangot, mire magamhoz is térek a régi emlékek felidézéséből. Harryre pillantok, aki értetlenül áll előttünk, feszes állal és testtartással.

- Ismeritek egymást? – kérdezem, és anyámra nézek, aki döbbenten, és zavarosan tekint fel felettesemre.

- Volt alkalmunk már találkozni – feleli Harry.

- Ismered az anyám? – döbbenek meg.

- Nem tudtam, hogy az édesanyád, vagyis mondjuk úgy, hogy nem teljesen voltam benne biztos – javítja ki magát.

- Harry – Liam hangos kiáltása töri meg a pillanatnyi csendet.

- Nem megy sehova – jelentem ki biztosan. – Honnan? Hol találkoztatok?

- Ön beszél, vagy én? – a férfi magabiztosan áll, és várja anyám válaszát. Teljesen ledöbbent az egész helyzet. Nem is értem, Harry, hogy merészel ilyen hangnemet megütni édesanyámmal szemben.

- Maga semmit sem tud – áll fel feldúltan anyám.

- Valóban, ebben igaza van, de képes vagyok elmondani, hol és mikor találkoztunk – mutat rá a dolgokra.

- Oké, elég legyen ebből – szól közbe újra Liam, és Harry mellé lép.

- Most egyetértek, de te – mutatok Harryre. – Most mondd el mindezt nekem.

- Jól gondold meg, akkor nem lesz megállás – teszi kezét Liam, Harry vállára.

- Na jó, beszéljen már valaki – kelek ki magamból.

- Kórházban találkoztunk, nagyjából két hete – kezd bele. – Egy lánynál jártam, amikor is ott volt édesanyád. Akivel azelőtt még soha nem találkoztam.

- Ki volt az a lány? – teszem fel az újabb kérdést, amire választ akarok tudni, de meg sem várom, hogy valamelyikük is válaszra méltasson. – Lorelay – ejtem ki a nevet, mire anyám rám kapja a tekintetét. – Ki ő? Miért van ott mindenhol? Mindenki róla beszél, mindenki ismeri – senki sem felel. Mindenki hallgat, mintha csak némasági fogadalmat tettek volna. Anyámnak könnyesek a szemei, míg kezeit szorosan fonja mellkasa előtt össze, mintha pajzsot képezne maga előtt ezzel. Tekintetem Harryre téved, és ugyan azt a fájdalmat látom az ő szemeiben is, mint édesanyáméban. A levegőt élesen szívja magába, szinte hallani lehet az éjszakai csendben. És Liam. Liam az, aki hasonlóan fájdalmasan néz, de még sem olyan mély az érzelem. Megkérdeznem sem kell, hogy tudjam, ő is ismeri azt a lányt, akit sokan áhítattal neveznek meg. – Egy katona volt gondolom – szólalok meg újra. – Egyértelmű, hogyha mindannyian ismeritek – indoklom kijelentésem. – Tovább valaki folytatja?

- Belle, lehetséges, hogy jobb lenne, ha nem itt és nem most beszélnétek meg – Liam hangja kimért, beszéde tiszta és kérlelő.

- Nem látok semmi problémát, ami megakadályozná, hogy most tisztázzuk a dolgokat.

- Ugyan olyan makacsok vagytok – enyhe mosollyal az arcán jegyzi meg Harry.

- Tessék? – fintorodom el. – Oké, elég ebből. Ki azaz átkozott nő?

- Az ikertestvéred – kiált fel Harry drámaian, mire megmerevedek. Ezt hevességének, de legfőbbképpen a kijelentésének köszönhetem. Nagyokat pislogok, és hülyén nézek rá.

- Mi van? – nevetek fel. – Őrült vagy. Mondd, hogy ez egy ostoba vicc volt! – csend és hallgatás mi csak válaszként felel. – Anya – fordulok szülőanyám felé, bár némasága és az arcát felszántó könnyei alátámasztják válaszom. Ekkor el is gondolkodom. – Tehát igaz – jelentem ki.

Nyel egyet, s végre megtalálja hangját: - Nem teljesen.

- Nem értelek – hangom kemény. Talán túlságosan is, de az érzelmek, amik maguk alá temettek pillanatok leforgása alatt, teljesen elvakít. Még igazán fel sem fogtam, hogy van egy ikertestvérem, anyám azonnal tagadja is.

- Testvéred volt valóban, de nem voltatok ikrek. Lorelay, a nővéred volt – keservesen felzokog és visszaül a padra.

- Volt? – kérdezek vissza.

