18.rész°Törődés

Belle

Nagyot nyelek és döbbenten, érthetetlen arccal nézek az tábor parancsnokára, Liamre. Harryre tekintek, aki még mindig mögöttem húzódik meg. Visszapillantok a felettesemre, és kérdően meredek rá.

- Ki keres ilyenkor? – kíváncsiskodom. – Nincs látogatási idő.

- Kivételt tettünk, azt mondta, hogy nagyon fontos, kérlek, menj – biccent az ajtó irányába. – Utána pedig takarodó – néz rám, majd Harryre.

Összeráncolt homlokkal indulok meg az ajtó irányába, és hagyom el a szobát. Liam lépteit nem hallom magam mögött, amely egyértelműen arra enged következtetni, hogy Harryvel fog elbeszélgetni, az újra, kissé túlságosan is intim pillanatunk miatt. Legalábbis ő biztosan ebben a hitben él.

Kisétálok az épületből, és meg is torpanok. Háttal áll nekem, de pontosan tudom, hogy ki is ő. Késői látogatását, illetve egyáltalán megjelenését nem tudom értelmezni. Ráncba szalad homlokom felülete, majd lábaimat lépésekre késztetem, s elindulok a látogatóm felé. Valószínű meghalja lépteim, mert hátra pillant, és a fapadról feláll. Mosoly van arcán, ám nem őszinte, furcsa… inkább nevezem nyugtalannak.

- Mama, mit keresel itt? – lépek édesanyám elé, és arcon csókolom, s a pad felé intek, hogy foglaljunk helyet. – Nyugtalannak tűnsz, mi a baj?

- Csak látni szerettelek volna – hangja halk, egy suttogásnak felel csak meg.

- Ellenezted, hogy katona legyek, elleneztél mindent ezzel kapcsolatban, és tudomásomra adtad, hogy soha nem fogsz ebbe a táborba jönni – emlékeztetem.

- Igen, tudom édesem – fogja meg kezem.

- Miért jöttél? – újra felteszem kérdésem. – Mama, azt mondtad, hogy a vesztembe rohanok, hogy az életemmel játszom, és ebben nem fogsz támogatni. Most még is itt ülsz velem szemben, nem értem.

- Talán akkora bűn, ha egy édesanyának hiányzik a gyermeke?

- Ne kertelj, kérlek – szabadítom ki kezem és felsóhajtok.

- Kislányom, nem olyan könnyű az érzelmeket szavakba önteni – csuklik el hangja.

- Rendben, akkor beszelj, mondj bármit, ha már idefáradtál.

Ülök és némán figyelek karba font kezekkel. Szemimmel végig őt figyelem, egy pillanatra sem tekintek másfelé. Kellemetlenséget érzek. Egy olyan érzést, amely egyértelművé teszi, hogy nyomós oka volt idejönni hozzám. Valami olyasmi dolog, ami nehéz súlyként terheli a mindennapok során.

Arca nyúzott, melyből biztosan állíthatom, hogy napok, talán hetek is eltelhettek, amiket minimális alvással vészelt át, miközben lelkét a mély gyötrelem uralta, s jelenleg is uralja. Kezeit, ujjait tördeli, a szemkontaktust pedig a lehető legjobb módon követi.

Elmerengek, hogy milyen problémái is lehetnek, amelyek kínozzák ennyire, hogy betért a hadsereg kiképző területére. Elszánt volt mindig is, de most mindössze egy összetört nőt látok, egy összetört anyát. Abban biztos vagyok, hogy nem miattam van keserűsége, de azt is be kell látnom, hogy fontosan tartja azt, hogy beszéljen róla, nekem.

Nem igazán volt a kapcsolatunk mindig gördülékeny. Valami mindig volt, ami közöttünk állt. Emlékszem, hogy kisgyermek koromban is elmerengett sokszor, vagy éppen amikor idősebb koromban beszéltem hozzá, nem figyelt, s elnézést kérve elhagyta az adott helyiséget. Édesapám is néha ilyen mély gondolatokba esett, de ő hamar visszatért hozzám, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna pillanatokkal azelőtt.

- Maga? – hallok meg egy hangot, mire magamhoz is térek a régi emlékek felidézéséből. Harryre pillantok, aki értetlenül áll előttünk, feszes állal és testtartással.

- Ismeritek egymást? – kérdezem, és anyámra nézek, aki döbbenten, és zavarosan tekint fel felettesemre.

- Volt alkalmunk már találkozni – feleli Harry.

- Ismered az anyám? – döbbenek meg.

- Nem tudtam, hogy az édesanyád, vagyis mondjuk úgy, hogy nem teljesen voltam benne biztos – javítja ki magát.

- Harry – Liam hangos kiáltása töri meg a pillanatnyi csendet.

- Nem megy sehova – jelentem ki biztosan. – Honnan? Hol találkoztatok?

- Ön beszél, vagy én? – a férfi magabiztosan áll, és várja anyám válaszát. Teljesen ledöbbent az egész helyzet. Nem is értem, Harry, hogy merészel ilyen hangnemet megütni édesanyámmal szemben.

