15.rész°Érzelmek viharában

Belle

Döbbenten, érthetetlenül és egyszerre összezavartan rohanok végig a hosszú, szinte véget nem érő folyosón, amely az épület szürke falai közül vezet ki. Nyakamra szorítom kezem, amely erősen lüktet.

Az ajtót erőteljesen csapom ki, s rohanok a szabad ég alá, amely már a csillagok fényével töltődött fel. Hátrafelé igyekszem a saját szállásunk felé, a hold fényének árnyékában. Csend uralja az egész bázist, ám szívem oly hevesen ver, mintha ki akarna ugrani helyéről. Kétségem sincs afelől, hogy az épületekkel körülvett területen szívemnek hangja csodás visszhanggal jelzi hollétem.

Felsikkantok, amikor is kezemet megragadva behúznak a falhoz, amellyel szinte egybesimulok. Hátam keményen érinti a téglának éleit, mire arcomon fintor jelenik meg. Számra tapad egy enyhén nedves kéz, mire fogaimat minden megfontolás nélkül belemélyesztem.

- Bassza meg – sziszegi kissé hangosan arcomba, mire elkapja a sérült tenyerét, de másik kezével továbbra is teljesen fog, így szabadulási lehetőségem nincsen. – Ez mire volt jó? – förmed rám.

- Takarodj – ordítom, és mellkasát kezdem erőteljesen püfölni. – Állat vagy, egy beteg állat! Eressz el.

- Belle, kérlek – néz mélyen szemeimbe, de nem hat meg riadt tekintete. Magabiztossága elhagyta, így minimális előnyt élvezek. Legalábbis úgy érzem, s reménykedem. Nagyokat pislogok rá még mindig lüktető nyakkal, míg ő tekintete az általa felsértett területre vándorol, nagyot nyel, s még közelebb préseli testét enyéméhez. Közelsége megrémiszt, és fájdalmas képek ismételten emlékeimbe, lelki szemeim előtt felvillannak, mint valami horrorfilm képkockái.

Szaporán veszem a levegőt, szívem eszeveszett tempót diktál, szinte már félő, hogy mellkasomból egyszer csak feltör. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, miközben magamon érzem érintésének forróságát, amely bőröm szabad felületét szinte teljesen felperzseli.

Csókjai édesdeden hatnak bőröm felületére, de érzem, hogy a hangulat sokkal másabb. Intimebb, de mintha nem is engem csókolna. Mintha nem az a lány lennék, akit a halálba kíván, s mintha ő nem az a férfi lenne, akit egyszerre vetek, s kívánok meg, minden egyes pillanatban, amikor csak meglátom. Brutalitása, az, hogy mennyire is parasztmódon viselkedik, kellően vonzóvá teszi ahhoz, hogy érdeklődésemet megszerezze, s kíváncsiságomat rabul ejtse. 

Ujjait felsőm alatt bőrömbe mélyeszti, melynek nyomán megremegek, és a levegőt élesen szívom magamban. Haját finoman meghúzom, mire felmordul és ágyékát kellő helyen ellenem nyomja. Lábaimat széjjelebb taszítja, s még erőteljesebben nyomja testem ellen testét. Vállába marok, amikor is fogainak élességét bőrömön érzem. Felkarcolja, és talán még egy kis vért is kiserkent belőle. Felnyögök, de egyáltalán nem a kellemességnek köszönhetően, ám ő ezt nem érzékeli. Minden erőfestéssel tovább halad, kínozza a területet, míg én lehunyt pillákkal igyekszem kezeim segítségével eltaszítani magamtól, ám lehetelten küldetésnek bizonyul.

- Engedj, kérlek – nyöszörgöm, de semmi reakciót nem kapok az erősebb szorításon kívül. – Harry..

Érzem, hogy neve hallatára elgyengül, de szája még mindig rajtam van, s fájdalmasan szorítja nyakamnak érzékeny bőrét. Keze már szinte csak rajtam pihen, így minden lelki, s testi erőmet is összeszedve lelököm magamról…

- Loraly – e név, amely újra befészkeli magát kettőnk közé, elhallatszik. 

- Undorodom tőled – vágom arcába a szavakat. – Undorító vagy! – köpöm arcába.

- Belle, kérlek – hangja megtört, talán még kétségbeesettnek is nevezhető.

- Most már nem Lorelay? Tudod, kíváncsi vagyok, hogy ki is ő… - próbálom megszerezni az információt. – Gondoltam – nevetek fel keserű szájízzel. – Engedj elmenni.

- Nem akarom, hogy elmenj – suttogja ajkaimra a szavakat, de engem hidegen hagynak. Olyan, mintha csak valami átlagos dologról beszélne, nem pedig arról, hogy társaságomra vágyik, bármilyen formában is.

- Ki nem állhatjuk egymást! – nyögök fel fájdalmasan. – Mit akarsz? Mi a büdös francot akarsz tőlem, Harry? Dugásra mész? Mert, ha az kell, rossz helyen jársz. Nem vagyok egy ócska ribanc, attól mert, nagy a pofám. Normális lány vagyok, aki szereti, ha udvarolnak neki, és első alkalommal még a bugyiját se dobja le.

- Az ellenszenv – jegyzi meg mocskos mosollyal arcán. – Tudod, az utálat és a vonzalom között igen vékony határ van. Mind a kettő heves érzelem, egy másik ember irányába.

- Ne beszélj nekem itt rébuszokba – sóhajtok fel. – Semmilyen szenvedély nincs közöttünk. Élvezed, ha betegesen megalázhatsz, én pedig nem hagyom magam, már amennyire tudom. Minden esetben eltiporsz, mintha csak egy senki lennék.

- Kezdő vagy, fegyelemre van szükséged – magyarázza ennyivel.

- Te meg nagyképű. Ha jól tudom, te sem parancsnokként kezdted – förmedek rá. – Egyszer te magad is voltál kezdő, egy zöldfülű – megfeszül szavaim hallatán. – Mi van? Megsértettem az egód? A nagy Harry Styles felvette egy kislánynak szitkozódását?

- Hallgass!

- Miért, beküldesz a pályára, és valami ócska feladattal ellátod a bajom? Ugyan már – suttogva ordítom a szavakat arcába. – Gyáva vagy. Azt hiszed, hogy nem látom, valami elől menekülsz? Kicseszettül felvetted a futócipőt és azt hiszed elpusztíthatatlan vagy, amikor ugyan olyan kis katonája vagy Istennek, ahogyan bárki más ezen a világon.

- Könyörgöm, fogd be a szád – sziszegi fogai között.

- Mit tesz, ha nem teljesítem a parancsát, Mr.Styles? Újra felsérti nyakam bőrét, és ocsmányságokat fog suttogni nekem, mintha Lorelay lennék – megfeszül teljesen lényében a név hallatán. – Lorelay – ízlelgetem a nevet. – Egyedi név, nem mindennapi, még szépnek is nevezném, ha nem engem hívogatna így, minden jog nélkül. Ki ő? Egy elveszett szerelem? Egy nő aki inkább megszabadult magától, és a szörnyű viselkedésétől? Egy nő, aki inkább mást választott, minthogy egy idióta katona mellett legyen, aki a saját döntéseit, érzéseit sem tudja irányítani? Tudod, én is menekülőre fogtam volna!

Hirtelen feszülök meg, amikor is öklét teljes erejéből a téglába csapja, ám meg sem nyekken a fájdalmas csapás hatására, ám én magam a csontok törésének hangját tisztán kihallom. Azonnal befogom a számat, és csak rezzenéstelen arcát figyelem. Állkapcsa megfeszül, orrlyukai kissé kitárulnak, amikor is mélyen tüdejébe szívja az éjszakai hűs levegőt.

Kezemmel megkeresem teste mellett heverő sérült kézfejét, és felemellem, hogy a Hold gyér fényében jobban szemügyre vehessem.

- El kellene menned a gyengélkedőre – mondom, amikor is vérző végtagján ujjaimmal végigsiklanak. – Valószínűleg eltörted.

- Semmi baja – morogja.

- Lehetne, hogy egyszer normális emberi érzelmeidet nem rejted el? – nézek fel szemeibe, amelyek végig arcomon cikáznak.

- Semmit sem értesz – rázza nemlegesen fejét.

- Akkor magyarázd el – suttogom, de léptek hangja mind a kettőnket hallgatásra kényszerít.

- Sh! – ránt be oldalra azonnal a falak rejtekébe, és testéhez húz szorosan. Eszem ágában sincs tiltakozni, hiszen ilyenkor már nem lehetnék kinn, és biztonságosabb vele, mint egyedül.

Egyre közelebbről halljuk a léptek hangját, majd nevetés töri meg az éjszaka csendjét, mire értetlenül nézünk egymásra. Pillanatok leforgása alatt, haladnak el az épületek közötti kis ösvény előtt a személyek, mi pedig döbbenten figyeljük a jelenetet.

14.rész°Kétarcú, gyönyörű szörnyeteg

Harry

Besietek a szobámba és felkapom a törülközőmet egy bokszeralsó és tusfürdőm társaságában. Már többen túlestek a vezetők közül a tisztálkodáson, így a szerencsének is köszönhetően már szálingóznak vissza a saját részlegükre, így egyedül foglalom el lassan a fürdőt. Megszabadulok a ruháimtól, és beállok egy fülkébe, amelyből azonnal rám zúdul a forró, kellemes meleg víz, amely lemossa rólam a nap szennyeit.