- Két hete, az ominózus találkozókor hunyt el – csuklik el anyám hangja, és még keservesebb sírásba kezd, míg én fájdalom nélkül, szinte megsemmisülve állok.

- Menjünk, nekik kell ezt tisztázniuk – motyogja halkan Liam, Harrynek.

Nem nézek fel, de hallom tisztán távolodó lépteiket. Tekintetem anyámat égeti, akivel szemben helyet is foglalok. Keményen nézem, és rengeteg kérdésem lenne, még sem szólalok meg. Várok, várok türelmesen, hogy magától kezdje el mondani mindazt, ami idáig vezetett. Mindazt, amit rejtegetett előlem.

- Belle, kérlek, ez nekem sem könnyű – szipogja csipkézett szélű vászonzsebkendőjébe.

- Te vagy az igazi anyám? Vagy csak egy örökbefogadott, vagy bármi más…

- Belle – hangnemével kikéri magának feltételezésem. Tudom, hogy durva vagyok, de jelenleg a könyörületet nem ismerem. – Igen, én vagyok a szülőanyád – néz rám.

Hallgatok, és csendben figyelem minden mondatát. Nem szakítom félbe, hanem udvariasan, válaszokra kiéhezve összpontosítok mindenegyes kiejtett szavára. A gondolataim már teljesen kuszák, érzelmeimmel együtt. Fogalmam sincs, hogy a végén mit is mondok neki, hogy mi a helyes, hogy mi az, ami ésszerűnek tűnne. Sírni nem tudok, bármennyire is fájdalmasak szavainak jelentései. Tekintetemet levezetem róla és érdekfeszítően vizsgálni kezdem az előttem lévő fa asztalnak egyik deszkáját, miközben a szél feltámad, viharszerűen fúj, sejtetve ezzel; ez még csak a vihar eleje.

Harry

Liam sikeresen elrángat, de lerázom magamról kezeit és szobámba vonulok. Őszintén, én magam is hallani szerettem volna a nő szavait. Pontosan tudni szerettem volna minden apró részletet, hiszen véleményem szerint nekem is jogom van tudni, hiszen a lány, aki már halott, a menyasszonyom volt.

Órákon, hosszú, véget nem érő időn át sétálok fel és alá a szobám területén, majd erőt veszek magamon, és elhagyom a helyiséget. Beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy jól van e. Tudom, érzem, hogy összetört, hogy az anyja felé csak is megvetéssel van.

Vihar tombol, az eső ömlik, a szél fúj erőteljesen és a villámokat követő mennydörgések sem maradnak el. Nem fordulok vissza, a lenge melegítőmben rohanok ki a kegyetlen időbe, egyenesen a padhoz, ahol Belle még mindig ül. Már teljesen elázott, és kétségem sincs afelől, hogy át is fagyott.

- Hé – igyekszem magamra vonni a figyelmet, de rám sem hederít. – Belle, be kell menned, át vagy fagyva. Még tüdőgyulladásod is lehet – nem felel. Minden szó nélkül kapok karjaimba, és sietek be vele a fedett, meleg épületegyüttesbe.

Mivel érzem, hogy remeg egész lényében, sietve a fürdőrészlegre viszem, ahol is leültetem a padra, és lassan, megszabadítom vizem ruháitól. Fehérneműit rajta hagyom, bár jelenleg az ellenkezés miatt sem szólalna meg, tudom.

Olyan mintha a lelke elhagyta volna a testét. Pislogni is csak nehezen és lassan megy neki, ellentétben állkapcsa gyors mozgásával, amelynek következtében hallani lehet fogainak egymáshoz koccanását.

Felállítom és a meleg vízsugár alá viszem. Az én ruhám vizessé válik azonnal, de nem érdekel. Minden hidegen hagy azon kívül, hogy az átfagyott és valószínűleg megbetegedett lányt meleg ágyba ne dugjam.   

Nagyjából negyed órája állhatunk a víz alatt, mialatt meg sem szólal. Mellkasomnak dől, és derekamnál felsőmnek anyagába kapaszkodnak ujjai görcsösen, ám félnie felesleges, hiszen én magam is ölelésemben tartom.

Még pár percig állunk. Megvárom, hogy teljesen felmelegedjen, majd elzárom a csapot, és kinyúlok a törülközőért, amit útközben a szobámban kaptam fel. Teste köré terítem, ruháit felveszem, majd őt is és a lakrészem felé sétálok. Magam mögött lábammal csukom be az ajtót, s ültetem a lányt az ágyamra. Ruháit kiterítem, és sietve a szekrényhez megyek, amelyből kiveszek egy hosszú melegítőnadrágot és felsőt, majd magamnak is szerek ruhát és újra Belle előtt termek.

