18.rész°Törődés

Belle

Nagyot nyelek és döbbenten, érthetetlen arccal nézek az tábor parancsnokára, Liamre. Harryre tekintek, aki még mindig mögöttem húzódik meg. Visszapillantok a felettesemre, és kérdően meredek rá.

- Ki keres ilyenkor? – kíváncsiskodom. – Nincs látogatási idő.

- Kivételt tettünk, azt mondta, hogy nagyon fontos, kérlek, menj – biccent az ajtó irányába. – Utána pedig takarodó – néz rám, majd Harryre.

Összeráncolt homlokkal indulok meg az ajtó irányába, és hagyom el a szobát. Liam lépteit nem hallom magam mögött, amely egyértelműen arra enged következtetni, hogy Harryvel fog elbeszélgetni, az újra, kissé túlságosan is intim pillanatunk miatt. Legalábbis ő biztosan ebben a hitben él.

Kisétálok az épületből, és meg is torpanok. Háttal áll nekem, de pontosan tudom, hogy ki is ő. Késői látogatását, illetve egyáltalán megjelenését nem tudom értelmezni. Ráncba szalad homlokom felülete, majd lábaimat lépésekre késztetem, s elindulok a látogatóm felé. Valószínű meghalja lépteim, mert hátra pillant, és a fapadról feláll. Mosoly van arcán, ám nem őszinte, furcsa… inkább nevezem nyugtalannak.

- Mama, mit keresel itt? – lépek édesanyám elé, és arcon csókolom, s a pad felé intek, hogy foglaljunk helyet. – Nyugtalannak tűnsz, mi a baj?

- Csak látni szerettelek volna – hangja halk, egy suttogásnak felel csak meg.

- Ellenezted, hogy katona legyek, elleneztél mindent ezzel kapcsolatban, és tudomásomra adtad, hogy soha nem fogsz ebbe a táborba jönni – emlékeztetem.

- Igen, tudom édesem – fogja meg kezem.

- Miért jöttél? – újra felteszem kérdésem. – Mama, azt mondtad, hogy a vesztembe rohanok, hogy az életemmel játszom, és ebben nem fogsz támogatni. Most még is itt ülsz velem szemben, nem értem.

- Talán akkora bűn, ha egy édesanyának hiányzik a gyermeke?

- Ne kertelj, kérlek – szabadítom ki kezem és felsóhajtok.

- Kislányom, nem olyan könnyű az érzelmeket szavakba önteni – csuklik el hangja.

- Rendben, akkor beszelj, mondj bármit, ha már idefáradtál.

Ülök és némán figyelek karba font kezekkel. Szemimmel végig őt figyelem, egy pillanatra sem tekintek másfelé. Kellemetlenséget érzek. Egy olyan érzést, amely egyértelművé teszi, hogy nyomós oka volt idejönni hozzám. Valami olyasmi dolog, ami nehéz súlyként terheli a mindennapok során.

Arca nyúzott, melyből biztosan állíthatom, hogy napok, talán hetek is eltelhettek, amiket minimális alvással vészelt át, miközben lelkét a mély gyötrelem uralta, s jelenleg is uralja. Kezeit, ujjait tördeli, a szemkontaktust pedig a lehető legjobb módon követi.

Elmerengek, hogy milyen problémái is lehetnek, amelyek kínozzák ennyire, hogy betért a hadsereg kiképző területére. Elszánt volt mindig is, de most mindössze egy összetört nőt látok, egy összetört anyát. Abban biztos vagyok, hogy nem miattam van keserűsége, de azt is be kell látnom, hogy fontosan tartja azt, hogy beszéljen róla, nekem.

Nem igazán volt a kapcsolatunk mindig gördülékeny. Valami mindig volt, ami közöttünk állt. Emlékszem, hogy kisgyermek koromban is elmerengett sokszor, vagy éppen amikor idősebb koromban beszéltem hozzá, nem figyelt, s elnézést kérve elhagyta az adott helyiséget. Édesapám is néha ilyen mély gondolatokba esett, de ő hamar visszatért hozzám, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna pillanatokkal azelőtt.

- Maga? – hallok meg egy hangot, mire magamhoz is térek a régi emlékek felidézéséből. Harryre pillantok, aki értetlenül áll előttünk, feszes állal és testtartással.

- Ismeritek egymást? – kérdezem, és anyámra nézek, aki döbbenten, és zavarosan tekint fel felettesemre.

- Volt alkalmunk már találkozni – feleli Harry.

- Ismered az anyám? – döbbenek meg.

- Nem tudtam, hogy az édesanyád, vagyis mondjuk úgy, hogy nem teljesen voltam benne biztos – javítja ki magát.

- Harry – Liam hangos kiáltása töri meg a pillanatnyi csendet.

- Nem megy sehova – jelentem ki biztosan. – Honnan? Hol találkoztatok?

- Ön beszél, vagy én? – a férfi magabiztosan áll, és várja anyám válaszát. Teljesen ledöbbent az egész helyzet. Nem is értem, Harry, hogy merészel ilyen hangnemet megütni édesanyámmal szemben.

- Maga semmit sem tud – áll fel feldúltan anyám.

- Valóban, ebben igaza van, de képes vagyok elmondani, hol és mikor találkoztunk – mutat rá a dolgokra.

- Oké, elég legyen ebből – szól közbe újra Liam, és Harry mellé lép.

- Most egyetértek, de te – mutatok Harryre. – Most mondd el mindezt nekem.

- Jól gondold meg, akkor nem lesz megállás – teszi kezét Liam, Harry vállára.

- Na jó, beszéljen már valaki – kelek ki magamból.

- Kórházban találkoztunk, nagyjából két hete – kezd bele. – Egy lánynál jártam, amikor is ott volt édesanyád. Akivel azelőtt még soha nem találkoztam.

- Ki volt az a lány? – teszem fel az újabb kérdést, amire választ akarok tudni, de meg sem várom, hogy valamelyikük is válaszra méltasson. – Lorelay – ejtem ki a nevet, mire anyám rám kapja a tekintetét. – Ki ő? Miért van ott mindenhol? Mindenki róla beszél, mindenki ismeri – senki sem felel. Mindenki hallgat, mintha csak némasági fogadalmat tettek volna. Anyámnak könnyesek a szemei, míg kezeit szorosan fonja mellkasa előtt össze, mintha pajzsot képezne maga előtt ezzel. Tekintetem Harryre téved, és ugyan azt a fájdalmat látom az ő szemeiben is, mint édesanyáméban. A levegőt élesen szívja magába, szinte hallani lehet az éjszakai csendben. És Liam. Liam az, aki hasonlóan fájdalmasan néz, de még sem olyan mély az érzelem. Megkérdeznem sem kell, hogy tudjam, ő is ismeri azt a lányt, akit sokan áhítattal neveznek meg. – Egy katona volt gondolom – szólalok meg újra. – Egyértelmű, hogyha mindannyian ismeritek – indoklom kijelentésem. – Tovább valaki folytatja?

- Belle, lehetséges, hogy jobb lenne, ha nem itt és nem most beszélnétek meg – Liam hangja kimért, beszéde tiszta és kérlelő.

- Nem látok semmi problémát, ami megakadályozná, hogy most tisztázzuk a dolgokat.

- Ugyan olyan makacsok vagytok – enyhe mosollyal az arcán jegyzi meg Harry.

