16.rész°Szépség és a szörnyeteg

Belle

Harry keze számon van, teste enyémnek feszül. Szívem, s érzem, hogy az ő szíve is igen hangosan, gyors ütemben ver. Lélegzetem gyors, testem pedig megmerevedett. Kétségbeesetten nézek fel az előttem álló férfire, aki kifelé bámul, majd amint megérzi tekintetem, lepillant rám.

- Minden rendben lesz – suttogja, miközben nyugodtnak próbál tűnni, ám látom rajta tisztán a feszültséget még így, a sötét homályban is. 

Ujjaim szorosan fogják Harrynek felsőjét, amolyan menedékként. Mellkason teljesen eggyé olvad, így szívünk is már közösen, egy ritmust jár.

- Meg fog látni valaki minket – aggódó a hangja a lánynak, de pontosan tudtam, hogy kihez is tartozik. Ahogyan felismerem, felnézek az előttem álló, nekem simuló személyre, aki megérzi kíváncsi és értetlen tekintetem, így sietve lepillant rám. Homlokát enyémének dönti, és mélyen magába szívja az enyhén csípős hideg levegőt.

- Ne aggódj, mindenki már alszik ilyenkor – nyugtatja meg a srác a lányt.

- Ahogyan a kis párosunk is szokott – morogja a lány, mire ujjaim még jobban begörbülnek Harry testén.

- Shh – cirógatja meg arcomat. – Minden rendben lesz.

- Ne mondogasd ezt – suttogom. – Ránk fognak találni.

- Kérlek, nyugodj meg.

Kemény mellkasának támasztom arcom, és próbálom lenyugtatni magam. Mélyen szívom magamba a levegőt, majd fújom ki. A hűs levegőn kívül még Harry kellemes illata is az orromba kúszik, mire lehunyom szemhájaim egy kis ideig és csak arra koncentrálok. Próbálom, minden erőmmel igyekszem elterelni gondolataim a pár méterre lévő párosról, akik szövetségessé léptek elé, ellenünk.

- Mi van, ha rájönnek, ha megtudják, hogy én vagyok az, aki neked információt ad? – kétségbeesés hallatszik ki tisztán Bethany hangján.

- Kicsim, ha megtudják? Semmi, hiszen mit tehetnének. Ellenünk fellépésük nem lehetne. Te is tudod, hogy nem normális, ami a falak között történik – értetlenül újra Harry tekintetét keresem, aki csak hasonló tudatlanságban vonja meg vállait.

- De akkor is a barátnőm után kutakodom. Ha Belle megtudja… - mondja, és szemeim előtt látom, ahogyan nemlegesen rázza meg fejét. Tipikus lemondó cselekedete.

- Ha Belle megtudja, akkor kicsapja a csajos hisztit, ami már nagyon jól megy neki – feleli közömbösen Liam.

- Csajos hiszti? – halkan kiáltok fel a mocskos jelzőtől, mire Harry reflexszerűen nyomja kezét szám ellen.

- Mi volt ez? – Beth teszi fel a kérdést Liamnek.

- Nem tudom, gyere, menjünk vissza – húzza maga után a lányt, amikor elhaladnak mellettünk.

A vállaim leengednek, szinte elgyengülök, én megbököm Harry hasát, hogy engedje el számat, amelyet meg is tesz. Mellém áll, és homlokát a hideg téglának dönti, mire felsóhajt.

- Mit csinálunk most? – kérdezem, mint egy megtört lány, aki irányításra vár.

- Mi semmit – közli, és rám emeli zöld íriszeit. – Te szépen visszamész a lakrészre, és lefekszel. Holnap felkelsz, és minden kezdődik, előröl.

- Oké – megyek bele, hiszen tényleg másra sem vágyom csak az ágyamra, és a pihenésre, ám mielőtt elhagynám menedékünket, elkapja csuklóm. Megtántorodom és visszanézek rá.

- A nyakadat – pillant le az említett területre. – El tudod valamivel rejteni a foltot?