- Felöltöztetlek, rendben? – tájékoztatom, mert nem szeretném hirtelen kiborulását. Nem mond semmit, de tekintetét rám emeli, kezét pedig lassan nyújtja ki. A ruhákat elveszi tőlem, nyugodtan feláll, és könnyedén hátat fordít nekem. Remegő ujjait melltartójának kapcsához viszi, kioldja és a földre engedi hanyagul. A pólót magára húzza, majd a nadrágot is.

Visszafordul felém, ám én csak nagyot nyelek, és megköszörülve torkomat felállok. Átöltözöm én is és kezem nyújtom neki. Belecsúsztatja övét, ahogyan közelebb lép. Szabad kezemmel felemelem a takarót, és rá emelem tekintetemet. Érti, mert azonnal elengedi kezem és a meleg paplan alá bújik. Leoltom a lámpát, s csendesen társulok hozzá. Meglep, amikor mellkasomhoz kuporodik, de nem sír. Semmit nem tesz, csak arcát mellkasomba fúrja, ujjait oldalamon pólómba mélyeszti, és a levegőt mélyen magába szívja.

Átölelem testét, ajkaimat feje búbjára nyomom, mielőtt is utoljára megszólalok: - Minden rendben lesz, szépségem. 

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Illetve szeretném köszönteni az új olvasókat is.
Továbbra is örömmel veszem, hogyha feliratkoztok a blogomra, ha pedig ez az írásom tényleg elnyerte tetszéseteket, akkor tudom ajánlani más történeteimet is. A Más írásaim oldalon.  Aki szeretne csatlakozni a facebook csoporthoz, azt megteheti: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/
Még egy bejelentésem lenne. Megnyitotta kapuit a legújabb blogom, amely újra egy AU Harry történet. Ha valakit érdekel, ezen a linken el is éri az oldalt: http://holdigesvisszaharrystylesau.blogspot.hu/  Xx. 

17.rész°Rossz fiú

Harry

Felébredek, törülközőmet vállamra csapom, és már megyek is ki a szobából. Most kivételesen nem sikerült korán felkelnem, így már nyüzsög a részlegünk. Érzem magamon a kutakodó tekinteteket, de egyáltalán nem érdekel.

Tovább haladok, mintha senki sem lenne körülöttem, majd a leghátsó, a suttogó emberektől legmesszebbi zuhanyhoz lépek, és lepakolok. Hallom, ahogyan beszélnek, az elméleteiket szövik, és próbálják kitalálni, vagy inkább saját fantáziájukra bízni a tegnap esti történéseket. Mintha nem is egy fegyelmezett laktanyában lennénk, hanem középiskolába, ahol mindenki mindenkiről véleményt és meg nem történt eseményeket állít. Igen, a pletyka elindult. Az a dolog, amelyet a világon mindennél jobban utálok.

Megszabadulok a ruházatomtól és beállok a más forró vízsugár alá. Arcomat felfelé fordítom, szemhéjaimat szorosan lehunyom és élvezem az égető érzést, ahogyan a sebekbe hatol a víz és kitisztítja azokat. Ajkam fel van kissé szakadva, és a rászáradt vért lemosom róla, ahogyan egész arcomat, s testemet is alaposan megmosom.

Talán fél óra elteltével végzek, mialatt a gondolataimat teljesen száműztem. Nem akarok semmin sem agyalni. Egyszerűen túl akarok lenni ezen a napon, botrány nélkül. Bár Belleét el fogom kapni, az biztos. Nem úszhatja meg a tegnapi kis incidenst, amikor is térdét ágyékomba nyomta erőteljesen. Tudnia kell, hogy nem szórakozhat velem.

Belle

Állunk és várunk, már hosszú ideje csak ennyi, amit teszünk. Senki sem tudja, hogy mi is történt, és meglep, hogy még én magam sem. Kétlem, hogy annyira megsebeztem volna az éjszaka folyamán, aminek köszönhetően ennyit kellene késnie.

Mellőlem megköszörüli a torkát valaki, és pontosan tudom, hogy ki is az. Nem fordítok neki figyelmet, de tovább próbálkozik.

- Mit akarsz? – kérdem anélkül, hogy tekintetem rá emelném. Szavaim szinte suttogások, melyben reménykedem, hogy nem hallja meg, de tévedek.