- Tessék? – fintorodom el. – Oké, elég ebből. Ki azaz átkozott nő?

- Az ikertestvéred – kiált fel Harry drámaian, mire megmerevedek. Ezt hevességének, de legfőbbképpen a kijelentésének köszönhetem. Nagyokat pislogok, és hülyén nézek rá.

- Mi van? – nevetek fel. – Őrült vagy. Mondd, hogy ez egy ostoba vicc volt! – csend és hallgatás mi csak válaszként felel. – Anya – fordulok szülőanyám felé, bár némasága és az arcát felszántó könnyei alátámasztják válaszom. Ekkor el is gondolkodom. – Tehát igaz – jelentem ki.

Nyel egyet, s végre megtalálja hangját: - Nem teljesen.

- Nem értelek – hangom kemény. Talán túlságosan is, de az érzelmek, amik maguk alá temettek pillanatok leforgása alatt, teljesen elvakít. Még igazán fel sem fogtam, hogy van egy ikertestvérem, anyám azonnal tagadja is.

- Testvéred volt valóban, de nem voltatok ikrek. Lorelay, a nővéred volt – keservesen felzokog és visszaül a padra.

- Volt? – kérdezek vissza.

- Két hete, az ominózus találkozókor hunyt el – csuklik el anyám hangja, és még keservesebb sírásba kezd, míg én fájdalom nélkül, szinte megsemmisülve állok.

- Menjünk, nekik kell ezt tisztázniuk – motyogja halkan Liam, Harrynek.

Nem nézek fel, de hallom tisztán távolodó lépteiket. Tekintetem anyámat égeti, akivel szemben helyet is foglalok. Keményen nézem, és rengeteg kérdésem lenne, még sem szólalok meg. Várok, várok türelmesen, hogy magától kezdje el mondani mindazt, ami idáig vezetett. Mindazt, amit rejtegetett előlem.

- Belle, kérlek, ez nekem sem könnyű – szipogja csipkézett szélű vászonzsebkendőjébe.

- Te vagy az igazi anyám? Vagy csak egy örökbefogadott, vagy bármi más…

- Belle – hangnemével kikéri magának feltételezésem. Tudom, hogy durva vagyok, de jelenleg a könyörületet nem ismerem. – Igen, én vagyok a szülőanyád – néz rám.

Hallgatok, és csendben figyelem minden mondatát. Nem szakítom félbe, hanem udvariasan, válaszokra kiéhezve összpontosítok mindenegyes kiejtett szavára. A gondolataim már teljesen kuszák, érzelmeimmel együtt. Fogalmam sincs, hogy a végén mit is mondok neki, hogy mi a helyes, hogy mi az, ami ésszerűnek tűnne. Sírni nem tudok, bármennyire is fájdalmasak szavainak jelentései. Tekintetemet levezetem róla és érdekfeszítően vizsgálni kezdem az előttem lévő fa asztalnak egyik deszkáját, miközben a szél feltámad, viharszerűen fúj, sejtetve ezzel; ez még csak a vihar eleje.

Harry

Liam sikeresen elrángat, de lerázom magamról kezeit és szobámba vonulok. Őszintén, én magam is hallani szerettem volna a nő szavait. Pontosan tudni szerettem volna minden apró részletet, hiszen véleményem szerint nekem is jogom van tudni, hiszen a lány, aki már halott, a menyasszonyom volt.

Órákon, hosszú, véget nem érő időn át sétálok fel és alá a szobám területén, majd erőt veszek magamon, és elhagyom a helyiséget. Beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy jól van e. Tudom, érzem, hogy összetört, hogy az anyja felé csak is megvetéssel van.

Vihar tombol, az eső ömlik, a szél fúj erőteljesen és a villámokat követő mennydörgések sem maradnak el. Nem fordulok vissza, a lenge melegítőmben rohanok ki a kegyetlen időbe, egyenesen a padhoz, ahol Belle még mindig ül. Már teljesen elázott, és kétségem sincs afelől, hogy át is fagyott.

- Hé – igyekszem magamra vonni a figyelmet, de rám sem hederít. – Belle, be kell menned, át vagy fagyva. Még tüdőgyulladásod is lehet – nem felel. Minden szó nélkül kapok karjaimba, és sietek be vele a fedett, meleg épületegyüttesbe.

Mivel érzem, hogy remeg egész lényében, sietve a fürdőrészlegre viszem, ahol is leültetem a padra, és lassan, megszabadítom vizem ruháitól. Fehérneműit rajta hagyom, bár jelenleg az ellenkezés miatt sem szólalna meg, tudom.

Olyan mintha a lelke elhagyta volna a testét. Pislogni is csak nehezen és lassan megy neki, ellentétben állkapcsa gyors mozgásával, amelynek következtében hallani lehet fogainak egymáshoz koccanását.

Felállítom és a meleg vízsugár alá viszem. Az én ruhám vizessé válik azonnal, de nem érdekel. Minden hidegen hagy azon kívül, hogy az átfagyott és valószínűleg megbetegedett lányt meleg ágyba ne dugjam.   

Nagyjából negyed órája állhatunk a víz alatt, mialatt meg sem szólal. Mellkasomnak dől, és derekamnál felsőmnek anyagába kapaszkodnak ujjai görcsösen, ám félnie felesleges, hiszen én magam is ölelésemben tartom.

Még pár percig állunk. Megvárom, hogy teljesen felmelegedjen, majd elzárom a csapot, és kinyúlok a törülközőért, amit útközben a szobámban kaptam fel. Teste köré terítem, ruháit felveszem, majd őt is és a lakrészem felé sétálok. Magam mögött lábammal csukom be az ajtót, s ültetem a lányt az ágyamra. Ruháit kiterítem, és sietve a szekrényhez megyek, amelyből kiveszek egy hosszú melegítőnadrágot és felsőt, majd magamnak is szerek ruhát és újra Belle előtt termek.

- Felöltöztetlek, rendben? – tájékoztatom, mert nem szeretném hirtelen kiborulását. Nem mond semmit, de tekintetét rám emeli, kezét pedig lassan nyújtja ki. A ruhákat elveszi tőlem, nyugodtan feláll, és könnyedén hátat fordít nekem. Remegő ujjait melltartójának kapcsához viszi, kioldja és a földre engedi hanyagul. A pólót magára húzza, majd a nadrágot is.

Visszafordul felém, ám én csak nagyot nyelek, és megköszörülve torkomat felállok. Átöltözöm én is és kezem nyújtom neki. Belecsúsztatja övét, ahogyan közelebb lép. Szabad kezemmel felemelem a takarót, és rá emelem tekintetemet. Érti, mert azonnal elengedi kezem és a meleg paplan alá bújik. Leoltom a lámpát, s csendesen társulok hozzá. Meglep, amikor mellkasomhoz kuporodik, de nem sír. Semmit nem tesz, csak arcát mellkasomba fúrja, ujjait oldalamon pólómba mélyeszti, és a levegőt mélyen magába szívja.

Átölelem testét, ajkaimat feje búbjára nyomom, mielőtt is utoljára megszólalok: - Minden rendben lesz, szépségem. 