Arcomat a vízsugár felé fordítom, s hagyom, hogy teljesen maga alá temessen a kellemes érzés. Gondolataim elhagynak, bár a tény, hogy Belle barátnője lelkesen figyelt bennünket, elgondolkodtat, ám értelmet ad pár dolognak.

Megmosakszom, hajamat alaposan átdörgölöm samponnal, majd minden habot testemről a forró vízzel leöblítek. Fogaimat megmosom, és amint elkészülök, elzárom a csapot, hajamat és testemet átdörzsölöm, bokszeremet felveszem, és már indulok is vissza a szobámba.

Magam mögött hangosan csukom be az ajtót, ám megdermedek, amikor is szembe találom magam egy személlyel. Székemben ül, és hasonlón döbbent, illetve feszengve érzi magát. Azonnal feláll.

- Sajnálom. Kopogtam, de választ nem kaptam, így bejöttem – mentegetőzik.

- Semmi baj – bólintok, és törülközőmet kiterítem. Visszafordulok vele szembe, majd az ágyamra ülök és felsóhajtok. Arcát látva, nem tudja, hogy miért is kérettem ide. Fogalma sincs arról, hogy valaki lépten-nyomon követ bennünket, s minden információt átad az én kedves barátomnak, Liamnek, aki úgy érzi, hogy mindenható szereppel áldotta meg Isten, s emiatt minden átkozott lélegzetvételemet számon kérheti.

- Megtudhatom, hogy miért is kellett idejönnöm? – kérdezi, miközben keresztbe teszi lábát, és kényelmesen elhelyezkedik.

- Fogalmad sincs, hogy arról, hogy valaki követ bennünket?

- Követ? – nevet fel. – Már elnézést Mr.Styles, de hova se megyünk ketten. Mégis hova követnek?

- Belle, elég, ha csak pár szót váltunk, és Liam már is itt terem, hogy mit akarok tőled.

- Liam? – kérdez vissza, mintha csak egy idióta ülne vele szemben. Felnevetek.

- Nem vagyok hülye, tudom, hogy a keresztnevűnkön hívtok bennünket barátnőddel. Én sem magázlak jelenleg, ha nem tűnt fel.

- De, nagyon is feltűnt, Harry – mormogja. – Szóval azért hívattál, hogy közöld, valaki követ bennünket, és beköp a haverodnak?

- Valójában tegnap éjjel fényképeket nyomott az orrom alá, amelyek a téglafalnál készültek, a forró pillanatunkban.

- Forró pillanatunkban? – nevet fel hangosan. – Normális vagy? Semmilyen forró pillanatunk nem volt. Meg akartál erőszakolni – állam leesik kijelentésére.

- Megerőszakolni? – horkanok fel. – Eléggé sármos vagyok, semmi szükségem, hogy lányokat kényszerítsek szexre. Önszántukból teszik szét a lábukat nekem – állok fel, kezemet a székem két karfájára helyezem, s aurájába hajolok kellően. Megdöbben, s a levegőt kapkodja közelségemnek köszönhetően. Szívének vad ritmusa szinte hangokat közvetít felém, amely önelégültséggel tölt el. Még közelebb hajolok hozzá, míg beszéd közben a leheletem, nem érinti meg arcának puha bőrét. – Nem játék.

- Akkor minek is vagyok itt? – nyel nagyot, s mellkasomnál fogva eltaszít, de csak mert hagyom.

- Jobb, ha tudod, a kis barátnőd nem igazán az, akinek mutatja magát – jelentem ki.

- Mert te az vagy? – nevet, és visszafordul felém, mire hirtelen megindulok irányába, és a falnak taszítom rövidnadrágba és trikóba bújtatott testét. Hirtelen elhallgat, kezét közénk csúsztatja, s mélyen magába szívja a levegőt, amely eléggé meleggé változott.

- Kis távolság jól esne, levegőt is szeretnék kapni – jegyzi meg, és taszítani próbál egyet, de sikertelenül jár.

- És mi akadályoz meg benne?

- A közelséged, barom – veti oda hanyagul, mire felvonom szemöldököm, és mellkasomat az övé ellen nyomom.

- Bocsánat, de nem hallottam tökéletesen. Minek neveztél?

- Szörnyeteg – sziszegi, mire nem csak mellkasom, de altestem is nekinyomom.

- Úgy tűnik, hogy a bennem lakozó szörnyeteg felébredt bennem – motyogom ajkaihoz igen közel, amelyek már hosszabb ideje izgatják fantáziáját, minthogy én arra rádöbbentem volna.

- Megvetlek, kibaszottul megvetlek – kiáltja arcomba, mire egyik kezemet szájára teszem, ezzel elhallgattatva.

- Ne káromkodj – mormogom. – Vigyázz a szádra!

- És, ha nem? – kérdi, amint elemelem tenyerem. – Mi lesz? Kiküldesz a gyakorlópályára? Most aztán félek… - nevet fel.

Minden szó nélkül, dühösen ragadom meg csípőjét, és ujjaimat bőrének puhaságába mélyesztem, mire elérem, hogy felszisszen.

- Nem félsz, hogy újabb fotósorozat lesz belőlünk? – komoly arccal kérdezi, de hangjából a szarkazmus tisztán kihallatszik.

- Akkor adjunk műsort – minden gondolkodás nélkül, nagy hévvel bekebelezem ajkait.

Megfeszül, nem csókol vissza. Nyelvemet kérdezés nélkül szántom végig alsó ajkán, és nyomom be ajkai közé, mire felnyög. Magamhoz bilincselem, amikor is combjainál fogva felemelem, s ágyamhoz sétálok.

Magához tér a mámorból, és mellkasomat ütlegelni kezdi, ám lefogom kezeit, és tovább csókolom. Ellenkezésének köszönheti, amikor is magam alá fordítom, feje fölött összefogom csuklóit, s szabadulni már is nem tud. Érzem, amint lábát emeli. Ismételten az ócska hárítás – jegyzem meg mosolyogva magamban. 

Még mindig ellenkezik. Meg kell hagyni, nagyon is makacs nőszemély. Elszakadok formás szájától, és szemeibe nézek, amelyek tiszta dühöt sugároznak.

- Engedj el, barom – kel ki magából azonnal.

- Megmondtam, hogy szépen beszélj – mérgelődök, és szorosabban szegezem bevetett ágyamnak.

Csodás, csábos mosoly, hívogató tekintet, és dekoratív test. Kacéran nevet, alsó ajkát beszívja, és ezzel az őrület határáig sodor engem, s ezzel ő maga is pontosan tisztában van teljes mértékben.Barna haja elterül az ágytakarón, miközben izeg-mozog alattam, olykor ágyékomnak ütközik, mire felmordulok, s csak erősebben nyomom magam ellene. Felnyög, szemhéjait szorosan lehunyja, s ellenem szegezi testét még jobban. Combjait kérés nélkül tárja széjjelebb, míg anyagon keresztül ingerlem. Kéjes nyögése kellően eléri, hogy fejemet vesszem kellőképpen. Ajkaimat nyakára nyomom, pár puszit pár csók, majd pár harapás követ. Fogaimmal felkarcolom bőrét, mire hajamat erőteljesen meghúzza, csípőmet pedig azzal egyidejűleg előrelendítem. Erekcióm megfelelő helyen ér hozzá, minek köszönhetően mellkasát kidomborítja, s teljesen testemnek simul.

Nyelvemmel megnyalom a sértett területet, majd újra kínozni kezdem. Egyre erőteljesebben ízlelem, szinte már teljeséggel fejemet vesztve.

- Harry.. – kiált fel.

- Lorelay… - kapkodok levegő után, amint a földre kerülve a lány távolodó alakját szemlélem, amit az ajtónak hangos becsapódása követ.

Ps.: Sziasztok. Mielőtt ítélkeznétek, hogy miért ide hoztam részt és nem oda, amelyik el van maradva.. innentől elsődlegesen csak oda írok, ahol vélemények is lesznek. Ugyanis jelenleg nincs időm feleslegesen írni, hogyha nektek nem tetszik. Xx

13.rész¤Nyomtatványok

Belle

Meleg lehelete csiklandozza bőröm. Szívem őrülten ver, s tudom, hogy érzi testem minden egyes rezdülését. Pulzusom az egekben Titkolni akkor sem tudom, ha akarom, hogy hatással van rám Harry.

Ujjai teljesen csípőm bőrébe marnak felsőm alatt, de nem szólok, csak némán hallgatok és tűröm a férfi erős kezének érintését, amely a selyembe csomagolt acélhoz hasonlít. Ajkait végigvontatja állam vonalán és édes puszikkal halmoz el, melyek megremegtetnek erős karjai között. Térdeim elgyengülnek és fogalmam sincs, hogy mi történik velem. a helyzet új, és szokatlan. Soha életemben nem engedtem férfit magamhoz közel, és érzem, ahogyan az érzés teljesen maga alá temet.

- Látom, hogy élvezed, ne tagadd - suttogja, melynek következtében libabőr keletkezik bőröm felületén. 

