12.rész¤Tökéletes csoda

Belle

Kora reggeli ébredés, amelyhez már tökéletesen hozzászoktam, fájdalommal tölt el. A mai reggel egyértelműen nem tartozik azok a reggelek közé, amelyek gördülékenyen mennek. 

Felülök az ágyamon, és a takaró anyagát lerúgom magamról. Már mindenki ébredezik, ám sokkal élénkebbek, mint én. Bethanyra pillantok, aki nyújtózkodik, hasára fordul, és fejét párnájába nyomja. Sohasem volt a reggelek embere.

Felállok, kezeim közé veszem neszesszerem és a fürdőrészlegre vonulok. Egy hátsó mosdóhoz vonulok, s előveszem fogkefém. Pár perc után végzek, miközben többen is beérnek a helyiségbe. Hasonlóan végzik reggeli teendőjüket, ám teljesen kizárom őket, ahogyan elmémbe a pár órával ezelőtt történt események férkőznek be. Újra, s újra megjelenik előttem az összetört, részeg férfi, aki messze volt a kialakított képétől. Okát magam sem tudom, de megtörtsége bennem is megtört valamit. Ahogyan karjaim között vergődött, szemeiben fájdalom csillant meg, míg ajkai más néven szólítottak engemet. 

- Rendben vagy? - zökkent vissza a sivár világba Beth.

- Persze - bólintok, és arcomat megtörlöm. - Mi bajom is lehetne? - kezdem el összeszedni a cuccom.

- Azt pletykálják, hogy ma nem Mr.Styles lesz velünk, mert felöntött a garatra éjjel.

- Nem mondták még neked, hogy rosszabb vagy, mint egy öregasszony? - förmedek rá. - Ha részeg volt, akkor az az ő problémája, és nem a miénk. Szerencsére, hogy nem nekem kell elviselnem a fejfájását.

- Mi a bajod? - döbben meg. - Teljesen kifordultál magadból.

- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig felhoznod.

- Érdekes személyiségnek tartom, ennyi - von vállat, és saját tükre felé fordul.

- Semmi közünk hozzá, azon kívül, hogy a kiképzőtisztünk. Szerintem jobban tennéd te is, ha nem vele foglalkoznál. Tudod, hogy mennyire karakán férfi - veszem kezeim közé a kis táskát. - Az kellene, hogy a fülébe jussom, és újra nagy port kavarjon. Nincs kedvem ismételten összetűzésbe kerülni vele.

- Belle, elraboltak az ufók? - kapja rám tekintetét. - Miért pártolod most ennyire? Eddig utáltad, sőt...

- Nem pártolom, egyszerűen semmi közünk ahhoz, hogy mit csinál. Ezért hívják magánéletnek. 

- Lerészegedett, és Mr.Payne hozta haza, szerinted, normális, hogy egy katona így viselkedik? 

- Honnan veszed, hogy jókedvéből ivott? Lehet, hogy valami van a magánéletében, amit mi nem tudunk, és így próbált meg egy kis felejtést nyerni magának - érvelek. 

- Nem értelek téged, komolyan.

- Mintha téged lehetne - vetem oda. - Mindig mindenről tudsz. Nincs olyan történés, amelyet a leghamarabb ne te tudnál meg. Szerintem első sorban magadba nézz, utána keresd másokba a hibát, drága barátném - sétálok el mellette, s hagyom magára. 

Hallom, ahogyan nevemet ismételgeti, de meg sem állok. Visszaigyekszem a cuccaimhoz és magamra veszem a szerelést. Hajamat szorosan felkontyolom, hogy n zavarjon, s már el is indulok kifelé az alvásra kijelölt helyiségből. 

Kantinban beállok a sorba tálcámmal, s várom, hogy végre sorra kerüljek, és a förtelmesnek nevezhető reggelimet megkapjam. Türelmes vagyok, hiszen mi más is lehetnék. Sikeresen helyezem tálcára az ételt és italt, majd indulok egy asztalhoz. Nyakamat megnyújtom, hogy jobban lássam, hova is ülhetek, ám merev figyelésemnek köszönhetően neki ütközöm valakinek. Felkapom tekintetem, s egy mogorva arccal találom szembe magam.

Semmit sem mond, és én sem teszek megjegyzést, mindössze odébbáll, mire én is tovább sétálok, egyenesen egy szabad helyre, ahol békében fogyaszthatom el reggelimet. Almámat alaposan megtörölöm, amint helyet foglalok, s beleharapok, lassan elfogyasztom.
Végig fut agyamon a legutóbbi összeütközésünk, és azonnal eszembe jut, hogy felkaromnál fogva kiráncigált a porba, és hanyagul ellökött magától. Most viszont minden megjegyzés, erőszakosság nélkül sétált helyére. Tekintete üres, semleges volt, már amennyire megcsodálhattam abban a pár röpke pillanatban.