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Illetve szeretném köszönteni az új olvasókat is.
Továbbra is örömmel veszem, hogyha feliratkoztok a blogomra, ha pedig ez az írásom tényleg elnyerte tetszéseteket, akkor tudom ajánlani más történeteimet is. A Más írásaim oldalon.  Aki szeretne csatlakozni a facebook csoporthoz, azt megteheti: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/
Még egy bejelentésem lenne. Megnyitotta kapuit a legújabb blogom, amely újra egy AU Harry történet. Ha valakit érdekel, ezen a linken el is éri az oldalt: http://holdigesvisszaharrystylesau.blogspot.hu/  Xx. 

17.rész°Rossz fiú

Harry

Felébredek, törülközőmet vállamra csapom, és már megyek is ki a szobából. Most kivételesen nem sikerült korán felkelnem, így már nyüzsög a részlegünk. Érzem magamon a kutakodó tekinteteket, de egyáltalán nem érdekel.

Tovább haladok, mintha senki sem lenne körülöttem, majd a leghátsó, a suttogó emberektől legmesszebbi zuhanyhoz lépek, és lepakolok. Hallom, ahogyan beszélnek, az elméleteiket szövik, és próbálják kitalálni, vagy inkább saját fantáziájukra bízni a tegnap esti történéseket. Mintha nem is egy fegyelmezett laktanyában lennénk, hanem középiskolába, ahol mindenki mindenkiről véleményt és meg nem történt eseményeket állít. Igen, a pletyka elindult. Az a dolog, amelyet a világon mindennél jobban utálok.

Megszabadulok a ruházatomtól és beállok a más forró vízsugár alá. Arcomat felfelé fordítom, szemhéjaimat szorosan lehunyom és élvezem az égető érzést, ahogyan a sebekbe hatol a víz és kitisztítja azokat. Ajkam fel van kissé szakadva, és a rászáradt vért lemosom róla, ahogyan egész arcomat, s testemet is alaposan megmosom.

Talán fél óra elteltével végzek, mialatt a gondolataimat teljesen száműztem. Nem akarok semmin sem agyalni. Egyszerűen túl akarok lenni ezen a napon, botrány nélkül. Bár Belleét el fogom kapni, az biztos. Nem úszhatja meg a tegnapi kis incidenst, amikor is térdét ágyékomba nyomta erőteljesen. Tudnia kell, hogy nem szórakozhat velem.

Belle

Állunk és várunk, már hosszú ideje csak ennyi, amit teszünk. Senki sem tudja, hogy mi is történt, és meglep, hogy még én magam sem. Kétlem, hogy annyira megsebeztem volna az éjszaka folyamán, aminek köszönhetően ennyit kellene késnie.

Mellőlem megköszörüli a torkát valaki, és pontosan tudom, hogy ki is az. Nem fordítok neki figyelmet, de tovább próbálkozik.

- Mit akarsz? – kérdem anélkül, hogy tekintetem rá emelném. Szavaim szinte suttogások, melyben reménykedem, hogy nem hallja meg, de tévedek.

- Furcsa, hogy ennyire késik, nem gondolod? – kérdezi Beth, mire szívem szerint szembe fordulnék vele, és őszintén elmondanám véleményem a kétszínűségéről. De visszafogom magam, hiszen tudom, hogy magam is leleplezhetném, ahhoz pedig semmi humorom nincs.

- Ő is emberből van, és a felettünk áll, megteheti – felelem komoran.

- Nem Mr.Stylesra vall az effajta dolog – mutat rá, és tudom, hogy igaza van, de helyeselni nem fogok. Hallgatok, míg nem folytatja. – Nem furcsállod a dolgot? Mindig pontos – töpreng.

- Nem érdekel – sziszegem, s remélem, hogy megérti, nincs kedvem a társaságához.

- Azt hallottam, hogy tegnap valami verekedés volt a személyzeti szállásnál – tudom, hogy arcomat nézi, valamiféle reakciót kicsalva belőlem. Megrándul kissé az arcom, de hiába is érdekelnek a részletek, nem Bethany szájából akarom hallani az történetet. Nem érdekelnek egy áruló, egy kétszínű ember szavai.

- Hallottad? Túl sok madár jár feléd, nem gondolod? – ironizáltam, és felsóhajtottam.

- Jó reggelt – jelenik meg a semmiből Liam.

Arcát pilótaszemüvege fedi, de enyhe zúzódások tökéletesen megmutatkoznak. Ráncba szalad a homlokom, ám azonnal el is engedem izmaim, amint feltűnik, hogy arcomat vizslatja a férfi.

- Mit láthatják, Mr.Styles a mai napon kimarad, így John fogja megtartani a mai feladataikat – tudatja velünk. – Ugyan olyan erőteljesen a szavai, mint a kiképzőjüknek! Rend és fegyelem legyen – néz körbe, majd bólint, és könnyedén távozik is.

A szót John ragadja meg, aki valószínű, pontosan tudja, hogy mit is kell tennie. Tekintetemmel viszont Liamet követem, aki az épületek irányába tart. Folyamatosan jár az agyam, hogy mi is történhetett, amikor elmenekültem a tegnap éjszaka. Semmi hangulatom találkozni Harryvel, de tudom, tudom, hogy meg kell majd keresnem, és kérdőre kell vonnom, mert érzem, hogy közöm van a dologhoz. És ezt az érzést a világon mindennél jobban utálom.

°°°°

Este, amint a fáradt kiképzésnek vége szakad, visszavonulunk. Valóban fáradt vagyok, és másra sem vágyom, mint elnyúlni az alig kényelmes ágyamon.

Felkapom a cuccaim és a fürdőszobai részlegre vonulok, hogy megtisztítsam magam. Érzem a tekintetet magamon, azt, amelyiket már kellően utálok. Egyszerűen nem bírom elviselni és nem értem, miért nem érzékeli.

- Hé, Belle – vidám a hangja, de én még így is a falra másznék tőle. – Hé, várj már meg! – kiált fel, mire még mindig tovább haladok és a legutolsó tusolóhoz lepek, amelynél magamra is húzom a függönyt. – Na, mi ez az udvariatlanság? – rántja el a függönyt, mire fedetlen felsőtestem elé kapom kezeim.

- Normális vagy? – förmedek rá.

- Ugyan már – legyint. – Tudod, nekem is vannak – mutat mellkasára, mire csak drámaian felsóhajtok.

- Mit akarsz?

- Csupán dumálni.

- Remek, én meg zuhanyozni, úgyhogy viszlát – rántom el a függönyt, és reménykedem, hogy nem támad újra zaklatós kedvében, és szerencsére imáim meghallgatásra találnak.

Teljesen levetkőzöm és beállok a forró gőz, és víz alá. A port és a nap szennyeit tökéletesen lemosom magamról, míg hajam közül is a porszemcséket kitisztítom. Gondolataimban végig Liam arca tűnik fel, amelyeket verekedés nyomai mintáznak.

Megszárítkozom és felöltözöm, hajamat pedig mindössze áttörlöm. Kisétálok az előtérbe, és kissé átszárítom az enyhén göndör fürtjeimet. Tükörbe pillantva meglátom a lányt, aki közelít és azonnal már is felsóhajtok. Mellém áll, és hasonlóan megfog egy beépített szárítót, és barna haját kezdi el megszárítani.

- Elmondod mi a baj? – kérdezi.

- Utálom a kétszínű embereket – mosolygok rá gúnyoson, ahogyan kikapcsolom, és a helyére akasztom a készüléket, majd felkapom a holmiijaimat és faképnél hagyom.