- Maga semmit sem tud – áll fel feldúltan anyám.

- Valóban, ebben igaza van, de képes vagyok elmondani, hol és mikor találkoztunk – mutat rá a dolgokra.

- Oké, elég legyen ebből – szól közbe újra Liam, és Harry mellé lép.

- Most egyetértek, de te – mutatok Harryre. – Most mondd el mindezt nekem.

- Jól gondold meg, akkor nem lesz megállás – teszi kezét Liam, Harry vállára.

- Na jó, beszéljen már valaki – kelek ki magamból.

- Kórházban találkoztunk, nagyjából két hete – kezd bele. – Egy lánynál jártam, amikor is ott volt édesanyád. Akivel azelőtt még soha nem találkoztam.

- Ki volt az a lány? – teszem fel az újabb kérdést, amire választ akarok tudni, de meg sem várom, hogy valamelyikük is válaszra méltasson. – Lorelay – ejtem ki a nevet, mire anyám rám kapja a tekintetét. – Ki ő? Miért van ott mindenhol? Mindenki róla beszél, mindenki ismeri – senki sem felel. Mindenki hallgat, mintha csak némasági fogadalmat tettek volna. Anyámnak könnyesek a szemei, míg kezeit szorosan fonja mellkasa előtt össze, mintha pajzsot képezne maga előtt ezzel. Tekintetem Harryre téved, és ugyan azt a fájdalmat látom az ő szemeiben is, mint édesanyáméban. A levegőt élesen szívja magába, szinte hallani lehet az éjszakai csendben. És Liam. Liam az, aki hasonlóan fájdalmasan néz, de még sem olyan mély az érzelem. Megkérdeznem sem kell, hogy tudjam, ő is ismeri azt a lányt, akit sokan áhítattal neveznek meg. – Egy katona volt gondolom – szólalok meg újra. – Egyértelmű, hogyha mindannyian ismeritek – indoklom kijelentésem. – Tovább valaki folytatja?

- Belle, lehetséges, hogy jobb lenne, ha nem itt és nem most beszélnétek meg – Liam hangja kimért, beszéde tiszta és kérlelő.

- Nem látok semmi problémát, ami megakadályozná, hogy most tisztázzuk a dolgokat.

- Ugyan olyan makacsok vagytok – enyhe mosollyal az arcán jegyzi meg Harry.

- Tessék? – fintorodom el. – Oké, elég ebből. Ki azaz átkozott nő?

- Az ikertestvéred – kiált fel Harry drámaian, mire megmerevedek. Ezt hevességének, de legfőbbképpen a kijelentésének köszönhetem. Nagyokat pislogok, és hülyén nézek rá.

- Mi van? – nevetek fel. – Őrült vagy. Mondd, hogy ez egy ostoba vicc volt! – csend és hallgatás mi csak válaszként felel. – Anya – fordulok szülőanyám felé, bár némasága és az arcát felszántó könnyei alátámasztják válaszom. Ekkor el is gondolkodom. – Tehát igaz – jelentem ki.

Nyel egyet, s végre megtalálja hangját: - Nem teljesen.

- Nem értelek – hangom kemény. Talán túlságosan is, de az érzelmek, amik maguk alá temettek pillanatok leforgása alatt, teljesen elvakít. Még igazán fel sem fogtam, hogy van egy ikertestvérem, anyám azonnal tagadja is.

- Testvéred volt valóban, de nem voltatok ikrek. Lorelay, a nővéred volt – keservesen felzokog és visszaül a padra.

- Volt? – kérdezek vissza.

- Két hete, az ominózus találkozókor hunyt el – csuklik el anyám hangja, és még keservesebb sírásba kezd, míg én fájdalom nélkül, szinte megsemmisülve állok.

- Menjünk, nekik kell ezt tisztázniuk – motyogja halkan Liam, Harrynek.

Nem nézek fel, de hallom tisztán távolodó lépteiket. Tekintetem anyámat égeti, akivel szemben helyet is foglalok. Keményen nézem, és rengeteg kérdésem lenne, még sem szólalok meg. Várok, várok türelmesen, hogy magától kezdje el mondani mindazt, ami idáig vezetett. Mindazt, amit rejtegetett előlem.

- Belle, kérlek, ez nekem sem könnyű – szipogja csipkézett szélű vászonzsebkendőjébe.

- Te vagy az igazi anyám? Vagy csak egy örökbefogadott, vagy bármi más…

- Belle – hangnemével kikéri magának feltételezésem. Tudom, hogy durva vagyok, de jelenleg a könyörületet nem ismerem. – Igen, én vagyok a szülőanyád – néz rám.

Hallgatok, és csendben figyelem minden mondatát. Nem szakítom félbe, hanem udvariasan, válaszokra kiéhezve összpontosítok mindenegyes kiejtett szavára. A gondolataim már teljesen kuszák, érzelmeimmel együtt. Fogalmam sincs, hogy a végén mit is mondok neki, hogy mi a helyes, hogy mi az, ami ésszerűnek tűnne. Sírni nem tudok, bármennyire is fájdalmasak szavainak jelentései. Tekintetemet levezetem róla és érdekfeszítően vizsgálni kezdem az előttem lévő fa asztalnak egyik deszkáját, miközben a szél feltámad, viharszerűen fúj, sejtetve ezzel; ez még csak a vihar eleje.

