11.rész¤Önzetlen szeretet

Belle

Döbbenten, és egyszerre érthetetlenül nézek a tehetetlen férfire, aki csillogó tekintettel nézi szemeimet. Felkaromat szorosan fogja, már amennyire azt egy részeg ember tudja tenni. Pislogok kábultan. Semmit sem értek.

- Mr.Styles.. – motyogom.

- Kibaszottul felizgat, hogy így hívsz, Lorelay – simít végig ajkamon, ám elfordítom arcom. – Nem emlékszem, mikor is varrattál – cirógatja meg kulcscsontomat, majd vállamat, amelyeket az atlétám nem takar. Sok tetoválásom szemet szúr neki, s mindegyiket meg is vizsgálja.

Összevonom szemöldököm, és nemlegesen rázom fejem, míg ő a testemre varrt mintákat vizsgálja továbbra is, mintha csak egy kutatás alatt álló lény lennék, úgy tanulmányoz.

- Nem vagyok Lorelay – mondom halkan, ám nem felel. Tovább nézi kezem, majd az LA tetoválásomnál megáll.

- Ilyenem nekem is van – mosolyog kisfiúsan, úgy, ahogyan még ezelőtt sohasem láthattam. Kijelentését követően megmutatja saját tetoválását. – Látod? – mutatja.

- Igen, látom Mr.Styles.

- Lorelay, neked Harry, vagy bébi – kacsint, én pedig még mindig nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valami tetszik benne, tény, hogy vonzódom hozzá, de ezt neki sohasem vallanám be. 

Fogalmam sincs, hogy miért is egy másik női nevet használ a sajátom helyett, amikor pontosan tisztában van azzal, hogy engem hogyan is hívnak. Ezt már első találkozásunk alkalmával tökéletesen kifejtette.

- Mr.Styles, a nevem Belle, és nem Lorelay – motyogom még mindig, de ő csak nemlegesen megrázza a fejét.

- Ne hazudj – korhol erőteljesen, mire megremegek. A félelem kezdi el uralni testem, és ez még jobban megrémít. – Lorelay vagy, az én szépségem – tűri egyik tincsemet fülem mögé.

- Belle – suttogom.

- Lorelay – szinte már ordítja.

- Hé, mi történik? – hallom meg Liamhez tartozó hangot, amely felszabadít azonnal. Kirántom kezem Harry markából, és felállok.

- Lorelaynak nevezett, többször is, és fogalmam sincs, hogy miért – nézek rá.

- Valószínű, hogy többet ivott a kelleténél – mondja Liam. – Most, ha gondolja, elmehet, én majd ágyba teszem. Köszönöm, hogy figyelt és segített. Ami a késői kinnlétét illeti…

- Tudom, holnap reggel az irodájában találkozunk – felelem modorosan.

- Most eltekintek ettől, de többé ne forduljon elő.

- Haver, Lorelay miért ennyire makacs? – nézünk az elázott férfire mind a ketten, amikor is feltápászkodik a földről. Egyensúlyát nehezen találja, ám megkapaszkodik asztalába. – Bébi, maradj velem, ma éjjelre.

- Lorelaynak, mennie kell – avatkozik közbe azonnal Liam. – Ha kijózanodtál, akkor beszéltek.

- Én megyek is – mutatok az ajtó felé, mire Mr.Payne bólint, én pedig eltűnök a sötét, hold fényének gyér ragyogásával betöltött folyosón.

Visszasétálok az udvarra, a csillagos ég alá, ám nem állok meg a padnál, hanem a saját szakaszomnak megfelelő épület felé igyekszem. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy egy másik nőnek a nevével illetett. Sohasem hallottam még e nevet, de egyértelműen olyan különleges, mint az enyém. Ezen merengeni sem kell, hiszen egyszerű gondolatmenet.

Abban is biztos vagyok, hogy ennek a lánynak közel lehet a göndör kiképzőnkhöz, hiszen részegen, bódult állapotban, szinte alig élve is csak is őt szólongatja. Nem lehet véletlen.

Úgy tartom, hogy mindennek meg van a maga oka. Az életünk meg van írva, és ha valakivel találkozunk, az el van rendelve, ahogyan minden más is. Tudom, hogy nekem kinn kellett lennem az éjszakában, és a csillagokat kellett néznem, hogy aztán segíteni tudjak a vicces helyzetbe kerülő férfin.

Sóhajtva lépek be az épület ajtaján, majd sietek a saját ágyamhoz, és mászom be a takaró alá. Bár nincs hideg, de a hőség is messze jár, így a takaró vékony anyaga éppen kellően hat rám. Szemhéjaimat lehunyom, s igyekszem mielőbb az álmaimba merülni, ahol nincsen Harry, se Liam, se katonaság, se pedig Lorelay.

Liam

Becsukom Belle mögött az ajtót, és Harryhez fordulok, aki igyekszik mielőbb megszabadulni ruháitól. Nézem, ahogyan esedezve alsóra vetkőzik, és a törülközőt magához veszi. Botorkál, alig tud lépni. Mellkasom előtt összefont kezekkel figyelem a férfit, majd arrább lépek, hogy ki tudjon sétálni. Egyikünk sem szólal meg. Leülök a székre, és várom, hogy visszatérjen.

Az, hogy elvesztette Lorelayt a mai napon, és képzelődik, illetve Bellere azt hiszi, hogy élete szerelme, rémisztő. Még ha a két lány között hasonlóság megdöbbentő. Tudom, hogy Harry is már az első nap folyamán észrevette a kísérteties hasonlóságot, csupán fittyet hányt rá.