Minden elintéznivalóm után, piszkos zöld sortomhoz és felsőmhöz felveszem, a bakancsom, majd elhagyom a mi szárnyunkat és egyenesen a vezetők felé igyekszem. Mellkasom előtt fonom egybe kezeim, ahogyan sietek be az épület belsejébe. Árgus szemekkel figyelik lépteim, de egyik férfi sem érdekel. Már senki sem érdekel, mert válaszokat akarok, és reményeim szerint a mai napon meg is kapom.

Kopogtatás nélkül lépek be a helyiségbe, amelyet azonnal meg is bánok. Szemeim elkerekednek, majd hátat fordítok, míg az ajtó hangosan csapódik be.

- Oké, most már szemtelen leselkedő is lettél? – nem látom, de el tudom képzelni szemtelen mosolyát arcán. – Ide nézhetsz, nem vagyok szégyenlős.

- Valóban? – száraz szám szinte vízért kiállt, de attól még kérdésem felteszem neki.

- Nincs mit szégyellnem – feleli, és vidámság hangjában bujkál. Lehelete vállamat érinti, mire beleremegek. – Dögös vagy – húzza végig ujját nyakam vonalán. – Bár ahelyett, hogy bókolok, inkább jó modorra kellene nevelnem téged – suttogja. – Tegnapi kis lábgyakorlatod nem volt éppen a legkedvezőbb mozdulatod.

- Ahogy látom nem rettent el – köszörülöm meg torkom. – Felöltöznél?

- Hátul is van szemed, kis leselkedőm?

- Pofa be, és öltözz – fordulok vele szembe, de megsemmisülök azonnal, ahogyan lehelete már ajkaimat éri, tekintete pedig teljesen az enyémébe mélyed. Most látom, hogy arcát milyen zúzódások is fedik. Szája fel van repedve. Kezemet felemelem és ujjammal megérintem arccsontját, amely ronda színben játszik már. Kissé felszisszen, de elviseli érintésemet, és hagyja, hogy tovább vizsgáljam arcát.

Szájára vezetem ujjam, s a kis repedésnél simítok végig. A vér rászáradt már, a szívem pedig fájdalmasan sajog sebzett arcát látva.

- Biztos vagy benne? – susogja. - Perceket spórolhatunk meg.

- Mi történt? – elengedve fülem mellett mocskos szavait, teszem fel a kérdést, amelyre szeretnék választ kapni.

- Rossz fiú vagyok, ezek pedig a védjegyeim – húzza mosolyra a száját, de azonnal el is tűnik csodás mosolya, a bele nyilalló fájdalom miatt.

- Komolyan kérdezem. Érdekel – őszintén adom tudtára neki.

- Kissé összeakadtam egy társammal – morogja.

- Liammel? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Mr.Payne? – csípi meg kissé arcom. – Igen, vele, de lényegtelen.

- Semmi sem lényegtelen – rázom nemlegesen fejem. – Tudom, hogy köze van hozzám.

- Miért lenne köze hozzád? – vezeti hajam közé hosszú ujjait.

- Ne, ne nézz hülyének, kérlek – hangom halk, szinte már esdeklő.

Nagyot nyel, mélyen magába szívja a levegőt, és homlokát enyémének dönti. Tudom, hogy a közelség nem helyes, de ha ez kell ahhoz, hogy valljon, megteszem. Kezemet csípőjére vezetem, és akkor tudatosul bennem, hogy még mindig csodás meztelenségében áll előttem. Megszólalnék ez üggyel kapcsolatban, de lehetőségem nincs rá. Az ajtó kitárul, én pedig megdermedek, míg Harry tekintetét mögém szegezi.

- Harry – hallom meg Liam hangját. – Itt meg mi a fene történik? – von kérdőre minket, mire szembe fordulok vele, de Harry továbbra is mögöttem rejtőzködve marad, hiszen a folyosóról teljes belátása van mindenkinek. – Kaphatnék valamiféle magyarázatot erre?

- Felnőttek vagyunk, semmilyen indoklást nem kell adnunk – morogja mögülem a srác.

- Szabálytalan, amit tesztek!

- Ahogyan Bethany és a te kapcsolatod is – mutat rá Harry, immáron feszülten. – Mit akarsz?

Liam felsóhajt, majd rám vezeti tekintetét: - Belleét keresik.

16.rész°Szépség és a szörnyeteg

Belle

Harry keze számon van, teste enyémnek feszül. Szívem, s érzem, hogy az ő szíve is igen hangosan, gyors ütemben ver. Lélegzetem gyors, testem pedig megmerevedett. Kétségbeesetten nézek fel az előttem álló férfire, aki kifelé bámul, majd amint megérzi tekintetem, lepillant rám.

- Minden rendben lesz – suttogja, miközben nyugodtnak próbál tűnni, ám látom rajta tisztán a feszültséget még így, a sötét homályban is. 

Ujjaim szorosan fogják Harrynek felsőjét, amolyan menedékként. Mellkason teljesen eggyé olvad, így szívünk is már közösen, egy ritmust jár.

- Meg fog látni valaki minket – aggódó a hangja a lánynak, de pontosan tudtam, hogy kihez is tartozik. Ahogyan felismerem, felnézek az előttem álló, nekem simuló személyre, aki megérzi kíváncsi és értetlen tekintetem, így sietve lepillant rám. Homlokát enyémének dönti, és mélyen magába szívja az enyhén csípős hideg levegőt.

- Ne aggódj, mindenki már alszik ilyenkor – nyugtatja meg a srác a lányt.

- Ahogyan a kis párosunk is szokott – morogja a lány, mire ujjaim még jobban begörbülnek Harry testén.

- Shh – cirógatja meg arcomat. – Minden rendben lesz.

- Ne mondogasd ezt – suttogom. – Ránk fognak találni.

- Kérlek, nyugodj meg.

Kemény mellkasának támasztom arcom, és próbálom lenyugtatni magam. Mélyen szívom magamba a levegőt, majd fújom ki. A hűs levegőn kívül még Harry kellemes illata is az orromba kúszik, mire lehunyom szemhájaim egy kis ideig és csak arra koncentrálok. Próbálom, minden erőmmel igyekszem elterelni gondolataim a pár méterre lévő párosról, akik szövetségessé léptek elé, ellenünk.

- Mi van, ha rájönnek, ha megtudják, hogy én vagyok az, aki neked információt ad? – kétségbeesés hallatszik ki tisztán Bethany hangján.

- Kicsim, ha megtudják? Semmi, hiszen mit tehetnének. Ellenünk fellépésük nem lehetne. Te is tudod, hogy nem normális, ami a falak között történik – értetlenül újra Harry tekintetét keresem, aki csak hasonló tudatlanságban vonja meg vállait.

- De akkor is a barátnőm után kutakodom. Ha Belle megtudja… - mondja, és szemeim előtt látom, ahogyan nemlegesen rázza meg fejét. Tipikus lemondó cselekedete.

- Ha Belle megtudja, akkor kicsapja a csajos hisztit, ami már nagyon jól megy neki – feleli közömbösen Liam.

- Csajos hiszti? – halkan kiáltok fel a mocskos jelzőtől, mire Harry reflexszerűen nyomja kezét szám ellen.

- Mi volt ez? – Beth teszi fel a kérdést Liamnek.

- Nem tudom, gyere, menjünk vissza – húzza maga után a lányt, amikor elhaladnak mellettünk.

