15.rész°Érzelmek viharában

Belle

Döbbenten, érthetetlenül és egyszerre összezavartan rohanok végig a hosszú, szinte véget nem érő folyosón, amely az épület szürke falai közül vezet ki. Nyakamra szorítom kezem, amely erősen lüktet.

Az ajtót erőteljesen csapom ki, s rohanok a szabad ég alá, amely már a csillagok fényével töltődött fel. Hátrafelé igyekszem a saját szállásunk felé, a hold fényének árnyékában. Csend uralja az egész bázist, ám szívem oly hevesen ver, mintha ki akarna ugrani helyéről. Kétségem sincs afelől, hogy az épületekkel körülvett területen szívemnek hangja csodás visszhanggal jelzi hollétem.

Felsikkantok, amikor is kezemet megragadva behúznak a falhoz, amellyel szinte egybesimulok. Hátam keményen érinti a téglának éleit, mire arcomon fintor jelenik meg. Számra tapad egy enyhén nedves kéz, mire fogaimat minden megfontolás nélkül belemélyesztem.

- Bassza meg – sziszegi kissé hangosan arcomba, mire elkapja a sérült tenyerét, de másik kezével továbbra is teljesen fog, így szabadulási lehetőségem nincsen. – Ez mire volt jó? – förmed rám.

- Takarodj – ordítom, és mellkasát kezdem erőteljesen püfölni. – Állat vagy, egy beteg állat! Eressz el.

- Belle, kérlek – néz mélyen szemeimbe, de nem hat meg riadt tekintete. Magabiztossága elhagyta, így minimális előnyt élvezek. Legalábbis úgy érzem, s reménykedem. Nagyokat pislogok rá még mindig lüktető nyakkal, míg ő tekintete az általa felsértett területre vándorol, nagyot nyel, s még közelebb préseli testét enyéméhez. Közelsége megrémiszt, és fájdalmas képek ismételten emlékeimbe, lelki szemeim előtt felvillannak, mint valami horrorfilm képkockái.

Szaporán veszem a levegőt, szívem eszeveszett tempót diktál, szinte már félő, hogy mellkasomból egyszer csak feltör. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, miközben magamon érzem érintésének forróságát, amely bőröm szabad felületét szinte teljesen felperzseli.

Csókjai édesdeden hatnak bőröm felületére, de érzem, hogy a hangulat sokkal másabb. Intimebb, de mintha nem is engem csókolna. Mintha nem az a lány lennék, akit a halálba kíván, s mintha ő nem az a férfi lenne, akit egyszerre vetek, s kívánok meg, minden egyes pillanatban, amikor csak meglátom. Brutalitása, az, hogy mennyire is parasztmódon viselkedik, kellően vonzóvá teszi ahhoz, hogy érdeklődésemet megszerezze, s kíváncsiságomat rabul ejtse. 

Ujjait felsőm alatt bőrömbe mélyeszti, melynek nyomán megremegek, és a levegőt élesen szívom magamban. Haját finoman meghúzom, mire felmordul és ágyékát kellő helyen ellenem nyomja. Lábaimat széjjelebb taszítja, s még erőteljesebben nyomja testem ellen testét. Vállába marok, amikor is fogainak élességét bőrömön érzem. Felkarcolja, és talán még egy kis vért is kiserkent belőle. Felnyögök, de egyáltalán nem a kellemességnek köszönhetően, ám ő ezt nem érzékeli. Minden erőfestéssel tovább halad, kínozza a területet, míg én lehunyt pillákkal igyekszem kezeim segítségével eltaszítani magamtól, ám lehetelten küldetésnek bizonyul.

- Engedj, kérlek – nyöszörgöm, de semmi reakciót nem kapok az erősebb szorításon kívül. – Harry..

Érzem, hogy neve hallatára elgyengül, de szája még mindig rajtam van, s fájdalmasan szorítja nyakamnak érzékeny bőrét. Keze már szinte csak rajtam pihen, így minden lelki, s testi erőmet is összeszedve lelököm magamról…

- Loraly – e név, amely újra befészkeli magát kettőnk közé, elhallatszik. 

- Undorodom tőled – vágom arcába a szavakat. – Undorító vagy! – köpöm arcába.

- Belle, kérlek – hangja megtört, talán még kétségbeesettnek is nevezhető.

- Most már nem Lorelay? Tudod, kíváncsi vagyok, hogy ki is ő… - próbálom megszerezni az információt. – Gondoltam – nevetek fel keserű szájízzel. – Engedj elmenni.