- Furcsa, hogy ennyire késik, nem gondolod? – kérdezi Beth, mire szívem szerint szembe fordulnék vele, és őszintén elmondanám véleményem a kétszínűségéről. De visszafogom magam, hiszen tudom, hogy magam is leleplezhetném, ahhoz pedig semmi humorom nincs.

- Ő is emberből van, és a felettünk áll, megteheti – felelem komoran.

- Nem Mr.Stylesra vall az effajta dolog – mutat rá, és tudom, hogy igaza van, de helyeselni nem fogok. Hallgatok, míg nem folytatja. – Nem furcsállod a dolgot? Mindig pontos – töpreng.

- Nem érdekel – sziszegem, s remélem, hogy megérti, nincs kedvem a társaságához.

- Azt hallottam, hogy tegnap valami verekedés volt a személyzeti szállásnál – tudom, hogy arcomat nézi, valamiféle reakciót kicsalva belőlem. Megrándul kissé az arcom, de hiába is érdekelnek a részletek, nem Bethany szájából akarom hallani az történetet. Nem érdekelnek egy áruló, egy kétszínű ember szavai.

- Hallottad? Túl sok madár jár feléd, nem gondolod? – ironizáltam, és felsóhajtottam.

- Jó reggelt – jelenik meg a semmiből Liam.

Arcát pilótaszemüvege fedi, de enyhe zúzódások tökéletesen megmutatkoznak. Ráncba szalad a homlokom, ám azonnal el is engedem izmaim, amint feltűnik, hogy arcomat vizslatja a férfi.

- Mit láthatják, Mr.Styles a mai napon kimarad, így John fogja megtartani a mai feladataikat – tudatja velünk. – Ugyan olyan erőteljesen a szavai, mint a kiképzőjüknek! Rend és fegyelem legyen – néz körbe, majd bólint, és könnyedén távozik is.

A szót John ragadja meg, aki valószínű, pontosan tudja, hogy mit is kell tennie. Tekintetemmel viszont Liamet követem, aki az épületek irányába tart. Folyamatosan jár az agyam, hogy mi is történhetett, amikor elmenekültem a tegnap éjszaka. Semmi hangulatom találkozni Harryvel, de tudom, tudom, hogy meg kell majd keresnem, és kérdőre kell vonnom, mert érzem, hogy közöm van a dologhoz. És ezt az érzést a világon mindennél jobban utálom.

°°°°

Este, amint a fáradt kiképzésnek vége szakad, visszavonulunk. Valóban fáradt vagyok, és másra sem vágyom, mint elnyúlni az alig kényelmes ágyamon.

Felkapom a cuccaim és a fürdőszobai részlegre vonulok, hogy megtisztítsam magam. Érzem a tekintetet magamon, azt, amelyiket már kellően utálok. Egyszerűen nem bírom elviselni és nem értem, miért nem érzékeli.

- Hé, Belle – vidám a hangja, de én még így is a falra másznék tőle. – Hé, várj már meg! – kiált fel, mire még mindig tovább haladok és a legutolsó tusolóhoz lepek, amelynél magamra is húzom a függönyt. – Na, mi ez az udvariatlanság? – rántja el a függönyt, mire fedetlen felsőtestem elé kapom kezeim.

- Normális vagy? – förmedek rá.

- Ugyan már – legyint. – Tudod, nekem is vannak – mutat mellkasára, mire csak drámaian felsóhajtok.

- Mit akarsz?

- Csupán dumálni.

- Remek, én meg zuhanyozni, úgyhogy viszlát – rántom el a függönyt, és reménykedem, hogy nem támad újra zaklatós kedvében, és szerencsére imáim meghallgatásra találnak.

Teljesen levetkőzöm és beállok a forró gőz, és víz alá. A port és a nap szennyeit tökéletesen lemosom magamról, míg hajam közül is a porszemcséket kitisztítom. Gondolataimban végig Liam arca tűnik fel, amelyeket verekedés nyomai mintáznak.

Megszárítkozom és felöltözöm, hajamat pedig mindössze áttörlöm. Kisétálok az előtérbe, és kissé átszárítom az enyhén göndör fürtjeimet. Tükörbe pillantva meglátom a lányt, aki közelít és azonnal már is felsóhajtok. Mellém áll, és hasonlóan megfog egy beépített szárítót, és barna haját kezdi el megszárítani.

- Elmondod mi a baj? – kérdezi.