A vállaim leengednek, szinte elgyengülök, én megbököm Harry hasát, hogy engedje el számat, amelyet meg is tesz. Mellém áll, és homlokát a hideg téglának dönti, mire felsóhajt.

- Mit csinálunk most? – kérdezem, mint egy megtört lány, aki irányításra vár.

- Mi semmit – közli, és rám emeli zöld íriszeit. – Te szépen visszamész a lakrészre, és lefekszel. Holnap felkelsz, és minden kezdődik, előröl.

- Oké – megyek bele, hiszen tényleg másra sem vágyom csak az ágyamra, és a pihenésre, ám mielőtt elhagynám menedékünket, elkapja csuklóm. Megtántorodom és visszanézek rá.

- A nyakadat – pillant le az említett területre. – El tudod valamivel rejteni a foltot?

- Majd kérek kölcsön valakitől sminket – motyogom kissé dühösen, amiért emlékeztet az éjszaka kezdetére. – Felesleges az aggodalmad. Senki nem fogja megtudni, hogy rám és Lorelayra is rá vagy állva – fordítok hátat, ám az említett részem túlságosan is hamar találkozik megint a téglák kemény felületével.

- Mit mondtál? – sziszegi.

- Jól hallottad – szemeibe nézve, keményen közlöm vele.

- Visszatért a kemény csaj – horkan fel. – Hiányzott már.

- Akkor bunkó vagy – nyögök fel. – Engedj, hadd menjek.. eltüntetni a mocskos nyomaid – sziszegem.

- Akkor engedd meg, hadd tegyek róla, hogy még többet kelljen eltűntetned.

Ajkait feszen enyémének nyomja, míg én próbálok ellene menni, de semmit sem érdek el vele. Akaratos, ellentmondást nem tűr. Nyelve makacs módon tör utat magának, én pedig teljesen megfeszülök érintése alatt.

- Ne – mondom neki, ahogyan enyhe dekoltázsomhoz vándorol szájával. – Harry – kissé hangosabban mondom ki nevét, mire tenyere ismételten szájzárként kezd funkcionálni.

- Mit szeretnél? – néz a szemeimbe, miközben ujját mellem látszódó részén vezeti végig.

- Azt, hogy hagyj békén. Nem volt elég a ma este? – vetem szemére, és lábamat lendítem, amely most célt is talál. Ágyékát fogja, és hangosan felnyög. - Egy szörnyeteg vagy!

- Te pedig szépség – néz fel rám kissé könnybe lábadt szemekkel, mire sietve elhaladok mellette és meg sem állok a saját épületem bejárata előtt, ahol tudom, bajom már nem eshet.

Harry

- Bassza meg – szitkozódom, ahogyan ágyékomat fogom, amely kellően sajog. – Megbánod, hogy velem kezdtél, kicsi szépségem.

Kiegyenesedem és egy pillanatig mélyen magamba szívom a levegőt, amelyet a számon fújok ki. Összeszedem magam, majd kisétálok az árnyékokból és a lakrészem felé igyekszem.

Körbe se nézek, egyszerűen csak a gondolataimba merülve sétálok be az épület falai közé, ott is egyenesen a szobámba, ahol egyáltalán nem várt meglepetés fogad.

- Fáradt vagyok, mit akarsz? – szabadulok meg felsőmtől, és dobom le hanyagul, ahogyan nadrágomat és cipőmet is.

- Így kel köszönteni egy barátot? – sértettet játszik, de tudom, hogy messze nem az.

- Liam, nincs energiám ehhez – dőlök végig ágyamon. – Mondd, mit akarsz, aztán aludnék, ha nincs ellenedre.

- Merre jártál? – von kérdőre.

- Nem mintha annyira sok közöd lenne, ahhoz, hogy mit teszek a felesleges időmben, de elmondom, tekintettel a múltunkra. Levegőztem – nézek rá.

- Egyedül?

- Mi ez a kihallgatás?

- Csak láttak odakinn egy lánnyal – kimérten beszél, és ez az őrületbe kerget.

- Valóban? – ülök fel kissé már idegesen. – Éppen, hogy te voltál egy lány társaságában. Miért nem erről beszélünk? Miért mindig engem találsz meg az ostoba kérdéseiddel, Liam? Úgy kezelsz, mintha egy ostoba gyerek lennék, amikor a haverod vagyok, aki kiképző. Attól, hogy a felettesem vagy, ne gondold, hogy mindennel el kell számolnom neked – ingerülten állok fel.

- Mivel Belle, akit próbálsz befűzni, Harry, igen is közöm van hozzá! – áll fel ő is, amikor is csattan.

- Ha már Belle, mi van Bethanyval? Ezek a b betűs lányok ennyire hatással lennének a férfiakra? – fintorodom el gúnyosan. – Szállj le rólam, Liam. A felettesem vagy, de attól tartok, hogy már semmi más.

- Haverod vagyok, és ezt te magad is tudod – kel ki teljesen magából.

- Ellenem fordultál, kémkedsz utánam, nálam ez minden, de nem barátság. Mit tettem ellened? Ha, mi az, ami annyira aggaszt? – lépek közelebb hozzá feszülten. – Tudom, tudom, mi a bajod – feszül meg állom, a levegőt mélyen tüdőmbe szívom, míg egyik kezemmel a hajamba túrok. – Lorelay – mondom ki az általam dicsőített nő nevét, aki tudom, hogy örökre a szívemben, s emlékeimben marad. – A legelső pillanattól kezdve szemet vetettél rá! Tetszett neked, Liam, a francba. A menyasszonyomért voltál oda!

Arcomhoz kapok, amint egy ökölnek hűlt helyét éreztem.

- Hogy mondhatsz ilyet? – ordít arcomra. – Hogy a francba lehetnek ilyen képzelgéseid. Beteg vagy, Harry. Egy kicseszett beteg elme! – Ezúttal rajtam a sor, hogy öklöm, testével találkozzon.

- Ez lesz? Összeverjük egymást, amikor felhánytorgatjuk a múltat? – törlöm le a vért szám sarkából. – Idáig süllyedtél? Ez a kinevezés a fejedbe szállt, haver.

- Legalább nem a halott menyasszonyom ikertestvérét próbálom megszerezni!

Megfeszülök, és már nem érdekel a közös múltunk, a barátságunk vagy éppen az, hogy a felettesem. Egyszerűen az elborult agyam után megyek, és kezem újra és újra lendítem, miközben Liam sem kímél engem. Borulnak körülöttünk a tárgyak, de hidegen hagy minden. Csak a düh Lorelay és Belle van. A három akaratos erő, amely mindent ural fölöttem a percek leforgása alatt, ahogyan az ajtón kiesünk.

A folyosón folytatjuk a harcot, a két ostoba barát harcát, akiknek eszét nők vették el, akik a szabályon és a merevségen kívül már mást nem is látnak. Őrület.

- Itt meg mi folyik? – csapódik közénk egy hang, de megállás nincs. Öklünket vérszínezi, arcunkat és más testrészünket fájdalom hatalommal van felettünk. – Fejezzétek be – a női hang kétségbeesett, ám annyit elér, hogy a villany felkapcsolódik és jó pár ember gyűlik körénk.

- Elég ebből – ránt le két erős kar Liamről, míg a támadó felet is, hasonlóan ketten fogják le.