Belle arcára a döbbenet kiült, tisztán láttam rajta. Értetlenül állt a dolgok előtt, de nem az én kötelességem, hogy elmondjam neki, ki is Lorelay. Bár nem bizonyított tény, de ennyire szimplán senki sem hasonlít a másikra. Nem áll szándékomban bekavarni.

Hátradőlök, kényelembe helyezem, magam, és tenyerembe temetem arcom.

Könnyedén sétálok végig a fehér folyosón, amely egyenesen a megfelelő kórteremhez vezet. Megállok az ajtó előtt, és mielőtt belépek, az azon elhelyezett kis ablakon belesek. Mosolyt festek arcomra, és jókedvűen lépek be egy mély levegőt követően.

- Hé, bébi – mosolygok, és becsukom magam utána az ajtót.

- A kedvenc bébim – mondja, majd egy köhögésben hal el beszéde.

- Ne erőltesd – ülök le mellé, és kezembe veszem az ő apró, hófehér kézfejét.

- Mi a helyzet a nagyvilágban? – mosolyog, és tudom, hogy tényleg érdekli a kinti világ.

Hosszú ideje e falak közé van bezárva, ami miatt csodálom, hogy nem bolondult még meg. Én, a helyében már régen a diliházba kerültem volna, e fakó falak helyett. A gépek hal csipogása, amely betölti a csendes szobát mindössze.

- Mindenki éli az életét. Dolgozik, hogy megélhessen, mi pedig kiképezzük az újoncokat – foglalom össze.

- Liam, talált már valakit? – hangja elcsuklik, ám pillantásomat nem kerüli.

- Lorelay – sóhajtom nevét.

- Kérlek, muszáj nyugodtan távoznom erről a világról.

- Ne mondj ilyeneket.

- Minek? Hitegessem magam? – köhög, és mellkasa ellen nyomja kezét. – Semmi értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Én.. én csak tudni akarom, hogy boldog.

Tekintete csillog, és tudom, hogy a sírás kerülgeti. Egy kósza könnycsepp ki is gördül, majd végigszántja csodás arcát, amely most még a hónál is fehérebben ragyog. Az érzelmek tisztán láthatók rajta, még így, a betegsége ellenére is, amely megkeseríti rövid életének hátralevő részét is.

- Persze, hogy nem – cirógatom meg kézfejét. – De mennyivel jobb, hogy tudod, a szerelmed más karjaiban van?

- Boldognak kell lennie egy olyan lány mellett, aki megérdemli őt. Egy olyan lány mellett, aki tiszta szívéből szereti, önzetlenül. Megérdemli, mert egy jó ember, aki a hazájáért harcol, kiáll a szerettei mellett, és hűséges a megfelelő lányhoz – mosolyodik el szomorúan. – A menyasszonya vagyok, még is haldoklom, és sohasem válhatok feleségévé, és nem adhatok életet gyermekeinknek. Szeretem, teljes szívemből, őszintén, Liam. Álmom volt, hogy a templomban, Isten színe előtt igent mondok neki, majd kis lurkókat hozok a világra, akiket védhet, akikkel játszhat, boldog lehet, és felnevelhet. Ehelyett, magatehetetlenül itt fekszem, és levegőt is nehezen veszek, nemhogy egy gyermeknek adnék életet – törli le kézfejével könnyeit. – Tudnom kell, hogy boldogságra lel valaki más mellett, aki megadhatja neki azt, amit én akartam.

- Őszinte leszek, hiszen neked sohasem tudtam még füllenteni sem – mosolygok, a régi emlékekre visszagondolva. – Nincs senkije. Még mindig téged szeret teljes szívéből, és érted él, illetve a hadseregért. Az újoncok tartanak tőle, hiszen kemény fegyelemmel edzi őket, és aki ellenszegül, az megjárja – nevet, és ez boldogsággal tölt el. –  Azért nem látogat, mert elmondása szerint, te erre kérted. Ez igaz?

- Liam, szeretem őt, és kímélni akarom.

- De szüksége van rád, és neked is rá, Lorelay – rázom lemondóan fejem. – Véleményem szerint nem helyes, amit tesztek.

- Liam, sajnálom, hogy elvesztetted Daniellét, még ha nem is úgy, ahogyan Harryvel mi egymást, de el kell fogadnod, ha megérteni soha nem is fogod a helyzetünket.

- Nincs más választásom.

- Szeretném, ha vigyáznál rá, amikor én már nem leszek. Tudom, hogy szeret téged, és hallgat rád…

Felkapom a fejem, amikor is az ajtó nyitódik. Harry ázott teste jelenik meg előttem, ám ő nem zavartatva magát lép ágyához, és vesz magára egy bokszert, amint megszabadul a derekára tekert törülközőtől.

- Jobban érzed magad? – kérdem, amint velem szemben foglal helyet az ágyán.

- Eddig is jól voltam – feleli, de már cseppet sem olyan vidám a hangja, mint percekkel ezelőtt. Nem kételkedem, hogy a víz helyrerakta az agyát, bár fogalmam sincs, hogy Bellét, még mindig Lorelayként szólítaná meg.

- Még mindig a pia irányít, de tény, hogy jobban nézel ki.

- Hol van Lorelay? – von kérdőre.

- Harry, Bellének hívják, és nem Lorelaynak, te is tudod.

- A menyasszonyom volt itt – emeli meg kissé hangját. – Ne titulálj idiótának.

Felállok, egy gyógyszert nyomok kezébe, és egy pohár vizet. A poharat kiüti kezeim közül, így tócsa keletkezik a padlón, és a szilánkok is szétszóródnak.

- Majd, ha felnőtt férfi leszel, tudod, hogy hol találsz – mondom, és magára hagyom bánatával.