- Nem akarom, hogy elmenj – suttogja ajkaimra a szavakat, de engem hidegen hagynak. Olyan, mintha csak valami átlagos dologról beszélne, nem pedig arról, hogy társaságomra vágyik, bármilyen formában is.

- Ki nem állhatjuk egymást! – nyögök fel fájdalmasan. – Mit akarsz? Mi a büdös francot akarsz tőlem, Harry? Dugásra mész? Mert, ha az kell, rossz helyen jársz. Nem vagyok egy ócska ribanc, attól mert, nagy a pofám. Normális lány vagyok, aki szereti, ha udvarolnak neki, és első alkalommal még a bugyiját se dobja le.

- Az ellenszenv – jegyzi meg mocskos mosollyal arcán. – Tudod, az utálat és a vonzalom között igen vékony határ van. Mind a kettő heves érzelem, egy másik ember irányába.

- Ne beszélj nekem itt rébuszokba – sóhajtok fel. – Semmilyen szenvedély nincs közöttünk. Élvezed, ha betegesen megalázhatsz, én pedig nem hagyom magam, már amennyire tudom. Minden esetben eltiporsz, mintha csak egy senki lennék.

- Kezdő vagy, fegyelemre van szükséged – magyarázza ennyivel.

- Te meg nagyképű. Ha jól tudom, te sem parancsnokként kezdted – förmedek rá. – Egyszer te magad is voltál kezdő, egy zöldfülű – megfeszül szavaim hallatán. – Mi van? Megsértettem az egód? A nagy Harry Styles felvette egy kislánynak szitkozódását?

- Hallgass!

- Miért, beküldesz a pályára, és valami ócska feladattal ellátod a bajom? Ugyan már – suttogva ordítom a szavakat arcába. – Gyáva vagy. Azt hiszed, hogy nem látom, valami elől menekülsz? Kicseszettül felvetted a futócipőt és azt hiszed elpusztíthatatlan vagy, amikor ugyan olyan kis katonája vagy Istennek, ahogyan bárki más ezen a világon.

- Könyörgöm, fogd be a szád – sziszegi fogai között.

- Mit tesz, ha nem teljesítem a parancsát, Mr.Styles? Újra felsérti nyakam bőrét, és ocsmányságokat fog suttogni nekem, mintha Lorelay lennék – megfeszül teljesen lényében a név hallatán. – Lorelay – ízlelgetem a nevet. – Egyedi név, nem mindennapi, még szépnek is nevezném, ha nem engem hívogatna így, minden jog nélkül. Ki ő? Egy elveszett szerelem? Egy nő aki inkább megszabadult magától, és a szörnyű viselkedésétől? Egy nő, aki inkább mást választott, minthogy egy idióta katona mellett legyen, aki a saját döntéseit, érzéseit sem tudja irányítani? Tudod, én is menekülőre fogtam volna!

Hirtelen feszülök meg, amikor is öklét teljes erejéből a téglába csapja, ám meg sem nyekken a fájdalmas csapás hatására, ám én magam a csontok törésének hangját tisztán kihallom. Azonnal befogom a számat, és csak rezzenéstelen arcát figyelem. Állkapcsa megfeszül, orrlyukai kissé kitárulnak, amikor is mélyen tüdejébe szívja az éjszakai hűs levegőt.

Kezemmel megkeresem teste mellett heverő sérült kézfejét, és felemellem, hogy a Hold gyér fényében jobban szemügyre vehessem.

- El kellene menned a gyengélkedőre – mondom, amikor is vérző végtagján ujjaimmal végigsiklanak. – Valószínűleg eltörted.

- Semmi baja – morogja.

- Lehetne, hogy egyszer normális emberi érzelmeidet nem rejted el? – nézek fel szemeibe, amelyek végig arcomon cikáznak.

- Semmit sem értesz – rázza nemlegesen fejét.

- Akkor magyarázd el – suttogom, de léptek hangja mind a kettőnket hallgatásra kényszerít.

- Sh! – ránt be oldalra azonnal a falak rejtekébe, és testéhez húz szorosan. Eszem ágában sincs tiltakozni, hiszen ilyenkor már nem lehetnék kinn, és biztonságosabb vele, mint egyedül.

Egyre közelebbről halljuk a léptek hangját, majd nevetés töri meg az éjszaka csendjét, mire értetlenül nézünk egymásra. Pillanatok leforgása alatt, haladnak el az épületek közötti kis ösvény előtt a személyek, mi pedig döbbenten figyeljük a jelenetet.