- Itt meg mi történt? – vont kérdőre egy velem egy szinten lévő kiképző, aki hasonlóan gyermekkori barátunk, Niall. – Normálisak vagytok? Az éjszaka közepén, pont ti estek egymásnak? – néz egyszer rám, egyszer pedig Liamre, de mindketten csak egymást figyeljük gyűlölködő tekintettel. – Egyikőtök sem mond semmit? – kérdezi, de továbbra is hallgatunk, míg én a földre köpöm a számban összegyülemlett vért. – Gyengélkedőre vigyétek, hogy ellássák a sérüléseiket – mondja parancsszerűen a társainknak, akik bennünket tartanak.

- Nem megyek sehova – próbálom kiszabadítani kezeimet. – Engedjetek! A picsába, engedjetek már el – rángatom a kezeim, hogy megszabaduljak az emberi béklyóimtól. – A szobámba akarok menni, engedjetek már el, basszátok meg.

Bármennyire is kérem, nem tesznek eleget akaratomnak. A szobámhoz vezetnek, amelynek küszöbén túl elengednek. Az ajtómat becsapom, és a szobámba elhelyezett mosdóhoz megyek, hogy arcomat megvizsgáljam. Egy kendőt szerzek szekrényemből és nedvessé téve azt, letörlöm a vér nyomait. Pár pillanat után, még mindig elborult aggyal igyekszem vissza az ágyamhoz, miközben kinn is lecsendesednek a kedélyek.

Székemet az asztalom alá rúgom, a villanyt leoltom, és végignyúlok ágyamon, kisebb szisszenések közepette. Megdörzsölöm arcom kezeimmel, miközben szemeimet szorosan lehunyom, és elszörnyedek azon, hogy hova is jutottunk.

15.rész°Érzelmek viharában

Belle

Döbbenten, érthetetlenül és egyszerre összezavartan rohanok végig a hosszú, szinte véget nem érő folyosón, amely az épület szürke falai közül vezet ki. Nyakamra szorítom kezem, amely erősen lüktet.

Az ajtót erőteljesen csapom ki, s rohanok a szabad ég alá, amely már a csillagok fényével töltődött fel. Hátrafelé igyekszem a saját szállásunk felé, a hold fényének árnyékában. Csend uralja az egész bázist, ám szívem oly hevesen ver, mintha ki akarna ugrani helyéről. Kétségem sincs afelől, hogy az épületekkel körülvett területen szívemnek hangja csodás visszhanggal jelzi hollétem.

Felsikkantok, amikor is kezemet megragadva behúznak a falhoz, amellyel szinte egybesimulok. Hátam keményen érinti a téglának éleit, mire arcomon fintor jelenik meg. Számra tapad egy enyhén nedves kéz, mire fogaimat minden megfontolás nélkül belemélyesztem.

- Bassza meg – sziszegi kissé hangosan arcomba, mire elkapja a sérült tenyerét, de másik kezével továbbra is teljesen fog, így szabadulási lehetőségem nincsen. – Ez mire volt jó? – förmed rám.

- Takarodj – ordítom, és mellkasát kezdem erőteljesen püfölni. – Állat vagy, egy beteg állat! Eressz el.

- Belle, kérlek – néz mélyen szemeimbe, de nem hat meg riadt tekintete. Magabiztossága elhagyta, így minimális előnyt élvezek. Legalábbis úgy érzem, s reménykedem. Nagyokat pislogok rá még mindig lüktető nyakkal, míg ő tekintete az általa felsértett területre vándorol, nagyot nyel, s még közelebb préseli testét enyéméhez. Közelsége megrémiszt, és fájdalmas képek ismételten emlékeimbe, lelki szemeim előtt felvillannak, mint valami horrorfilm képkockái.

Szaporán veszem a levegőt, szívem eszeveszett tempót diktál, szinte már félő, hogy mellkasomból egyszer csak feltör. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, miközben magamon érzem érintésének forróságát, amely bőröm szabad felületét szinte teljesen felperzseli.

Csókjai édesdeden hatnak bőröm felületére, de érzem, hogy a hangulat sokkal másabb. Intimebb, de mintha nem is engem csókolna. Mintha nem az a lány lennék, akit a halálba kíván, s mintha ő nem az a férfi lenne, akit egyszerre vetek, s kívánok meg, minden egyes pillanatban, amikor csak meglátom. Brutalitása, az, hogy mennyire is parasztmódon viselkedik, kellően vonzóvá teszi ahhoz, hogy érdeklődésemet megszerezze, s kíváncsiságomat rabul ejtse. 

Ujjait felsőm alatt bőrömbe mélyeszti, melynek nyomán megremegek, és a levegőt élesen szívom magamban. Haját finoman meghúzom, mire felmordul és ágyékát kellő helyen ellenem nyomja. Lábaimat széjjelebb taszítja, s még erőteljesebben nyomja testem ellen testét. Vállába marok, amikor is fogainak élességét bőrömön érzem. Felkarcolja, és talán még egy kis vért is kiserkent belőle. Felnyögök, de egyáltalán nem a kellemességnek köszönhetően, ám ő ezt nem érzékeli. Minden erőfestéssel tovább halad, kínozza a területet, míg én lehunyt pillákkal igyekszem kezeim segítségével eltaszítani magamtól, ám lehetelten küldetésnek bizonyul.

- Engedj, kérlek – nyöszörgöm, de semmi reakciót nem kapok az erősebb szorításon kívül. – Harry..

Érzem, hogy neve hallatára elgyengül, de szája még mindig rajtam van, s fájdalmasan szorítja nyakamnak érzékeny bőrét. Keze már szinte csak rajtam pihen, így minden lelki, s testi erőmet is összeszedve lelököm magamról…

- Loraly – e név, amely újra befészkeli magát kettőnk közé, elhallatszik. 

- Undorodom tőled – vágom arcába a szavakat. – Undorító vagy! – köpöm arcába.

- Belle, kérlek – hangja megtört, talán még kétségbeesettnek is nevezhető.

- Most már nem Lorelay? Tudod, kíváncsi vagyok, hogy ki is ő… - próbálom megszerezni az információt. – Gondoltam – nevetek fel keserű szájízzel. – Engedj elmenni.

- Nem akarom, hogy elmenj – suttogja ajkaimra a szavakat, de engem hidegen hagynak. Olyan, mintha csak valami átlagos dologról beszélne, nem pedig arról, hogy társaságomra vágyik, bármilyen formában is.

- Ki nem állhatjuk egymást! – nyögök fel fájdalmasan. – Mit akarsz? Mi a büdös francot akarsz tőlem, Harry? Dugásra mész? Mert, ha az kell, rossz helyen jársz. Nem vagyok egy ócska ribanc, attól mert, nagy a pofám. Normális lány vagyok, aki szereti, ha udvarolnak neki, és első alkalommal még a bugyiját se dobja le.

- Az ellenszenv – jegyzi meg mocskos mosollyal arcán. – Tudod, az utálat és a vonzalom között igen vékony határ van. Mind a kettő heves érzelem, egy másik ember irányába.

- Ne beszélj nekem itt rébuszokba – sóhajtok fel. – Semmilyen szenvedély nincs közöttünk. Élvezed, ha betegesen megalázhatsz, én pedig nem hagyom magam, már amennyire tudom. Minden esetben eltiporsz, mintha csak egy senki lennék.

- Kezdő vagy, fegyelemre van szükséged – magyarázza ennyivel.