- Engedjen el, kérem - esedezek. Ez egyáltalán nem rám vall. 

Hirtelen ötlettől vezérelve térdemet felemelem és ágyékához közelítem. Bármennyire is vagyok gyors vagyok, elkapja egyik kezével lábam, és csípőjére húzza. Nevet, kacaja igen örömteli, de a nevetés számomra még sem jön össze.

- Látod, te is akarod, Lorelay...

- Nem vagyok Lorelay - ütöm meg mellkasát erőteljesen, s igyekszem eltaszítani magamtól, de meg sem rezzen.

 - Harciasok vagyok? Keményen szeretsz játszadozni, cicus? - morogja, s nyakam hajlatába csókol. - Kívánságod parancs, remélem tudod.

- Mr.Styles, könyörgöm, engedjen el... 

Ujjával végigsimít arcom vonalán, majd ajkát orrom hegyére nyomja, s elsétál. Döbbenten állok, a levegőt kapkodom. Mellkasom súlyosan emelkedik, és süllyed gyors iramban. Fejem a kemény téglának vetem és egy pillanatig lehunyom szemhéjaim. Nem hiszem el azt, ami megtörtén. Nem történhetett meg. 

Mély levegőt veszek, igyekszem lenyugtatni magam, majd kisétálok a sötétségből és visszaindulok az épületek felé, ott is abba a szárnyba, ahol az én hálórészlegem van. Ahogyan beérek az ágyamhoz sietek, s elnyúlok rajta. 

Harry

Hangos léptekre ébredek, majd egy ajtó csapódik be, a takaró vékony anyaga pedig lekerül róla. E ébresztési módszer középiskolás koromra emlékeztet, amikor lázadtam, s édesanyám mindig így ébresztett. Elege lett a hosszú megpróbáltatásokból és cselekedett.

- Ébredj - ordít, és tudom, hogy nem édesanyám az. Reménykedem benne az utolsó másodpercekig, ám ahogyan felnyitom szemhéjaim, meglátom Liamet. 

- Mi a gond, haver? - nyögök fel fájdalmasan. Még bőven ébredésem előtt vagyok, és talán még csak most feküdtem le?  - Mennyi az idő?

- Éjfél múlt - közli dühösen. - De ez mellékes. Még is mi a fenét csináltál? - hangja kimért, üzleties. Mintha nem a barátja lennék, hanem valóban csak egy beosztott, aki zöldfülűeket képez ki.

- Miről beszélsz? - ülök feljebb, és próbálok a villany éles fényéhez hozzászokni, amelyet Liam kapcsolt fel. Ölembe dob pár papírdarabot, amelyek fényképek. Olyan fényképek, amik tekintetem egyből teljesen tisztává teszik. - Mik ezek? - veszem kezembe az egyiket, majd másikba a másikat. 

- Tudnod kellene, hiszen te szerepelsz rajtuk - veti oda dühösen.

- Igen, látom magam - morgom. - Honnan szerezted ezeket? Egyáltalán ki készítette?

- Nem tagadod?

- Minek tagadni? Egyértelmű, hogy én vagyok a képen, nincs igazam? 

- Ki az? Ki volt veled? - fonja mellkasa előtt össze kezeit. - A szakaszodból valaki? 

- Nem - kimérten vágom rá, minden hezitálás nélkül. 

- Biztos vagy benne? - szalad ráncba homloka. Hangja bizalmatlan. 

Belle arca nem látszik egyik fotón sem, mivel takarom, de tudom, hogy tudja, ki is tartózkodott velem ott. 

- Teljesen. egy külsős nő, nem kell aggódnod. Nem kezdenék ki senkivel innen - mondom úgy, hogy el is higgye, persze tudom, hogy mintha a falnak beszélnék. 

- Jobban érzed magad? 

- Most ez érdekel, hogy megdugtam e vagy sem? - nevetem el magam. - Liam, most halt meg a menyasszony, minek nézel engem? 

- Tudom, hogy nehéz, de én itt vagyok, ha bármi van - teszi vállamra kezét. 

- Aludhatok? 

- Persze - bólint és kifelé indul.

- Hé - tartom felé a nyomtatványokat, amelyek szerencsére rossz minőségűek. Visszalép, elveszi a képeket, majd eltűnik a szobám ajtaja mögött.

Leoltom a villanyt és visszahanyatlok minden gondolat nélkül az ágyamra. Túl fáradt vagyok, ahhoz, hogy gondolkodásra vetemedjek. Lehunyom szorosan szemhéjaim és visszatérek a mogorva álmatlan világomba.

¤¤¤¤

Minden tekintet rám szegeződik, amikor is az osztagom elé állok a korai órákban. Az idő borús, így a nap kínzó sugarait nem kell kiállnunk, Minden ember egytől egyig a tőlem megparancsolt fegyelembe áll, még a kisasszony is, akinek szája igen nagy szokott lenni olykor. 

- A mai napon állóképesség fejlesztése következik - kiáltom kimérten. - A feladat egyszerűnek tűnhet, de cseppet sem az. Mindenki a maximálisat próbálja kihozni magából!

Mindenki felveszi a hatalmas hátizsákját, amely mindennel fel van töltve, mintha csak egy csatamezőre indulnának. Félreállok, és a segítőkkel együtt indulnak a pályához - ahol a megmérettetés, amely egész napon át tartani fog -, helyet kap. 

Mindenkit árgus szemekkel figyelek, bár nem kérdés, hogy figyelmem nagyobbik részét egy személy birtokolja. Belle minden erejét beveti, hogy a legtovább bírja. Páran már feladták, de ő kitart elve mellett, miszerint is remek katona lesz. Nem beszélgettünk, de tudom, hogy az a célja, ahogyan sokaknak. Bár elszántsága sokkal nagyobb, mint bármelyik másik társának, s eszembe jut ő. Lorelay. Aki hasonlóan teljesítette a feladatokat. Makacs volt, de száját tartotta. Ezt leszámítva, mintha klónozták volna az általam szeretett nőt.

Visszatérek a jelenbe az órák hosszú tartó álldogálás után, és az újoncokat nézem, akik teljesen kezdik feladni a dolgot. A horizonton a nap - amely egy kevés időre felbukkant -, már éppen félig látszik csak, így biccentek a segítőimnek, akik már le is állítják a gyakorlatot. 

Minden újonc elsétál mellettem sorba, amint leteszik a táskájukat a kijelölt helyre. Mindegyiknek biccentek, ám amikor Bellére kerül a sor, megállítom. 

- Beszélnünk kell. Szobámhoz gyere fél óra múlva - adom tudtára, mire bólint és távozik a többiekkel együtt. 

Oldalra nézek, majd meglátom a barátnőjét, Bethanyt. - Segíthetek? - vonom fel szemöldököm. 

- Nem, elnézést - siet el mellettem. Szinte futólépésben.

- Nem nézem el - motyogom.

Ps.: Nem hosszú, de szerintem így izgalmasan szakítottam félbe a dolgot, illetve idő előtt is érkezett a rész.. :)  Véleményeket várom. Xx

12.rész¤Tökéletes csoda

Belle

Kora reggeli ébredés, amelyhez már tökéletesen hozzászoktam, fájdalommal tölt el. A mai reggel egyértelműen nem tartozik azok a reggelek közé, amelyek gördülékenyen mennek. 

Felülök az ágyamon, és a takaró anyagát lerúgom magamról. Már mindenki ébredezik, ám sokkal élénkebbek, mint én. Bethanyra pillantok, aki nyújtózkodik, hasára fordul, és fejét párnájába nyomja. Sohasem volt a reggelek embere.

Felállok, kezeim közé veszem neszesszerem és a fürdőrészlegre vonulok. Egy hátsó mosdóhoz vonulok, s előveszem fogkefém. Pár perc után végzek, miközben többen is beérnek a helyiségbe. Hasonlóan végzik reggeli teendőjüket, ám teljesen kizárom őket, ahogyan elmémbe a pár órával ezelőtt történt események férkőznek be. Újra, s újra megjelenik előttem az összetört, részeg férfi, aki messze volt a kialakított képétől. Okát magam sem tudom, de megtörtsége bennem is megtört valamit. Ahogyan karjaim között vergődött, szemeiben fájdalom csillant meg, míg ajkai más néven szólítottak engemet. 

- Rendben vagy? - zökkent vissza a sivár világba Beth.

- Persze - bólintok, és arcomat megtörlöm. - Mi bajom is lehetne? - kezdem el összeszedni a cuccom.

- Azt pletykálják, hogy ma nem Mr.Styles lesz velünk, mert felöntött a garatra éjjel.

- Nem mondták még neked, hogy rosszabb vagy, mint egy öregasszony? - förmedek rá. - Ha részeg volt, akkor az az ő problémája, és nem a miénk. Szerencsére, hogy nem nekem kell elviselnem a fejfájását.

- Mi a bajod? - döbben meg. - Teljesen kifordultál magadból.

- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig felhoznod.

- Érdekes személyiségnek tartom, ennyi - von vállat, és saját tükre felé fordul.