- Utálom a kétszínű embereket – mosolygok rá gúnyoson, ahogyan kikapcsolom, és a helyére akasztom a készüléket, majd felkapom a holmiijaimat és faképnél hagyom.

Minden elintéznivalóm után, piszkos zöld sortomhoz és felsőmhöz felveszem, a bakancsom, majd elhagyom a mi szárnyunkat és egyenesen a vezetők felé igyekszem. Mellkasom előtt fonom egybe kezeim, ahogyan sietek be az épület belsejébe. Árgus szemekkel figyelik lépteim, de egyik férfi sem érdekel. Már senki sem érdekel, mert válaszokat akarok, és reményeim szerint a mai napon meg is kapom.

Kopogtatás nélkül lépek be a helyiségbe, amelyet azonnal meg is bánok. Szemeim elkerekednek, majd hátat fordítok, míg az ajtó hangosan csapódik be.

- Oké, most már szemtelen leselkedő is lettél? – nem látom, de el tudom képzelni szemtelen mosolyát arcán. – Ide nézhetsz, nem vagyok szégyenlős.

- Valóban? – száraz szám szinte vízért kiállt, de attól még kérdésem felteszem neki.

- Nincs mit szégyellnem – feleli, és vidámság hangjában bujkál. Lehelete vállamat érinti, mire beleremegek. – Dögös vagy – húzza végig ujját nyakam vonalán. – Bár ahelyett, hogy bókolok, inkább jó modorra kellene nevelnem téged – suttogja. – Tegnapi kis lábgyakorlatod nem volt éppen a legkedvezőbb mozdulatod.

- Ahogy látom nem rettent el – köszörülöm meg torkom. – Felöltöznél?

- Hátul is van szemed, kis leselkedőm?

- Pofa be, és öltözz – fordulok vele szembe, de megsemmisülök azonnal, ahogyan lehelete már ajkaimat éri, tekintete pedig teljesen az enyémébe mélyed. Most látom, hogy arcát milyen zúzódások is fedik. Szája fel van repedve. Kezemet felemelem és ujjammal megérintem arccsontját, amely ronda színben játszik már. Kissé felszisszen, de elviseli érintésemet, és hagyja, hogy tovább vizsgáljam arcát.

Szájára vezetem ujjam, s a kis repedésnél simítok végig. A vér rászáradt már, a szívem pedig fájdalmasan sajog sebzett arcát látva.

- Biztos vagy benne? – susogja. - Perceket spórolhatunk meg.

- Mi történt? – elengedve fülem mellett mocskos szavait, teszem fel a kérdést, amelyre szeretnék választ kapni.

- Rossz fiú vagyok, ezek pedig a védjegyeim – húzza mosolyra a száját, de azonnal el is tűnik csodás mosolya, a bele nyilalló fájdalom miatt.

- Komolyan kérdezem. Érdekel – őszintén adom tudtára neki.

- Kissé összeakadtam egy társammal – morogja.

- Liammel? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Mr.Payne? – csípi meg kissé arcom. – Igen, vele, de lényegtelen.

- Semmi sem lényegtelen – rázom nemlegesen fejem. – Tudom, hogy köze van hozzám.

- Miért lenne köze hozzád? – vezeti hajam közé hosszú ujjait.

- Ne, ne nézz hülyének, kérlek – hangom halk, szinte már esdeklő.

Nagyot nyel, mélyen magába szívja a levegőt, és homlokát enyémének dönti. Tudom, hogy a közelség nem helyes, de ha ez kell ahhoz, hogy valljon, megteszem. Kezemet csípőjére vezetem, és akkor tudatosul bennem, hogy még mindig csodás meztelenségében áll előttem. Megszólalnék ez üggyel kapcsolatban, de lehetőségem nincs rá. Az ajtó kitárul, én pedig megdermedek, míg Harry tekintetét mögém szegezi.

- Harry – hallom meg Liam hangját. – Itt meg mi a fene történik? – von kérdőre minket, mire szembe fordulok vele, de Harry továbbra is mögöttem rejtőzködve marad, hiszen a folyosóról teljes belátása van mindenkinek. – Kaphatnék valamiféle magyarázatot erre?

- Felnőttek vagyunk, semmilyen indoklást nem kell adnunk – morogja mögülem a srác.

- Szabálytalan, amit tesztek!

- Ahogyan Bethany és a te kapcsolatod is – mutat rá Harry, immáron feszülten. – Mit akarsz?

Liam felsóhajt, majd rám vezeti tekintetét: - Belleét keresik.