- Majd kérek kölcsön valakitől sminket – motyogom kissé dühösen, amiért emlékeztet az éjszaka kezdetére. – Felesleges az aggodalmad. Senki nem fogja megtudni, hogy rám és Lorelayra is rá vagy állva – fordítok hátat, ám az említett részem túlságosan is hamar találkozik megint a téglák kemény felületével.

- Mit mondtál? – sziszegi.

- Jól hallottad – szemeibe nézve, keményen közlöm vele.

- Visszatért a kemény csaj – horkan fel. – Hiányzott már.

- Akkor bunkó vagy – nyögök fel. – Engedj, hadd menjek.. eltüntetni a mocskos nyomaid – sziszegem.

- Akkor engedd meg, hadd tegyek róla, hogy még többet kelljen eltűntetned.

Ajkait feszen enyémének nyomja, míg én próbálok ellene menni, de semmit sem érdek el vele. Akaratos, ellentmondást nem tűr. Nyelve makacs módon tör utat magának, én pedig teljesen megfeszülök érintése alatt.

- Ne – mondom neki, ahogyan enyhe dekoltázsomhoz vándorol szájával. – Harry – kissé hangosabban mondom ki nevét, mire tenyere ismételten szájzárként kezd funkcionálni.

- Mit szeretnél? – néz a szemeimbe, miközben ujját mellem látszódó részén vezeti végig.

- Azt, hogy hagyj békén. Nem volt elég a ma este? – vetem szemére, és lábamat lendítem, amely most célt is talál. Ágyékát fogja, és hangosan felnyög. - Egy szörnyeteg vagy!

- Te pedig szépség – néz fel rám kissé könnybe lábadt szemekkel, mire sietve elhaladok mellette és meg sem állok a saját épületem bejárata előtt, ahol tudom, bajom már nem eshet.

Harry

- Bassza meg – szitkozódom, ahogyan ágyékomat fogom, amely kellően sajog. – Megbánod, hogy velem kezdtél, kicsi szépségem.

Kiegyenesedem és egy pillanatig mélyen magamba szívom a levegőt, amelyet a számon fújok ki. Összeszedem magam, majd kisétálok az árnyékokból és a lakrészem felé igyekszem.

Körbe se nézek, egyszerűen csak a gondolataimba merülve sétálok be az épület falai közé, ott is egyenesen a szobámba, ahol egyáltalán nem várt meglepetés fogad.

- Fáradt vagyok, mit akarsz? – szabadulok meg felsőmtől, és dobom le hanyagul, ahogyan nadrágomat és cipőmet is.

- Így kel köszönteni egy barátot? – sértettet játszik, de tudom, hogy messze nem az.

- Liam, nincs energiám ehhez – dőlök végig ágyamon. – Mondd, mit akarsz, aztán aludnék, ha nincs ellenedre.

- Merre jártál? – von kérdőre.

- Nem mintha annyira sok közöd lenne, ahhoz, hogy mit teszek a felesleges időmben, de elmondom, tekintettel a múltunkra. Levegőztem – nézek rá.

- Egyedül?

- Mi ez a kihallgatás?

- Csak láttak odakinn egy lánnyal – kimérten beszél, és ez az őrületbe kerget.

- Valóban? – ülök fel kissé már idegesen. – Éppen, hogy te voltál egy lány társaságában. Miért nem erről beszélünk? Miért mindig engem találsz meg az ostoba kérdéseiddel, Liam? Úgy kezelsz, mintha egy ostoba gyerek lennék, amikor a haverod vagyok, aki kiképző. Attól, hogy a felettesem vagy, ne gondold, hogy mindennel el kell számolnom neked – ingerülten állok fel.

- Mivel Belle, akit próbálsz befűzni, Harry, igen is közöm van hozzá! – áll fel ő is, amikor is csattan.

- Ha már Belle, mi van Bethanyval? Ezek a b betűs lányok ennyire hatással lennének a férfiakra? – fintorodom el gúnyosan. – Szállj le rólam, Liam. A felettesem vagy, de attól tartok, hogy már semmi más.

- Haverod vagyok, és ezt te magad is tudod – kel ki teljesen magából.