- Te meg nagyképű. Ha jól tudom, te sem parancsnokként kezdted – förmedek rá. – Egyszer te magad is voltál kezdő, egy zöldfülű – megfeszül szavaim hallatán. – Mi van? Megsértettem az egód? A nagy Harry Styles felvette egy kislánynak szitkozódását?

- Hallgass!

- Miért, beküldesz a pályára, és valami ócska feladattal ellátod a bajom? Ugyan már – suttogva ordítom a szavakat arcába. – Gyáva vagy. Azt hiszed, hogy nem látom, valami elől menekülsz? Kicseszettül felvetted a futócipőt és azt hiszed elpusztíthatatlan vagy, amikor ugyan olyan kis katonája vagy Istennek, ahogyan bárki más ezen a világon.

- Könyörgöm, fogd be a szád – sziszegi fogai között.

- Mit tesz, ha nem teljesítem a parancsát, Mr.Styles? Újra felsérti nyakam bőrét, és ocsmányságokat fog suttogni nekem, mintha Lorelay lennék – megfeszül teljesen lényében a név hallatán. – Lorelay – ízlelgetem a nevet. – Egyedi név, nem mindennapi, még szépnek is nevezném, ha nem engem hívogatna így, minden jog nélkül. Ki ő? Egy elveszett szerelem? Egy nő aki inkább megszabadult magától, és a szörnyű viselkedésétől? Egy nő, aki inkább mást választott, minthogy egy idióta katona mellett legyen, aki a saját döntéseit, érzéseit sem tudja irányítani? Tudod, én is menekülőre fogtam volna!

Hirtelen feszülök meg, amikor is öklét teljes erejéből a téglába csapja, ám meg sem nyekken a fájdalmas csapás hatására, ám én magam a csontok törésének hangját tisztán kihallom. Azonnal befogom a számat, és csak rezzenéstelen arcát figyelem. Állkapcsa megfeszül, orrlyukai kissé kitárulnak, amikor is mélyen tüdejébe szívja az éjszakai hűs levegőt.

Kezemmel megkeresem teste mellett heverő sérült kézfejét, és felemellem, hogy a Hold gyér fényében jobban szemügyre vehessem.

- El kellene menned a gyengélkedőre – mondom, amikor is vérző végtagján ujjaimmal végigsiklanak. – Valószínűleg eltörted.

- Semmi baja – morogja.

- Lehetne, hogy egyszer normális emberi érzelmeidet nem rejted el? – nézek fel szemeibe, amelyek végig arcomon cikáznak.

- Semmit sem értesz – rázza nemlegesen fejét.

- Akkor magyarázd el – suttogom, de léptek hangja mind a kettőnket hallgatásra kényszerít.

- Sh! – ránt be oldalra azonnal a falak rejtekébe, és testéhez húz szorosan. Eszem ágában sincs tiltakozni, hiszen ilyenkor már nem lehetnék kinn, és biztonságosabb vele, mint egyedül.

Egyre közelebbről halljuk a léptek hangját, majd nevetés töri meg az éjszaka csendjét, mire értetlenül nézünk egymásra. Pillanatok leforgása alatt, haladnak el az épületek közötti kis ösvény előtt a személyek, mi pedig döbbenten figyeljük a jelenetet.

14.rész°Kétarcú, gyönyörű szörnyeteg

Harry

Besietek a szobámba és felkapom a törülközőmet egy bokszeralsó és tusfürdőm társaságában. Már többen túlestek a vezetők közül a tisztálkodáson, így a szerencsének is köszönhetően már szálingóznak vissza a saját részlegükre, így egyedül foglalom el lassan a fürdőt. Megszabadulok a ruháimtól, és beállok egy fülkébe, amelyből azonnal rám zúdul a forró, kellemes meleg víz, amely lemossa rólam a nap szennyeit.

Arcomat a vízsugár felé fordítom, s hagyom, hogy teljesen maga alá temessen a kellemes érzés. Gondolataim elhagynak, bár a tény, hogy Belle barátnője lelkesen figyelt bennünket, elgondolkodtat, ám értelmet ad pár dolognak.

Megmosakszom, hajamat alaposan átdörgölöm samponnal, majd minden habot testemről a forró vízzel leöblítek. Fogaimat megmosom, és amint elkészülök, elzárom a csapot, hajamat és testemet átdörzsölöm, bokszeremet felveszem, és már indulok is vissza a szobámba.

Magam mögött hangosan csukom be az ajtót, ám megdermedek, amikor is szembe találom magam egy személlyel. Székemben ül, és hasonlón döbbent, illetve feszengve érzi magát. Azonnal feláll.

- Sajnálom. Kopogtam, de választ nem kaptam, így bejöttem – mentegetőzik.

- Semmi baj – bólintok, és törülközőmet kiterítem. Visszafordulok vele szembe, majd az ágyamra ülök és felsóhajtok. Arcát látva, nem tudja, hogy miért is kérettem ide. Fogalma sincs arról, hogy valaki lépten-nyomon követ bennünket, s minden információt átad az én kedves barátomnak, Liamnek, aki úgy érzi, hogy mindenható szereppel áldotta meg Isten, s emiatt minden átkozott lélegzetvételemet számon kérheti.

- Megtudhatom, hogy miért is kellett idejönnöm? – kérdezi, miközben keresztbe teszi lábát, és kényelmesen elhelyezkedik.

- Fogalmad sincs, hogy arról, hogy valaki követ bennünket?

- Követ? – nevet fel. – Már elnézést Mr.Styles, de hova se megyünk ketten. Mégis hova követnek?

- Belle, elég, ha csak pár szót váltunk, és Liam már is itt terem, hogy mit akarok tőled.

- Liam? – kérdez vissza, mintha csak egy idióta ülne vele szemben. Felnevetek.

- Nem vagyok hülye, tudom, hogy a keresztnevűnkön hívtok bennünket barátnőddel. Én sem magázlak jelenleg, ha nem tűnt fel.

- De, nagyon is feltűnt, Harry – mormogja. – Szóval azért hívattál, hogy közöld, valaki követ bennünket, és beköp a haverodnak?

- Valójában tegnap éjjel fényképeket nyomott az orrom alá, amelyek a téglafalnál készültek, a forró pillanatunkban.

- Forró pillanatunkban? – nevet fel hangosan. – Normális vagy? Semmilyen forró pillanatunk nem volt. Meg akartál erőszakolni – állam leesik kijelentésére.

- Megerőszakolni? – horkanok fel. – Eléggé sármos vagyok, semmi szükségem, hogy lányokat kényszerítsek szexre. Önszántukból teszik szét a lábukat nekem – állok fel, kezemet a székem két karfájára helyezem, s aurájába hajolok kellően. Megdöbben, s a levegőt kapkodja közelségemnek köszönhetően. Szívének vad ritmusa szinte hangokat közvetít felém, amely önelégültséggel tölt el. Még közelebb hajolok hozzá, míg beszéd közben a leheletem, nem érinti meg arcának puha bőrét. – Nem játék.

- Akkor minek is vagyok itt? – nyel nagyot, s mellkasomnál fogva eltaszít, de csak mert hagyom.

- Jobb, ha tudod, a kis barátnőd nem igazán az, akinek mutatja magát – jelentem ki.