A nap igen hosszúra nyúlt. Mindenki fáradtan kullog az épület felé. Csurom vizesek vagyunk, ugyanis a mai gyakorlatok ruhában, hátizsákkal hátunkon zajlottak. Nagy erőpróbavolt, nem kétséges, de szerencsére az osztag nagy része remekül megállta helyét.
- Miss.Prescot - kiált utánam egy hang, amely megálljt parancsol lábaimnak. Megtorpanok. Pontosan tudom, hogy ki nevezett meg, de egy másodperc töredékéig sem halogatom, hogy megforduljak. Szembe nézek a személlyel, már amennyire ezt napszemüvege engedi. Várok, nem mozdulok, és beszédet is hanyagolom. Többiek elhaladnak mellettem, leszámítva Bethanyt, aki megtorpan. Harry közeledni kezd, ám látom, hogy ő sem méltányolja Beth maradását. - Remekül teljesített a mai napon.
Ennyit mond, és már el is halad mellettünk. Úgy érezem, hogy ez csak a lány miatti álca, a valódi mondandóját inkább más korra tartogatja.
- Ez fura volt - motyogja a lány.
- Nem tudom, hogy te is Prescot névre hallgatsz - lépek el mellette, és sietek be az épületbe, hogy mielőbb megszabaduljak a nedves ruháimtól, és kellemes, frissítő zuhanyt vehessek.
- Hé, Belle, mi a bajod?
- Semmi, de tudod lehetnél kicsit távolságtartóbb. Néha kicsit...sok..
Nemlegesen megrázza fejét és saját hálóhelyéhez megy. Nincs erőm emberek között lenni, így gyorsan fogom meg a neszesszerem és tűnök el a fürdői részlegen.

A vacsorát követően kisétálok a friss levegőre. Nap már elbújt, s az égen megjelentek a csillagok. Szél enyhe fuvallatokkal frissíti fel az állott levegőt, amely kellemes simogatással érint engemet. Szemezek pár percig a paddal, ahol tegnap is helyet foglaltam, de végül oldalra sétálok, az épületeket elhagyom, s a sötétségbe meredek. Bármennyire is magányra vágyom, nem tart soká. Egy kéz, ujjak fonódnak felkarom köré és ránt be a sötétségbe, egy épület fala mögé, ahogy az udvaron elhelyezett lámpák fénye sem jut be. Szerencsére a pánik nem uralkodik el rajtam, így minden gond nélkül könyökömmel hasba ütöm a támadóm, aki felmordul, de mást nem hallat. A tégláknak nyom, és teljesen felém tornyosul. Igyekszem az arcát figyelni, de a sötétség rettenetes, a szorítása pedig szinte már fájdalmas.
- Én vagyok - morogja.
- Engedjen el - taszítok rajta, de amiatt meg se rezzen, ám saját akaratából enged szorításán. - Mit akar?
Nem szól, mindössze arcomon végigvezeti egyik ujját, amelynek köszönhetően megremegek. Értetlenül meredek rá. Kezeimmel mellkasán pólóját markolom, és próbálom kitalálni, hogy mit csinál. Enyhén érdes ujja felkúszik szemöldökömhöz, majd szemhéjaimat ahogyan lehunyom, azon is végigsimít. Szaggatottan veszi a levegőt, s érzem, hogy szíve néha kihagy egy-egy ütemet.
- Annyira egyforma, még is más - motyogja. Éppen, hogy értelmezni tudom szavait.
Másik keze oldalamba mar, lehelete arcomat simogatja, én pedig csak szótlanul tűröm vizsgálatát.
- Mr.Styles... - suttogom.
- Annyira csodás a hasonlóság - susog, mintha egy bájigét ismételgetne. - Olyan törékeny vagy, sokkal törékenyebb mint ő, még is páncél mögé bújsz - szemeibe nézek, amelyek csillognak, akárcsak a smaragdok. Mind a két kezét oldalamon pihenteti.
- Mit..mit akar tőlem? - sohasem voltam még ennyire kétségbeesve, és tudom, hogy ezt ő is érzi rajtam. Tudja, hogy mennyire is megszabadulnék tőle, és mennék vissza inkább a szálláshelyünkre.
- Istenien hangzik ajkaidról, Mr.Styles - mormogja.
- Kérem - hal el hangom.
- Mire kérsz? - hajol egyre közelebb.
- Mit csinál? - próbálok hátrébb menni, de a fal nem enged. - Engedjen el.
- Ellenkezés nem helyes megoldás - suttogja. - Miért nem engedsz egy kis kényelmet magadnak? Parányi kényeztetést mindenki megérdemel.
- Ma is felöntött a garatra? - sziszegem.
Nevet, ám én nem tudok. Értetlenül állok karjai között.
- Józanul is tökéletesen látom a csodát, amely szemeim előtt hever...