Harry

Liam sikeresen elrángat, de lerázom magamról kezeit és szobámba vonulok. Őszintén, én magam is hallani szerettem volna a nő szavait. Pontosan tudni szerettem volna minden apró részletet, hiszen véleményem szerint nekem is jogom van tudni, hiszen a lány, aki már halott, a menyasszonyom volt.

Órákon, hosszú, véget nem érő időn át sétálok fel és alá a szobám területén, majd erőt veszek magamon, és elhagyom a helyiséget. Beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy jól van e. Tudom, érzem, hogy összetört, hogy az anyja felé csak is megvetéssel van.

Vihar tombol, az eső ömlik, a szél fúj erőteljesen és a villámokat követő mennydörgések sem maradnak el. Nem fordulok vissza, a lenge melegítőmben rohanok ki a kegyetlen időbe, egyenesen a padhoz, ahol Belle még mindig ül. Már teljesen elázott, és kétségem sincs afelől, hogy át is fagyott.

- Hé – igyekszem magamra vonni a figyelmet, de rám sem hederít. – Belle, be kell menned, át vagy fagyva. Még tüdőgyulladásod is lehet – nem felel. Minden szó nélkül kapok karjaimba, és sietek be vele a fedett, meleg épületegyüttesbe.

Mivel érzem, hogy remeg egész lényében, sietve a fürdőrészlegre viszem, ahol is leültetem a padra, és lassan, megszabadítom vizem ruháitól. Fehérneműit rajta hagyom, bár jelenleg az ellenkezés miatt sem szólalna meg, tudom.

Olyan mintha a lelke elhagyta volna a testét. Pislogni is csak nehezen és lassan megy neki, ellentétben állkapcsa gyors mozgásával, amelynek következtében hallani lehet fogainak egymáshoz koccanását.

Felállítom és a meleg vízsugár alá viszem. Az én ruhám vizessé válik azonnal, de nem érdekel. Minden hidegen hagy azon kívül, hogy az átfagyott és valószínűleg megbetegedett lányt meleg ágyba ne dugjam.   

Nagyjából negyed órája állhatunk a víz alatt, mialatt meg sem szólal. Mellkasomnak dől, és derekamnál felsőmnek anyagába kapaszkodnak ujjai görcsösen, ám félnie felesleges, hiszen én magam is ölelésemben tartom.

Még pár percig állunk. Megvárom, hogy teljesen felmelegedjen, majd elzárom a csapot, és kinyúlok a törülközőért, amit útközben a szobámban kaptam fel. Teste köré terítem, ruháit felveszem, majd őt is és a lakrészem felé sétálok. Magam mögött lábammal csukom be az ajtót, s ültetem a lányt az ágyamra. Ruháit kiterítem, és sietve a szekrényhez megyek, amelyből kiveszek egy hosszú melegítőnadrágot és felsőt, majd magamnak is szerek ruhát és újra Belle előtt termek.

- Felöltöztetlek, rendben? – tájékoztatom, mert nem szeretném hirtelen kiborulását. Nem mond semmit, de tekintetét rám emeli, kezét pedig lassan nyújtja ki. A ruhákat elveszi tőlem, nyugodtan feláll, és könnyedén hátat fordít nekem. Remegő ujjait melltartójának kapcsához viszi, kioldja és a földre engedi hanyagul. A pólót magára húzza, majd a nadrágot is.

Visszafordul felém, ám én csak nagyot nyelek, és megköszörülve torkomat felállok. Átöltözöm én is és kezem nyújtom neki. Belecsúsztatja övét, ahogyan közelebb lép. Szabad kezemmel felemelem a takarót, és rá emelem tekintetemet. Érti, mert azonnal elengedi kezem és a meleg paplan alá bújik. Leoltom a lámpát, s csendesen társulok hozzá. Meglep, amikor mellkasomhoz kuporodik, de nem sír. Semmit nem tesz, csak arcát mellkasomba fúrja, ujjait oldalamon pólómba mélyeszti, és a levegőt mélyen magába szívja.

Átölelem testét, ajkaimat feje búbjára nyomom, mielőtt is utoljára megszólalok: - Minden rendben lesz, szépségem. 

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Illetve szeretném köszönteni az új olvasókat is.
Továbbra is örömmel veszem, hogyha feliratkoztok a blogomra, ha pedig ez az írásom tényleg elnyerte tetszéseteket, akkor tudom ajánlani más történeteimet is. A Más írásaim oldalon.  Aki szeretne csatlakozni a facebook csoporthoz, azt megteheti: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/
Még egy bejelentésem lenne. Megnyitotta kapuit a legújabb blogom, amely újra egy AU Harry történet. Ha valakit érdekel, ezen a linken el is éri az oldalt: http://holdigesvisszaharrystylesau.blogspot.hu/  Xx.