- Semmi közünk hozzá, azon kívül, hogy a kiképzőtisztünk. Szerintem jobban tennéd te is, ha nem vele foglalkoznál. Tudod, hogy mennyire karakán férfi - veszem kezeim közé a kis táskát. - Az kellene, hogy a fülébe jussom, és újra nagy port kavarjon. Nincs kedvem ismételten összetűzésbe kerülni vele.

- Belle, elraboltak az ufók? - kapja rám tekintetét. - Miért pártolod most ennyire? Eddig utáltad, sőt...

- Nem pártolom, egyszerűen semmi közünk ahhoz, hogy mit csinál. Ezért hívják magánéletnek. 

- Lerészegedett, és Mr.Payne hozta haza, szerinted, normális, hogy egy katona így viselkedik? 

- Honnan veszed, hogy jókedvéből ivott? Lehet, hogy valami van a magánéletében, amit mi nem tudunk, és így próbált meg egy kis felejtést nyerni magának - érvelek. 

- Nem értelek téged, komolyan.

- Mintha téged lehetne - vetem oda. - Mindig mindenről tudsz. Nincs olyan történés, amelyet a leghamarabb ne te tudnál meg. Szerintem első sorban magadba nézz, utána keresd másokba a hibát, drága barátném - sétálok el mellette, s hagyom magára. 

Hallom, ahogyan nevemet ismételgeti, de meg sem állok. Visszaigyekszem a cuccaimhoz és magamra veszem a szerelést. Hajamat szorosan felkontyolom, hogy n zavarjon, s már el is indulok kifelé az alvásra kijelölt helyiségből. 

Kantinban beállok a sorba tálcámmal, s várom, hogy végre sorra kerüljek, és a förtelmesnek nevezhető reggelimet megkapjam. Türelmes vagyok, hiszen mi más is lehetnék. Sikeresen helyezem tálcára az ételt és italt, majd indulok egy asztalhoz. Nyakamat megnyújtom, hogy jobban lássam, hova is ülhetek, ám merev figyelésemnek köszönhetően neki ütközöm valakinek. Felkapom tekintetem, s egy mogorva arccal találom szembe magam.

Semmit sem mond, és én sem teszek megjegyzést, mindössze odébbáll, mire én is tovább sétálok, egyenesen egy szabad helyre, ahol békében fogyaszthatom el reggelimet. Almámat alaposan megtörölöm, amint helyet foglalok, s beleharapok, lassan elfogyasztom.
Végig fut agyamon a legutóbbi összeütközésünk, és azonnal eszembe jut, hogy felkaromnál fogva kiráncigált a porba, és hanyagul ellökött magától. Most viszont minden megjegyzés, erőszakosság nélkül sétált helyére. Tekintete üres, semleges volt, már amennyire megcsodálhattam abban a pár röpke pillanatban.

A nap igen hosszúra nyúlt. Mindenki fáradtan kullog az épület felé. Csurom vizesek vagyunk, ugyanis a mai gyakorlatok ruhában, hátizsákkal hátunkon zajlottak. Nagy erőpróbavolt, nem kétséges, de szerencsére az osztag nagy része remekül megállta helyét.
- Miss.Prescot - kiált utánam egy hang, amely megálljt parancsol lábaimnak. Megtorpanok. Pontosan tudom, hogy ki nevezett meg, de egy másodperc töredékéig sem halogatom, hogy megforduljak. Szembe nézek a személlyel, már amennyire ezt napszemüvege engedi. Várok, nem mozdulok, és beszédet is hanyagolom. Többiek elhaladnak mellettem, leszámítva Bethanyt, aki megtorpan. Harry közeledni kezd, ám látom, hogy ő sem méltányolja Beth maradását. - Remekül teljesített a mai napon.
Ennyit mond, és már el is halad mellettünk. Úgy érezem, hogy ez csak a lány miatti álca, a valódi mondandóját inkább más korra tartogatja.
- Ez fura volt - motyogja a lány.
- Nem tudom, hogy te is Prescot névre hallgatsz - lépek el mellette, és sietek be az épületbe, hogy mielőbb megszabaduljak a nedves ruháimtól, és kellemes, frissítő zuhanyt vehessek.
- Hé, Belle, mi a bajod?
- Semmi, de tudod lehetnél kicsit távolságtartóbb. Néha kicsit...sok..
Nemlegesen megrázza fejét és saját hálóhelyéhez megy. Nincs erőm emberek között lenni, így gyorsan fogom meg a neszesszerem és tűnök el a fürdői részlegen.

A vacsorát követően kisétálok a friss levegőre. Nap már elbújt, s az égen megjelentek a csillagok. Szél enyhe fuvallatokkal frissíti fel az állott levegőt, amely kellemes simogatással érint engemet. Szemezek pár percig a paddal, ahol tegnap is helyet foglaltam, de végül oldalra sétálok, az épületeket elhagyom, s a sötétségbe meredek. Bármennyire is magányra vágyom, nem tart soká. Egy kéz, ujjak fonódnak felkarom köré és ránt be a sötétségbe, egy épület fala mögé, ahogy az udvaron elhelyezett lámpák fénye sem jut be. Szerencsére a pánik nem uralkodik el rajtam, így minden gond nélkül könyökömmel hasba ütöm a támadóm, aki felmordul, de mást nem hallat. A tégláknak nyom, és teljesen felém tornyosul. Igyekszem az arcát figyelni, de a sötétség rettenetes, a szorítása pedig szinte már fájdalmas.
- Én vagyok - morogja.
- Engedjen el - taszítok rajta, de amiatt meg se rezzen, ám saját akaratából enged szorításán. - Mit akar?
Nem szól, mindössze arcomon végigvezeti egyik ujját, amelynek köszönhetően megremegek. Értetlenül meredek rá. Kezeimmel mellkasán pólóját markolom, és próbálom kitalálni, hogy mit csinál. Enyhén érdes ujja felkúszik szemöldökömhöz, majd szemhéjaimat ahogyan lehunyom, azon is végigsimít. Szaggatottan veszi a levegőt, s érzem, hogy szíve néha kihagy egy-egy ütemet.
- Annyira egyforma, még is más - motyogja. Éppen, hogy értelmezni tudom szavait.
Másik keze oldalamba mar, lehelete arcomat simogatja, én pedig csak szótlanul tűröm vizsgálatát.
- Mr.Styles... - suttogom.
- Annyira csodás a hasonlóság - susog, mintha egy bájigét ismételgetne. - Olyan törékeny vagy, sokkal törékenyebb mint ő, még is páncél mögé bújsz - szemeibe nézek, amelyek csillognak, akárcsak a smaragdok. Mind a két kezét oldalamon pihenteti.
- Mit..mit akar tőlem? - sohasem voltam még ennyire kétségbeesve, és tudom, hogy ezt ő is érzi rajtam. Tudja, hogy mennyire is megszabadulnék tőle, és mennék vissza inkább a szálláshelyünkre.
- Istenien hangzik ajkaidról, Mr.Styles - mormogja.
- Kérem - hal el hangom.
- Mire kérsz? - hajol egyre közelebb.
- Mit csinál? - próbálok hátrébb menni, de a fal nem enged. - Engedjen el.
- Ellenkezés nem helyes megoldás - suttogja. - Miért nem engedsz egy kis kényelmet magadnak? Parányi kényeztetést mindenki megérdemel.
- Ma is felöntött a garatra? - sziszegem.
Nevet, ám én nem tudok. Értetlenül állok karjai között.
- Józanul is tökéletesen látom a csodát, amely szemeim előtt hever...

11.rész¤Önzetlen szeretet

Belle

Döbbenten, és egyszerre érthetetlenül nézek a tehetetlen férfire, aki csillogó tekintettel nézi szemeimet. Felkaromat szorosan fogja, már amennyire azt egy részeg ember tudja tenni. Pislogok kábultan. Semmit sem értek.

- Mr.Styles.. – motyogom.

- Kibaszottul felizgat, hogy így hívsz, Lorelay – simít végig ajkamon, ám elfordítom arcom. – Nem emlékszem, mikor is varrattál – cirógatja meg kulcscsontomat, majd vállamat, amelyeket az atlétám nem takar. Sok tetoválásom szemet szúr neki, s mindegyiket meg is vizsgálja.

Összevonom szemöldököm, és nemlegesen rázom fejem, míg ő a testemre varrt mintákat vizsgálja továbbra is, mintha csak egy kutatás alatt álló lény lennék, úgy tanulmányoz.

- Nem vagyok Lorelay – mondom halkan, ám nem felel. Tovább nézi kezem, majd az LA tetoválásomnál megáll.

- Ilyenem nekem is van – mosolyog kisfiúsan, úgy, ahogyan még ezelőtt sohasem láthattam. Kijelentését követően megmutatja saját tetoválását. – Látod? – mutatja.

- Igen, látom Mr.Styles.

- Lorelay, neked Harry, vagy bébi – kacsint, én pedig még mindig nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valami tetszik benne, tény, hogy vonzódom hozzá, de ezt neki sohasem vallanám be. 

Fogalmam sincs, hogy miért is egy másik női nevet használ a sajátom helyett, amikor pontosan tisztában van azzal, hogy engem hogyan is hívnak. Ezt már első találkozásunk alkalmával tökéletesen kifejtette.

- Mr.Styles, a nevem Belle, és nem Lorelay – motyogom még mindig, de ő csak nemlegesen megrázza a fejét.

