7.rész¤Homokszem

Harry

Minden újonc katonai fegyelemmel figyeli, ahogyan a nagyszájú kisasszony az indulási vonalhoz lép. Mindig olyan harcias, nekem pedig eszem ágában sincs megakadályozni abban, hogy megmutathassa, mit is tud valójában.

- Indulhat – adom ki a parancsot, mire egy utolsó fintort mutat felém, s már futni is kezd.

Erőteljesen fut, lábai kapkodja, s innen is tökéletesen látom, hogy a levegőt szabálytalanul kapkodja, ami az igazán közeli véget fogja jelenteni számára, már ami e menetet illet. Lábait feszesen, gyorsan húzza fel, ahogyan átugrik az akadályokon, amelyek zsákokból lettek képezve. Ahogyan az utolsó magaslatot is átugorja, földre veti magát, s kúszni kezd a szögesdrótokból kialakított vízszintes akadály alatt.

Tekintetem éppen egy pillanatra veszem le róla, s az őt figyelő embersorokra vezetem. Mindenki árgus szemekkel figyeli a földön kúszó testét. Egy lány, akivel többször is láttam már, aggódva vizsgálja szemeivel a vergődő lányt, akit még mindig nem sikerült megtörnöm.

- Bassza meg – kiált fel a pályán haladó lány, mire irányába nézek.

- Nem igazán értettem – kiáltom oda, mellkasom előtt összefont kezekkel.

Felém fordul, arcán minimális föld, sár folt. Ruhája poros, haja zilált, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Kezére pillantok, amelyet fog. A hosszú ujjú felsője szakadt, és enyhén piros szín kezdte el körülötte átvenni az uralmat a zöld anyag felett.

Hirtelen indul meg felém, arca bosszús. Tekintetétől már a föld alatt lennék, de hát erre lehetősége nincs. Merev tekintetem tartom, napszemüvegem bár takarja arcom, mégsem engedek egy szemráncnak sem helyet, amelyek mosolyomat leleplezheti. Belső örömöm igen nagy, és ezt tudatára is fogom hozni, hiszen köztudott, hogy a nagy száj mindössze annyit bizonyít, hogy valamiben kevésbé ennyire ’tökéletesen’ felel meg, s ezt igyekszik kompenzálni. Nem egy esetem volt, akik hasonlóan álltak a dolgokhoz, de hamar lehervadt mosolyuk. Ám ez a lány más. Akaratos, és makacssága sokkal erőteljesebb, mint bármilyen másik emberé.

- Ezt a hangnemet nem engedheti meg magának, soha! – közlöm vele, amikor is elhalad mellettem. – Mit képzel, hová megy? – továbbra is háttal állok neki, s eszem ágában sincs megfordulni.

- Az orvosi részlegre – közli sziszegve.

- Itt álljon előttem. Emlékem szerint, nem adtam engedélyt a távozására.

A levegő fagyos még a forróság ellenére is. Mindenki a már jól megszokott kettősünk jelenetét figyelheti. Bármennyire is érdekel arcának látványa, tartom magam a szerepemhez, a feletteséhez illő szerephez, és magam elé meredve várom, hogy végre elém álljon.

Fújtatása mondhatni kellemes dallam füleimnek. Rúg egyet, tisztán halható, ahogyan a por csak úgy száll körülöttünk, s az enyhe szélnek köszönhetően, még láthatóvá is válik számomra. Kezemmel lesöpröm a vállam, de más mozdulatot nem teszek.

- Köszönöm, de a homokszemcséinek kényeztetését tudomásom szerint, a nőnemű személyeknek szokás igénybe venniük – mormogom.

- Maga egy igazi paraszt – halkan mondja, de hallásom tökéletes, így szerencsétlenségére tökéletesen értem az ajkán kibukkanó szavakat.

- Magának komoly problémái lehetnek, ha azt hiszi, hogy az örökkévalóságig fogom tűrni azt, amit művel – fordulok végre vele szembe, és közelebb lépek. Két lépés, és előtte állok, de szeme se rebben, úgy néz fel rám, mintha csak egy kedves, mosolygós arcú barátjával találná szembe magát.

Emelkedik kissé lábujjaira, és szemeimbe nézve kellő hangerővel közli: - Semmi olyat nem tud ellenem tenni, aminek köszönhetően megbánhatnám a szavaim súlyát.