- Ellenem fordultál, kémkedsz utánam, nálam ez minden, de nem barátság. Mit tettem ellened? Ha, mi az, ami annyira aggaszt? – lépek közelebb hozzá feszülten. – Tudom, tudom, mi a bajod – feszül meg állom, a levegőt mélyen tüdőmbe szívom, míg egyik kezemmel a hajamba túrok. – Lorelay – mondom ki az általam dicsőített nő nevét, aki tudom, hogy örökre a szívemben, s emlékeimben marad. – A legelső pillanattól kezdve szemet vetettél rá! Tetszett neked, Liam, a francba. A menyasszonyomért voltál oda!

Arcomhoz kapok, amint egy ökölnek hűlt helyét éreztem.

- Hogy mondhatsz ilyet? – ordít arcomra. – Hogy a francba lehetnek ilyen képzelgéseid. Beteg vagy, Harry. Egy kicseszett beteg elme! – Ezúttal rajtam a sor, hogy öklöm, testével találkozzon.

- Ez lesz? Összeverjük egymást, amikor felhánytorgatjuk a múltat? – törlöm le a vért szám sarkából. – Idáig süllyedtél? Ez a kinevezés a fejedbe szállt, haver.

- Legalább nem a halott menyasszonyom ikertestvérét próbálom megszerezni!

Megfeszülök, és már nem érdekel a közös múltunk, a barátságunk vagy éppen az, hogy a felettesem. Egyszerűen az elborult agyam után megyek, és kezem újra és újra lendítem, miközben Liam sem kímél engem. Borulnak körülöttünk a tárgyak, de hidegen hagy minden. Csak a düh Lorelay és Belle van. A három akaratos erő, amely mindent ural fölöttem a percek leforgása alatt, ahogyan az ajtón kiesünk.

A folyosón folytatjuk a harcot, a két ostoba barát harcát, akiknek eszét nők vették el, akik a szabályon és a merevségen kívül már mást nem is látnak. Őrület.

- Itt meg mi folyik? – csapódik közénk egy hang, de megállás nincs. Öklünket vérszínezi, arcunkat és más testrészünket fájdalom hatalommal van felettünk. – Fejezzétek be – a női hang kétségbeesett, ám annyit elér, hogy a villany felkapcsolódik és jó pár ember gyűlik körénk.

- Elég ebből – ránt le két erős kar Liamről, míg a támadó felet is, hasonlóan ketten fogják le.

- Itt meg mi történt? – vont kérdőre egy velem egy szinten lévő kiképző, aki hasonlóan gyermekkori barátunk, Niall. – Normálisak vagytok? Az éjszaka közepén, pont ti estek egymásnak? – néz egyszer rám, egyszer pedig Liamre, de mindketten csak egymást figyeljük gyűlölködő tekintettel. – Egyikőtök sem mond semmit? – kérdezi, de továbbra is hallgatunk, míg én a földre köpöm a számban összegyülemlett vért. – Gyengélkedőre vigyétek, hogy ellássák a sérüléseiket – mondja parancsszerűen a társainknak, akik bennünket tartanak.

- Nem megyek sehova – próbálom kiszabadítani kezeimet. – Engedjetek! A picsába, engedjetek már el – rángatom a kezeim, hogy megszabaduljak az emberi béklyóimtól. – A szobámba akarok menni, engedjetek már el, basszátok meg.

Bármennyire is kérem, nem tesznek eleget akaratomnak. A szobámhoz vezetnek, amelynek küszöbén túl elengednek. Az ajtómat becsapom, és a szobámba elhelyezett mosdóhoz megyek, hogy arcomat megvizsgáljam. Egy kendőt szerzek szekrényemből és nedvessé téve azt, letörlöm a vér nyomait. Pár pillanat után, még mindig elborult aggyal igyekszem vissza az ágyamhoz, miközben kinn is lecsendesednek a kedélyek.

Székemet az asztalom alá rúgom, a villanyt leoltom, és végignyúlok ágyamon, kisebb szisszenések közepette. Megdörzsölöm arcom kezeimmel, miközben szemeimet szorosan lehunyom, és elszörnyedek azon, hogy hova is jutottunk.