- Ne hazudj – korhol erőteljesen, mire megremegek. A félelem kezdi el uralni testem, és ez még jobban megrémít. – Lorelay vagy, az én szépségem – tűri egyik tincsemet fülem mögé.

- Belle – suttogom.

- Lorelay – szinte már ordítja.

- Hé, mi történik? – hallom meg Liamhez tartozó hangot, amely felszabadít azonnal. Kirántom kezem Harry markából, és felállok.

- Lorelaynak nevezett, többször is, és fogalmam sincs, hogy miért – nézek rá.

- Valószínű, hogy többet ivott a kelleténél – mondja Liam. – Most, ha gondolja, elmehet, én majd ágyba teszem. Köszönöm, hogy figyelt és segített. Ami a késői kinnlétét illeti…

- Tudom, holnap reggel az irodájában találkozunk – felelem modorosan.

- Most eltekintek ettől, de többé ne forduljon elő.

- Haver, Lorelay miért ennyire makacs? – nézünk az elázott férfire mind a ketten, amikor is feltápászkodik a földről. Egyensúlyát nehezen találja, ám megkapaszkodik asztalába. – Bébi, maradj velem, ma éjjelre.

- Lorelaynak, mennie kell – avatkozik közbe azonnal Liam. – Ha kijózanodtál, akkor beszéltek.

- Én megyek is – mutatok az ajtó felé, mire Mr.Payne bólint, én pedig eltűnök a sötét, hold fényének gyér ragyogásával betöltött folyosón.

Visszasétálok az udvarra, a csillagos ég alá, ám nem állok meg a padnál, hanem a saját szakaszomnak megfelelő épület felé igyekszem. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy egy másik nőnek a nevével illetett. Sohasem hallottam még e nevet, de egyértelműen olyan különleges, mint az enyém. Ezen merengeni sem kell, hiszen egyszerű gondolatmenet.

Abban is biztos vagyok, hogy ennek a lánynak közel lehet a göndör kiképzőnkhöz, hiszen részegen, bódult állapotban, szinte alig élve is csak is őt szólongatja. Nem lehet véletlen.

Úgy tartom, hogy mindennek meg van a maga oka. Az életünk meg van írva, és ha valakivel találkozunk, az el van rendelve, ahogyan minden más is. Tudom, hogy nekem kinn kellett lennem az éjszakában, és a csillagokat kellett néznem, hogy aztán segíteni tudjak a vicces helyzetbe kerülő férfin.

Sóhajtva lépek be az épület ajtaján, majd sietek a saját ágyamhoz, és mászom be a takaró alá. Bár nincs hideg, de a hőség is messze jár, így a takaró vékony anyaga éppen kellően hat rám. Szemhéjaimat lehunyom, s igyekszem mielőbb az álmaimba merülni, ahol nincsen Harry, se Liam, se katonaság, se pedig Lorelay.

Liam

Becsukom Belle mögött az ajtót, és Harryhez fordulok, aki igyekszik mielőbb megszabadulni ruháitól. Nézem, ahogyan esedezve alsóra vetkőzik, és a törülközőt magához veszi. Botorkál, alig tud lépni. Mellkasom előtt összefont kezekkel figyelem a férfit, majd arrább lépek, hogy ki tudjon sétálni. Egyikünk sem szólal meg. Leülök a székre, és várom, hogy visszatérjen.

Az, hogy elvesztette Lorelayt a mai napon, és képzelődik, illetve Bellere azt hiszi, hogy élete szerelme, rémisztő. Még ha a két lány között hasonlóság megdöbbentő. Tudom, hogy Harry is már az első nap folyamán észrevette a kísérteties hasonlóságot, csupán fittyet hányt rá.

Belle arcára a döbbenet kiült, tisztán láttam rajta. Értetlenül állt a dolgok előtt, de nem az én kötelességem, hogy elmondjam neki, ki is Lorelay. Bár nem bizonyított tény, de ennyire szimplán senki sem hasonlít a másikra. Nem áll szándékomban bekavarni.

Hátradőlök, kényelembe helyezem, magam, és tenyerembe temetem arcom.

Könnyedén sétálok végig a fehér folyosón, amely egyenesen a megfelelő kórteremhez vezet. Megállok az ajtó előtt, és mielőtt belépek, az azon elhelyezett kis ablakon belesek. Mosolyt festek arcomra, és jókedvűen lépek be egy mély levegőt követően.

- Hé, bébi – mosolygok, és becsukom magam utána az ajtót.

- A kedvenc bébim – mondja, majd egy köhögésben hal el beszéde.

- Ne erőltesd – ülök le mellé, és kezembe veszem az ő apró, hófehér kézfejét.

- Mi a helyzet a nagyvilágban? – mosolyog, és tudom, hogy tényleg érdekli a kinti világ.

Hosszú ideje e falak közé van bezárva, ami miatt csodálom, hogy nem bolondult még meg. Én, a helyében már régen a diliházba kerültem volna, e fakó falak helyett. A gépek hal csipogása, amely betölti a csendes szobát mindössze.

- Mindenki éli az életét. Dolgozik, hogy megélhessen, mi pedig kiképezzük az újoncokat – foglalom össze.

- Liam, talált már valakit? – hangja elcsuklik, ám pillantásomat nem kerüli.

- Lorelay – sóhajtom nevét.

- Kérlek, muszáj nyugodtan távoznom erről a világról.

- Ne mondj ilyeneket.

- Minek? Hitegessem magam? – köhög, és mellkasa ellen nyomja kezét. – Semmi értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Én.. én csak tudni akarom, hogy boldog.

Tekintete csillog, és tudom, hogy a sírás kerülgeti. Egy kósza könnycsepp ki is gördül, majd végigszántja csodás arcát, amely most még a hónál is fehérebben ragyog. Az érzelmek tisztán láthatók rajta, még így, a betegsége ellenére is, amely megkeseríti rövid életének hátralevő részét is.

- Persze, hogy nem – cirógatom meg kézfejét. – De mennyivel jobb, hogy tudod, a szerelmed más karjaiban van?

- Boldognak kell lennie egy olyan lány mellett, aki megérdemli őt. Egy olyan lány mellett, aki tiszta szívéből szereti, önzetlenül. Megérdemli, mert egy jó ember, aki a hazájáért harcol, kiáll a szerettei mellett, és hűséges a megfelelő lányhoz – mosolyodik el szomorúan. – A menyasszonya vagyok, még is haldoklom, és sohasem válhatok feleségévé, és nem adhatok életet gyermekeinknek. Szeretem, teljes szívemből, őszintén, Liam. Álmom volt, hogy a templomban, Isten színe előtt igent mondok neki, majd kis lurkókat hozok a világra, akiket védhet, akikkel játszhat, boldog lehet, és felnevelhet. Ehelyett, magatehetetlenül itt fekszem, és levegőt is nehezen veszek, nemhogy egy gyermeknek adnék életet – törli le kézfejével könnyeit. – Tudnom kell, hogy boldogságra lel valaki más mellett, aki megadhatja neki azt, amit én akartam.

- Őszinte leszek, hiszen neked sohasem tudtam még füllenteni sem – mosolygok, a régi emlékekre visszagondolva. – Nincs senkije. Még mindig téged szeret teljes szívéből, és érted él, illetve a hadseregért. Az újoncok tartanak tőle, hiszen kemény fegyelemmel edzi őket, és aki ellenszegül, az megjárja – nevet, és ez boldogsággal tölt el. –  Azért nem látogat, mert elmondása szerint, te erre kérted. Ez igaz?

- Liam, szeretem őt, és kímélni akarom.

- De szüksége van rád, és neked is rá, Lorelay – rázom lemondóan fejem. – Véleményem szerint nem helyes, amit tesztek.

- Liam, sajnálom, hogy elvesztetted Daniellét, még ha nem is úgy, ahogyan Harryvel mi egymást, de el kell fogadnod, ha megérteni soha nem is fogod a helyzetünket.

- Nincs más választásom.

- Szeretném, ha vigyáznál rá, amikor én már nem leszek. Tudom, hogy szeret téged, és hallgat rád…

Felkapom a fejem, amikor is az ajtó nyitódik. Harry ázott teste jelenik meg előttem, ám ő nem zavartatva magát lép ágyához, és vesz magára egy bokszert, amint megszabadul a derekára tekert törülközőtől.

- Jobban érzed magad? – kérdem, amint velem szemben foglal helyet az ágyán.

- Eddig is jól voltam – feleli, de már cseppet sem olyan vidám a hangja, mint percekkel ezelőtt. Nem kételkedem, hogy a víz helyrerakta az agyát, bár fogalmam sincs, hogy Bellét, még mindig Lorelayként szólítaná meg.

- Még mindig a pia irányít, de tény, hogy jobban nézel ki.

- Hol van Lorelay? – von kérdőre.

- Harry, Bellének hívják, és nem Lorelaynak, te is tudod.

- A menyasszonyom volt itt – emeli meg kissé hangját. – Ne titulálj idiótának.

Felállok, egy gyógyszert nyomok kezébe, és egy pohár vizet. A poharat kiüti kezeim közül, így tócsa keletkezik a padlón, és a szilánkok is szétszóródnak.