Vissza akar ereszkedni a talajra, de sajgó, enyhén vérző felkarját megfogom, és kissé megszorítom, mire felszisszen, és a magabiztossága eltűnik. Szemei enyémét figyelik. Farkasszemet nézünk egymással, hiszen makacsságunk mind a kettőnket igen erősen fűt. Várok, ahogyan ő is, bár őszintén szólva, magam sem tudom, hogy mire. Egyszerűen csak ujjaimmal sebét szorítom, míg az ő vékony ujjai a csuklóm köré fonódnak, s lassan próbálja lefeszegetni kezem, de hamar sikertelennek bizonyul próbálkozása.

- Még is, hogy a fenében gondolod, hogy csak úgy valakit, aki megsebesült ott tartod magad mellett? – ront be a szobámba, az, akire jelenleg semmilyen formában nem vagyok kíváncsi. Se mint barát, se pedig mint felettes.

- Semmi baja nem volt – felelem.

- Megvágta magát, és vérzett! – rivall rám.

- Túlélte.

- Harry – ül le az asztalomnál lévő székre. – Elsődleges szempont, hogy odafigyeljünk rájuk. Ha baleset éri őket, joguk van az orvosi részlegre menniük, amilyen hamar csak tudnak.

- Fogalmunk sincs, hogy hova is fog innen menni, ha végzett. Amíg itt van, addig az a feladatunk, a feladatom, hogy kiképezzem mindenre. Lehet, hogy kikerül valamilyen ország harcterére, és megsebesülése után hosszadalmasabb ideig nem kap orvosi ellátást – magyarázom meg tettem, bár minden szavam hazugság, még ha a valóságban meg is történhet. Az én okom egyértelműen más volt. Megleckéztetés ízét nagyon is szeretné megkóstolni, én pedig a csalódást, hogy ezt nem élheti majd át, nem fogom megadni neki.

- Senkivel sem voltál még ennyire kegyetlen. Az a lány még is mit tett, hogy így ellene fordultál már az első pillanattól kezdve?

- Elég csak a száját kinyitnia, és már is maga ellen uszít mindenkit – vonok vállat. – Amúgy, honnan tudod, hogy mi történt? Senki nem volt rajtam, és a zöldfülűeken kívül a gyakorlati pályán.

- Tudod jól, hogy hozzám minden információ eljut.

- Nem vagyok hülye, és ezt pedig te neked kell tudnod pontosan – dobom le hanyagul a pólóm, és veszem magamhoz a törülközőm. – Minden bizonnyal egy kiskatona a te titkos besúgód. Fogadni merek, hogy lány az illető – ülök le az ágyamra.

- Harry, most nem rólam van szó. Jogom van tudni az ilyen esetekről!

- Liam, bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok.

- Az Isten szerelmére. Ők nem megöletni jöttek magukat, hanem azért, hogy kiképezzük őket, és később a nemzetet szolgálják valamilyen formában – csattan, és tudom, hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy a barátságunk, és az egymás iránti feltételes bizalmunk, semmit sem ér.

- Egy karcolás volt a felkarján, két öltést kapott, azért túlzásokba sem kell esni – nevetek. – Túlélte.

- Teljesen mindegy, hogy mekkora az a seb, akkor is orvosi ellátást kellett volna kapnia azonnal, ahelyett, hogy a vérét szívtad volna.

- Úgy beszélsz, mintha egy golyó általi sérülést szerzett volna – állok fel. – Komolyan, jobban véded azt a kis … lányt, mint bárki mást. Esetleg a besúgódon kívül még ő is kellene?

- Te magad is tudod, hogy amit tettél, az szabályellenes. El fogom venni tőled, és másik szakaszba helyezem át.

- Most, ha valami megfélemlítés volt a célod, mellé fogtál. Vidd, ha annyira akarod – ezzel hátat fordítok, és már ott is hagyom a szobámba zsörtölődő gondolataival.

Ps.: Először is, sajnálom a késést, aki a csoport tagja, tudja, hogy otthon – Magyarországon -, voltam az előző héten, illetve, Bécsben, koncerten, így csúszásba vagyok, ha jól tudom, még egy írásommal is. Remélem, hamar utolérem magam, és akkor jövő héten, pontosan érkezik a friss rész!

Köszönöm azt a két megjegyzést, amelyet az előző részhez kaptam.

Amint láthatjátok, kisebb-nagyobb változtatáson esett át a blog, amelyet én hajtottam végre. Szerintetek, milyen lett az eredmény? Jó pár éve nem szerkesztettem, de szerintem tűrhető. :)

Véleményeiteket várom ;) Sok puszi. Alexa S.