- Majd, ha felnőtt férfi leszel, tudod, hogy hol találsz – mondom, és magára hagyom bánatával.

10.rész¤Segítő kezek és piros csipkecsoda

Harry

Forró táncban olvadunk eggyé, csípőjét teljesen enyémének feszíti, hajamba túr, alsó ajkán végigszánt nyelvévvel, és az őrület határáig kerget. Fejemet vesztem, s mocskos gondolataim uralni kezdik lényemet. Rövid felsőjének köszönhetően derekán a bőr tökéletesen megmutatja magát, amelybe ujjaimat bele is mélyesztem. Lélegzetvételünk egybeér, ahogyan tekintetünk is.

Alig fogyasztott alkoholt, de látom rajta, hogy az is kellően megtette hatását. Ennyire felszabadult még ezelőtt sohasem volt. Vágyakozva nézem végig testét, amikor is messzebb áll, és magában kezd el táncolni, nekem. Csak is nekem. Több tekintet is rászegeződik, de esélyük sincs. Az ő csodás tekintete csak is engem perzsel. Csípőjét úgy mozgatja, akár egy istennő, de hát az is, az én istennőm.

Féloldalas, mocskos mosolyra húzom számat, és megszüntetem a közöttünk lévő távolságot egy lépéssel. Fenekére vezetem kezem, belemarkolok, mire ő pólómnak anyagába mar, majd felvezeti újra nyakamhoz kezét, és lehúz magához, majd nedves, szenvedélyes csókot kezdeményez, amely csak olaj a tűzre, amely már így is igen magasan lobog.

- Bébi – susogom ajkaira, és kissé eltávolodom. – Hagy levegőt is az embernek.

- Hm, ennyi padlóra küldött?

- Már egy mosolyod a padlóra küld – vallom be, puszit nyomok szájára, és fél térdre ereszkedem. Döbbenten néz rám, s tekintete azonnal tisztává válik. Zsebemből előveszem a bársonydobozt, amely már jó ideje nálam lapu, és felnyitom. – Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb pillanat, nem vagyok elegáns vacakba, és részeg emberek vesznek körül, mi sem vagyunk a legtisztábbak, de az érzéseim őszinték irántad. Régóta terveztem már, de eddig sohasem találtam megfelelő időt, most viszont már nem tudok tovább várni. Tudni szeretném a válaszod, Lorelay. Édesem, életed végéig képes lennél elviselni a szörnyű horkolásom? Lennél a feleségem?

Könnyek gördülnek végig csodás arcán, szavakat nem talál, így csak bólint, és a földön rám veti magát. Nyakamba kapaszkodik, és sír. Taps, és füttyszó, amely kísér bennünket. Mosolyogva szorítom magamhoz a lányt, aki kissé eltávolodik, és ajkait enyéimre illeszti. Sós ajkai teljesen elvarázsolnak, ám elszakadok tőle.

- Ez igen? – vigyorgok, mint a kisiskolás, amikor labdába rúghatott.

- Igen, Harry, szeretnék a feleséged lenni, és a szörnyű horkolásod ritmusára aludni – nevet.

Lábaim között ül, mire én kiveszem az ékszert dobozából, és ujjára húzom. Alsó ajkát harapdálva nézi a csillogó ékszert, amely innentől kezdve napi társa lesz egész élete során.

- Szeretlek – suttogja. – Vigyél el innen – néz mélyen szemeimbe, mire nekem több sem kell.

Felállok, felsegítem immáron menyasszonyomat is, és kézen fogva az asztalunkhoz vezetem, ahol is Liam és Danielle gratulációját fogadjuk. Közlöm barátommal, hogy mi távozunk, mire perverz vigyorral szép estét kíván. Kézen fogom Lorelayt, és már kifelé is vezetem.

Az épület előtt egy taxit fogok, majd amint beülünk, bediktálom a címem, magamhoz ölelem a lányt, aki a gyűrűjét csodálja. Halántékon csókolom, és a kezén ékeskedő ékszerre vetek egy pillantást.

- Tetszik?

- Gyönyörű, Harry – ámuldozik. – Biztosan rengeteg pénzbe került – néz rám. – Semmi szükség nem volt arra, hogy egy vagyont költ. Elég lett volna egy üdítős palack kupakjának alja is – vigyorog. – Akkor is boldogan igent mondtam volna.

- Következő életünkre észben tartom – kacsintok rá, és ajkon csókolom.

- Szeretlek – suttogja számra.

- Szintúgy – felem. 

¤¤¤¤

Szinte úgy esünk be bárlakásomnak főkapuján. Lányt ölembe emelem, s heves csókolózás közepette sétálok a sötét folyosón, végig a saját lakásomig. Igyekszem óvatosan közlekedni, tekintettel a szomszédjaimra, de olykor súrolom a falat, és még a lépcső korlátjának is sikerül neki mennem, amely miatt Lorelay fájdalmasan felnyög eléggé hangosan.

- Sajnálom – motyogom ziháltam, és tovább megyek lakásom ajtajáig.

Nekinyomom az ajtónak, miközben a zárba próbálok betalálni. Ajkaitól teljesen elszakadok, és végül célba érek. A zár kattan, mi pedig szinte úgy zuhanunk be lakásomba. Fény mindössze az utcáról szűrődik be, de ez egyáltalán nem zavar. Az ajtót berúgom magam után, hiszen türelmetlenségem már a pokol kapujához lökött.

Hálómba berontva azonnal végigfektetem a bevetetlen ágyon, s ahogyan háta biztos talajt ér, már rángatja is le rólam felsőm. Az anyag foszlányokban ér a padlóra, és döbbenten nézek a lányra, aki kapkodó lélegzettel néz rám, vágyakozó tekintete mindent elárul. Ám vadsága meglep.

Finomkodást félre tesszük, és vadul egymás száját kezdjük tépni miközben a ruházatunk úgy, ahogyan földet ér. Lábait önként teszi még széjjelebb, miközben ajkaimmal testét járom be. Ujjaival göndör tincseimet húzza, és nyöszörög.

- Harry – nevem csodás hangzására visszatérek hozzá. Orrommal megbököm övét, és arcát megsimítom.

- Mondjad édesem – suttogom, kérlelve, hogy tudomásomra adja mit is szeretne.

- Ne húzd az időt – pislog fel rám kábultan. – Érezni akarlak, most!

- Akaratos vagy ma, asszony – vigyorgok.
Összeszűkült szemekkel mély levegőt vesz, és csípőjét felfelé billenti. Felnyögök a súrlódás következtében, amely kemény férfiasságomat érinti. Feje mellett támaszkodom, és minden erőfeszítés nélkül előre billentem csípőm, majd elmerülök benne. Mind a kettőnk száját megkönnyebbült nyögés hagyja el, és már is felvesszük az észveszejtő ritmust.

Homályosan látok mindent.  Az előttem lévő pohárból már régóta kettőt látok, de minden aggály nélkül rendelek még egy pohár whiskyt.

- Szerintem nem jó ötlet – állnak előttem a lányok.

- Sh, édeseim, majd én tudom, hogy mi a jó ötlet – csuklok. – Bocsika.

- Harry – vállamon érzek egy kezet, mire megfordulok, és arcomra széles vigyor kerül.

- Haver – állok fel, mire imbolyogni kezdek. – Hoppá – nevetek. – Képzeld, Liam, éppen az eljegyzésemet ünneplem Lorelayal – mutatok mellém. – Az előbb még itt rázta a fenekét. Biztos elment megigazítani orrán a púdert, ismered a lányokat – legyintek.

- Köszi – biccent a mögöttem álló lányoknak, akik távoznak, és másik vendéget kezdenek el körülugrálni.

- Hé, szöszik, az italom – kiáltom.

- Harry, elég volt, gyere haver, hazamegyünk – mondja, amint pár bankót a mocskos pultra helyez, amelynek fa burkolatát már átáztatta a szeszesital.

- Mi, dehogy – ellenkezek. – Meg kell várnom a csodálatos, és fenomenális menyasszonyom. Tudod, ma éjjel keményem megdolgozom – motyogok neki.

- Lorelay már a táborban vár téged – mondja.

- Ó, valami szexuális fehérnemű szettben? Haver, isten vagy, hogy elintézted – indulok el, de újra a talaj kicsúszik lábam alól. Liam felkaromnál fogva elkap. – Kösz, kösz.

Felsóhajt, de semmit nem mond. Elhagyjuk az épületet, és egyenesen az autójához tartunk. Kinyitom az ajtót, ám amikor lábamat fel akarom tenni, megcsúszik, és kissé előrebukok.

- Baszki, milyen csúszós a talaj – jegyzem meg.

- Hát persze, na, szállj be – noszogat, mire beülök.

Liam is elfoglalja a helyét, és indítja is a járgányát.

- Pöpec ez a járgány, most vetted? – simítok végig a kesztyűtartó feletti részen. – Lehet én is veszek, mennyire menő lenne? Furikázhatnám a kis családom.

- Haver, ez a te autód – mondja.

- Ja, persze. 

Belle

Lábam a fapadon, míg én a hozzá tartozó asztalon fekszem. Csillagok csillognak a sötét égbolton. Meleg van, de a szél kellemes fuvallata könnyebbé teszi a levegőt. Már késő éjjelre jár, mindenki nyugovóra tért, ám én álmaimat nem találtam.

Rossz érzésem van, nyugtalan vagyok. Megmagyarázni nem tudom, de érzem, hogy valami rossz történ. Mintha egy másik felem vesztettem volna el. Torkomban gombóc keletkezik, és csak pislogok felfelé, miközben a semmibe meredek. Szívem őrült tempót jár, néha pedig kihagy egy ütemet. Őrjítő, és érthetetlen.

Már kora reggel az érzés teljesen magával ragadott, és azóta nem engedett. Minden erőmmel próbáltam kizárni, de nem sikerült, s most sem sikerül. Reménytelen próbálkozás.

Előveszem telefonom, és a kijelző meredve meglátom a késői időt. Lassan fél négyet üt az óra, de én minden lelkiismeret furdalás nélkül oldom fel a kijelzőt, és megyek a névjegyekbe. Édesanyám számát keresem ki, és már indítom is a hívást. Talán két csörgés, mire felveszi.

- Bel, minden rendben? – álmos a hangja, és tudom, felébresztettem.

- Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak…

- Kicsim, sosem zavarsz. Mi a baj? – érdeklődik, és hallom, ahogyan a lámpát feloltja, s kimászik az ágyából.

- Egyszerűen rossz érzésem van – mondom szűkszavúan. – Veled minden rendben?

- Persze – kis hezitálás után mondja.

- Mintha elvesztettem volna valamit, valakit, aki fontos volt… - vallom be, mire egy tárgy összetörését hallom meg. – Hé, anya, rendben vagy?

- Igen, csak kicsúszott a kezemből a pohár – magyarázza.

 - Őrültség. Sajnálom, hogy ilyen butasággal hívtalak fel – sajnálkozom.

- Próbálj meg aludni, és verd ki a fejedből ezt a butaságot. Semmi sem történt – hadarja.

- Igyekszem – felelem lemondóan még mindig az égboltot bámulva, ám egy kocsi érkezésének hangjára felkapom a fejem. Felülök, és a közeledő járművet figyelem. – Most mennem kell, majd hívlak. Szeretlek.

- Én is kincsem.

Bontom a vonalat, a készüléket sortom zsebébe süllyesztem, és figyelek. Nem messze tőlem leparkol az autó, ám fényszórója engem tökéletesen megvilágít. Fogalmam sincs, hogy kinek a tulajdonában áll, de ekkora érkezése igen is kíváncsivá tesz.

Pár pillanat elteltével nyílik két ajtó is. Elsőként Mr.Paynet veszem észre, aki a vezető felőli oldalról hagyja el a járművet, és sietve megy a másik oldalara, ahonnan is Mr.Styles, azaz részeg Mr.Styles szál ki.

Nevetve nézem a jelenetet. A göndör hajú férfi szinte kiesik az autóból, s térdeire borul. Harry csuklik, s saját magán nevet, miközben valami piros fehérnemű szettről áradozik. Liam odamegy, és segít neki felállni.

- Kérlek, szedd össze magad, legalább a szobádig – szigorúan közli vele. – Legalább a lábaidon tartsd magad, a francba.

Harry újra a térdein köt ki, amint elhagyja magát. Liam igyekszik összeszedni, de a másik férfi tehetetlenre itta magát. Felállok, és Mr.Payne segítségére sietek. Kérdően néz rám, de nem tesz fel semmilyen kérdést.

- Vigyük a szobájába – közli, mire bólintok, és jobb kezét átlendítem vállaimon.

- Helló – köszön nekem.

- Oh, kérem, fogja be – fintorodom el alkoholtól bűzlő leheletét megérezve.

- Ez a lány nem tudja, hogy egy szex isten, aki mellette áll – nevetve mondja Liamnek, aki semmit nem fűz hozzá, csak vezet bennünket.

Harry is végül befogja a száját, amiért én vagyok talán a leghálásabb. Beérünk az ő lakrészére, az épületnek arra a részére, ahol még soha nem jártam, s tudomásom szerint egy újonc sem teheti be ide a lábát.

A sötét folyosón végighaladunk, majd egy szobának ajtaját kitárja Liam, amelyen be is megyünk. Elengedjük Harry, aki már pólójától meg is szabadul azonnal, csizmája társaságában.

- Hol a vörös csipke? – néz barátjára.

- Feküdj le aludni, kérlek – mondja neki Liam. – Mindjárt jövök, leparkolok az autóval rendesen – néz rám, mire bólintok. – Pár perc.

Magamra hagy Harryvel. Fogalmam sincs, hogy minek keltem segítségére, és tudom, hogy még ezerszer életem során minimum meg fogom bánni. Ám jelenleg sem sokáig tudom nézni esdeklő alakját.

- A picsába – ordít fel, amikor is székének lábába belerúg dülöngélése közepette. A földön összerogy, és maga elé mered, lábával nem is foglalkozik, ám a széket erőteljesen fellöki.

- Mr. Styles, kérem – nézek rá, és kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.

- Mr.Styles, ez kibaszottul testszik – vigyorog, és felnéz rám. Tekintete megcsillan, szava elakad. Kezét felém nyújtja és egy rántással ölébe húz. – Hol a piros csipke, Lorelay? – suttogja túlságosan is erotikus hangon.

Sziasztok. Későn, igen, itt jelenleg hajnali kettőt üt lassan az óra, de megírtam! Véleményeiteket várom. :) Szerintem kijelenthetem, hogy az események innentől kezdve beindulank. Mire számítotok? Mit vártok a történettől? Fordulatok?
A facebook csoporthoz még mindig lehet csatlakozni.;) https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ :)) Xx

9.rész¤Sohasem múlik el, ami egyszer igaz volt

Harry

Erőtlenül, gondolataimba merülve sétálok be az övegezett ajtón, a fehér folyosón, amely a recepcióhoz vezet. Az a tipikus kórház szag már orromba kúszott, minek köszönhetően a hideg kiráz. Műanyag székeken betegek várnak sorukra, míg az orvosak lassan fogadják őket. Előttem lévő folyóson egy csapat nővér, ápoló, és egy orvos szalad, miközben ágyon maguk előtt tolnak egy beteget. A folyosón az élet pörög, míg a kortermekben a betegek életükért küzdenek.

Megállok a pult előtt, és Lorelay nevét bemondom, mire a recepciós hölgy közli, hányas korteremben találom. Azonban mielőtt utamra enged, megkérdezi, kije is vagyok a lánynak, mire én őszintén válaszolok. Vőlegénye. Bólint, és már utamra is enged.

Hevesen dobogó szívvel közelítem meg a megfelelő emeletet, a megfelelő szobát. Az ajtó mellett ellépek, s a kis ablakon belesek. Torkomban gombóc nő, ahogyan megpillantom az eszméletlen, gépekre kötött lányt. Teljesen elbambulok a látványba. Fáj így látni őt, tudni, hogy már csak napjai vannak hátra, tudni, hogy soha többet nem nevet már ócska poénjaimon, tudni, hogy többé ajkai nem érintik enyémét, tudni, hogy okos szája elhallgat, s többé már nem beszél.

Könnyeket kipislogom, s lehajtom fejem, amikor is kilép elém egy nő, aki kísértetiesen hasonlít rá. Kérdően néz rám, mire összeszedem magam, vagyis nagyon igyekszem, de hát én is csak egy kicseszett érző lélek vagyok.

- Elnézést, ki maga? – kérdezi bizalmatlanul. Szinte már számon kérően, és választ várva mielőbb.

- Nekem kellene ezt kérdeznem – köszörülöm meg a torkom. – Még sohasem láttam Önt.

- Lorelay édesanyja vagyok – lép mellém, és becsukja a korterem ajtaját.

- Az lehetetlen, maga halott – rázom nemlegesen fejem. Mintha csak megőrültem volna.

- Akár hogyan is gondolja, itt állok maga előtt – fonja mellkasa, tökéletesen vasalt fehér inge előtt egybe kezeit. – Maga kicsoda?

- A vőlegénye vagyok – felelem egyszerűen. – Viszont magyarázattal tartozik. Lorelay miért mondta nekem, hogy nincsenek szülei?

- Ez a legfontosabb, ami most foglalkoztat?

Nemlegesen megrázom fejem, s kikerülöm a nőt, hogy a szobába lépjek. Magam mögött becsukom az ajtót, jelezve, kettesben szeretnék lenni vele. Leülök a kényelmetlennek tűnő műanyag székre, és kezembe veszem kezét, amely jéghideg. Gép halkan pityeg, a szempillái kissé mozognak, mellkasa szabályosan emelkedik, s süllyed.

Arca annyira nyugodt, oly csodás még így is, a körülményektől eltekintve. Békés, mit sem sejt arról, mi vár rá. Mit sem sejt arról, hogy már csak órái vannak, órái, amelyeken végig vele leszek.

Tudom, hogy sokkal több volt bennünk, tudom, hogy sokkal több járt volna nekünk ezen a földön, de még is csak ennyi idő járt nekünk. S szeretném újra élni még százszor, minden őrült pillanatunkat, forró vágyakozásunkat. Akartam, hogy sokkal jobb legyen, igazán szerettem volna, de megadni nem tudtam neki.

Amikor még vele lehettem, minden nap boldogan ébredtem, szerettem. Őszintén szerettem, s tudom, hogy ez az érzés sohasem szűnik meg létezni. Soha. Valamikor újra eljön értem, s a vágyunk újra úgy fog perzselni, mint régen, hiszen sohasem múlik el végleg, ami igazi volt és egyszer már elsodort.

Csomagomat vállamra dobom, és már megyek is egyenesen a saját szakaszomhoz. A szobaszámomat már tudom, így gond nélkül haladok az épület belsejébe. Az újoncoktól hemzseg az egész épület. Nevetve figyelem, ahogyan a velem egyrangúak szekálják a fiatalabbakat. Néha oda-oda szólnak nekem is, hogy álljak be, hiszen mennyire is nagy buli, ám minden vágyam egy zuhany, és az alvás. Az utam túlzottan hosszú volt ahhoz, hogy a zöldfülűeket szívassam.

Folyosó végén a megfelelő ajtón benyitok, majd magam mögött bevágom az ajtót. Táskámat az ágyam mellé dobom, és lerúgom cipőimet.

- Végre, hogy megérkeztél – lép be a szobába egy törülközőbe régi jó barátom, Liam.

- Ne is mondd, három órát késett a gépem – húzom le pólómat, amely a hőségnek köszönhetően már második bőrként tapadt rám.

- Az gáz – húzza el a száját, és lepacsizik velem, majd saját ágyához lép. – De végre a jó öreg szobánkban vagyunk – jegyzi meg, ahogyan kinyújtózik fekhelyén.

- Hallottad, hogy valaki jön harmadik tagnak? Reméltem, hogy az utolsó évben is csak ketten fogunk osztozni.

- Szerelmi vallomás? – nevet. – Én is bírlak, Haz, de a csajok formás feneke és mellei jobban vonzanak.

- Összetörted a szívem – drámaian sóhajtok fel, s táskámból egy tiszta bokszert veszek magamhoz, amikor is az ajtó halk nyikorgással kinyílik.

- Öhm, uh.. bocsi – zavartan pillant ránk, enyhe pírral az arcán a lány.

- Cica, esetleg segíthetünk? – vonom fel a szemöldököm.

- Erm… a 38as szobát keresem, és.. – pillant vissza az ajtó külsejére. – Ez lenne, ha jól látom.

Ráncba szalad homlokom, és haveromra meredek, mielőtt is megszólalok; - Úgy tudtam, hogy koedukált szobák nincsenek.

- Hát a lapomon ez a szobaszám áll – magyarázza, és felém nyújtja a lapját.

- Igen, nos valóban a mi szobánkat kaptad – bólintok rá. – Újonc vagy?

- Nem, egy másik szakaszból jöttem át – feleli.

Ledöbbenek, amikor is rájövök arra, hogy velünk egy idős, és a seregben van. Alakja igen karcsú, még is formás, haja is tökéletes, sminket alig, de azért visel, ruházata pedig csinos, túlságosan is nőies. Lehetetlennek vélem, hogy valóban közénk tartozik.

- Biztosan tévedés történt.. megkeresem a táborvezetőt – mondja, ám mielőtt kilépne az ajtón, közbeszólok.

- Maradj, Liam úgy is unalmas – fapofával mondom, mire arcomba repül egy zokni, mire fintorral azt vissza is hajítom gazdájának. A lány édesen nevet, majd beljebb lép, s bőröndjét a fennmaradt üres ágy mellé helyezi.

- Lorelay vagyok, egyébként – nyújtja felém a kezét, bájos mosollyal arcán.

- Harry – kacsintok rá. – Az a lusta, ott, pedig Liam.

Mosolyogva int a másik fiúnak is, aki már telefonján lógva barátnőjével enyeleg.

Mosolyom arcomra kerül az első találkozásunk emléke miatt, ám azonnal el is tűnik, amikor a gép sípolni kezd. Bármennyire is gyorsan pattanok fel, és nyomom a nővérhívó gombot, senki sem érkezik, egyetlen egy nővéren kívül, aki nyugodtan, egy kórlappal kezei között sétál be a helyiségbe.

- Csináljon már valami – erőteljesen, mintha csak az egyik zöldfülű lenne az osztagomból, úgy parancsolom szinte.

- Sajnálom, de semmit sem tehetek – lemondóan, mit sem törődöm módon közli, majd a falon lévő órájára néz. – A halál ideje, délután 13:42 – írja fel a dokumentumra. – Részvétem.

Lekapcsolja a gépeket, amelyek szívhangot már nem mutatnak, s távozik a szobából, helyette viszont az édesanyja lép be, akinek arcán könnyek folynak végig. Ám könnyedén hátat fordítok neki, ajkaimat Lorelay kézfejére nyomom, s csókot hagyok rajta. Könnyeim megállíthatatlanul folynak végig arcomon, míg kézfején landolnak. Ujjainkat egybefonom, s fájdalmasan zokogok. Elvesztettem azt a nőt, akit a világon mindennél többre tartottak, akit őszintén, teljes szívemből szeretek.

- Magára várt, tudom – csendül fel lágy hangon az édesanya. – Napok óta mellette vagyok, teljesen eszméletlen volt már hosszadalmasabb ideje, senki sem értette, miért is nem adta még fel. Nem ismerem magát, fogalmam sincs, hogy ki ön. Történetükről sincs semmilyen információm, de tudom, érzem, hogy a lányom önre várt, hogy búcsút vegyen tőle, s nyugodtan, a maga szerelmével távozzon egy másvilágba. 

Szavakat nem találom, de bevallom nem is keresem. A nő szavai szívembe marnak, tudom, hogy igaza van. A gyűlölet, amelyet magam iránt érzek, leírhatatlan. Annyira bánom, hogy nem voltam mellette végig, hogy az ígéretet, amit velem megfogadtatott, betartottam. Ellöktem magam tőle, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, az élete utolsó napjaiban.

Felállok, homlokára csókot hintek, majd enyémét hozzáérintem, s felegyenesedem. Arcát megcirógatom, s erőt véve magamon hátat fordítva neki, elhagyom a kortermet. Hallom, ahogyan utánam szól édesanyja, de könnyeimet nem szégyellve hagyom el a kórház egész területét mindenféle visszatekintés nélkül.

Autómba feldúltan ülök be, és csapom be annak ajtaját. Kulcsot a helyére helyezem, a motor felbőg, s indítok is. Meg sem állok addig, amíg ahhoz a helyhez nem érek, ahova fiatal korunkba jártunk, ahol megkértem életem szerelme kezét. 

¤¤¤¤

Leülök a bárszékre, és rendelek egy pohár whisky-t, azt, amelyet már rég nem rendeltem. A tisztségem tiltja, legalábbis szolgálatban, de jelenleg magasról teszek mindenre. Egyszerűen csak egy olyan világba akarok kerülni, ahol semmi gond, semmi fájdalom nem ér.

A lány jól ismer, hiszen – mint már említettem -, elég sokat jártunk erre. Nem helyeslően adja sorra a poharakat, míg én kezdem elveszíteni önmagam szépen lassan.

Zene szól, a country uralja a légteret, többen táncolnak, míg mi a sarokban elhelyezett asztalunknál ülünk. Őrült nevetést lehet csak hallani felőlünk. Danielle és Lorelay remekül megértik egymást. Szinte legjobb barátnővé nőtték ki magukat, még ha keveset is tudnak találkozni, hiszen Dani táncos, s nem a seregben szolgál, ahogyan mi.

- Nem vagy normális, Liam – üti felkaron barátnőm, haveromat.

Liam éppen a legelső évünkből mesél a lányoknak. Olyan történeteket is felfed, amelyekben reménykedtem, Lorelay soha nem tud meg, ám az idő, a sors mást akar, ahogyan Liam haverom is.

- Nem lehetne, hogy magadat égesd inkább? – iszok bele sörömbe.

- Ugyan már, ne mondd, hogy nem jó kis történetek.

- De, már a földön vergődöm a nevetéstől.

- Na, bébi, ne legyél ennyire mormogós – bújik oldalamhoz barátnőm, s combomra simítja kezét.

Oh, bébi, ha tudnád, hogy nem kedvetlenségben szenvedek, csupán az idegesség gyötör. Nyelek egy nagyot, és ránézek. Szemei csillognak annak a kevés alkohol tartalmú koktélnak köszönhetően, amelyet elfogyasztott.

- Táncolj velem – ránt fel hirtelen, amely cselekedetén nagyon is meglepődöm, hiszen eddig mindig ő volt az, akit lelkesen invitálni kellett.

Magához ránt, mire csípője már fel is veszi az ütemet a zenével. Forró a hangulat, a stílus már régen más, a párok egymáshoz simulnak, úgy, ahogyan mi is. Ám hidegen hagy mindenki. Csak is az előttem szexin táncoló lányt tudom nézni. Ajkaimon végigszántok nyelvemmel, s magamhoz rántom teljesen, háttal.

- Nagyon rossz vagy – motyogom fülébe, mire felkacag.

- Rossz lány vagyok, de szexin táncolok.. – énekli a dal szövegét, és rám kacsint.

Csípőjébe mélyesztem ujjaim, és elveszek forró ritmusában.