- Mert te az vagy? – nevet, és visszafordul felém, mire hirtelen megindulok irányába, és a falnak taszítom rövidnadrágba és trikóba bújtatott testét. Hirtelen elhallgat, kezét közénk csúsztatja, s mélyen magába szívja a levegőt, amely eléggé meleggé változott.

- Kis távolság jól esne, levegőt is szeretnék kapni – jegyzi meg, és taszítani próbál egyet, de sikertelenül jár.

- És mi akadályoz meg benne?

- A közelséged, barom – veti oda hanyagul, mire felvonom szemöldököm, és mellkasomat az övé ellen nyomom.

- Bocsánat, de nem hallottam tökéletesen. Minek neveztél?

- Szörnyeteg – sziszegi, mire nem csak mellkasom, de altestem is nekinyomom.

- Úgy tűnik, hogy a bennem lakozó szörnyeteg felébredt bennem – motyogom ajkaihoz igen közel, amelyek már hosszabb ideje izgatják fantáziáját, minthogy én arra rádöbbentem volna.

- Megvetlek, kibaszottul megvetlek – kiáltja arcomba, mire egyik kezemet szájára teszem, ezzel elhallgattatva.

- Ne káromkodj – mormogom. – Vigyázz a szádra!

- És, ha nem? – kérdi, amint elemelem tenyerem. – Mi lesz? Kiküldesz a gyakorlópályára? Most aztán félek… - nevet fel.

Minden szó nélkül, dühösen ragadom meg csípőjét, és ujjaimat bőrének puhaságába mélyesztem, mire elérem, hogy felszisszen.

- Nem félsz, hogy újabb fotósorozat lesz belőlünk? – komoly arccal kérdezi, de hangjából a szarkazmus tisztán kihallatszik.

- Akkor adjunk műsort – minden gondolkodás nélkül, nagy hévvel bekebelezem ajkait.

Megfeszül, nem csókol vissza. Nyelvemet kérdezés nélkül szántom végig alsó ajkán, és nyomom be ajkai közé, mire felnyög. Magamhoz bilincselem, amikor is combjainál fogva felemelem, s ágyamhoz sétálok.

Magához tér a mámorból, és mellkasomat ütlegelni kezdi, ám lefogom kezeit, és tovább csókolom. Ellenkezésének köszönheti, amikor is magam alá fordítom, feje fölött összefogom csuklóit, s szabadulni már is nem tud. Érzem, amint lábát emeli. Ismételten az ócska hárítás – jegyzem meg mosolyogva magamban. 

Még mindig ellenkezik. Meg kell hagyni, nagyon is makacs nőszemély. Elszakadok formás szájától, és szemeibe nézek, amelyek tiszta dühöt sugároznak.

- Engedj el, barom – kel ki magából azonnal.

- Megmondtam, hogy szépen beszélj – mérgelődök, és szorosabban szegezem bevetett ágyamnak.

Csodás, csábos mosoly, hívogató tekintet, és dekoratív test. Kacéran nevet, alsó ajkát beszívja, és ezzel az őrület határáig sodor engem, s ezzel ő maga is pontosan tisztában van teljes mértékben.Barna haja elterül az ágytakarón, miközben izeg-mozog alattam, olykor ágyékomnak ütközik, mire felmordulok, s csak erősebben nyomom magam ellene. Felnyög, szemhéjait szorosan lehunyja, s ellenem szegezi testét még jobban. Combjait kérés nélkül tárja széjjelebb, míg anyagon keresztül ingerlem. Kéjes nyögése kellően eléri, hogy fejemet vesszem kellőképpen. Ajkaimat nyakára nyomom, pár puszit pár csók, majd pár harapás követ. Fogaimmal felkarcolom bőrét, mire hajamat erőteljesen meghúzza, csípőmet pedig azzal egyidejűleg előrelendítem. Erekcióm megfelelő helyen ér hozzá, minek köszönhetően mellkasát kidomborítja, s teljesen testemnek simul.

Nyelvemmel megnyalom a sértett területet, majd újra kínozni kezdem. Egyre erőteljesebben ízlelem, szinte már teljeséggel fejemet vesztve.

- Harry.. – kiált fel.

- Lorelay… - kapkodok levegő után, amint a földre kerülve a lány távolodó alakját szemlélem, amit az ajtónak hangos becsapódása követ.

Ps.: Sziasztok. Mielőtt ítélkeznétek, hogy miért ide hoztam részt és nem oda, amelyik el van maradva.. innentől elsődlegesen csak oda írok, ahol vélemények is lesznek. Ugyanis jelenleg nincs időm feleslegesen írni, hogyha nektek nem tetszik. Xx

13.rész¤Nyomtatványok

Belle

Meleg lehelete csiklandozza bőröm. Szívem őrülten ver, s tudom, hogy érzi testem minden egyes rezdülését. Pulzusom az egekben Titkolni akkor sem tudom, ha akarom, hogy hatással van rám Harry.

Ujjai teljesen csípőm bőrébe marnak felsőm alatt, de nem szólok, csak némán hallgatok és tűröm a férfi erős kezének érintését, amely a selyembe csomagolt acélhoz hasonlít. Ajkait végigvontatja állam vonalán és édes puszikkal halmoz el, melyek megremegtetnek erős karjai között. Térdeim elgyengülnek és fogalmam sincs, hogy mi történik velem. a helyzet új, és szokatlan. Soha életemben nem engedtem férfit magamhoz közel, és érzem, ahogyan az érzés teljesen maga alá temet.

- Látom, hogy élvezed, ne tagadd - suttogja, melynek következtében libabőr keletkezik bőröm felületén. 

- Engedjen el, kérem - esedezek. Ez egyáltalán nem rám vall. 

Hirtelen ötlettől vezérelve térdemet felemelem és ágyékához közelítem. Bármennyire is vagyok gyors vagyok, elkapja egyik kezével lábam, és csípőjére húzza. Nevet, kacaja igen örömteli, de a nevetés számomra még sem jön össze.

- Látod, te is akarod, Lorelay...

- Nem vagyok Lorelay - ütöm meg mellkasát erőteljesen, s igyekszem eltaszítani magamtól, de meg sem rezzen.

 - Harciasok vagyok? Keményen szeretsz játszadozni, cicus? - morogja, s nyakam hajlatába csókol. - Kívánságod parancs, remélem tudod.

- Mr.Styles, könyörgöm, engedjen el... 

Ujjával végigsimít arcom vonalán, majd ajkát orrom hegyére nyomja, s elsétál. Döbbenten állok, a levegőt kapkodom. Mellkasom súlyosan emelkedik, és süllyed gyors iramban. Fejem a kemény téglának vetem és egy pillanatig lehunyom szemhéjaim. Nem hiszem el azt, ami megtörtén. Nem történhetett meg. 

Mély levegőt veszek, igyekszem lenyugtatni magam, majd kisétálok a sötétségből és visszaindulok az épületek felé, ott is abba a szárnyba, ahol az én hálórészlegem van. Ahogyan beérek az ágyamhoz sietek, s elnyúlok rajta. 

Harry

Hangos léptekre ébredek, majd egy ajtó csapódik be, a takaró vékony anyaga pedig lekerül róla. E ébresztési módszer középiskolás koromra emlékeztet, amikor lázadtam, s édesanyám mindig így ébresztett. Elege lett a hosszú megpróbáltatásokból és cselekedett.

- Ébredj - ordít, és tudom, hogy nem édesanyám az. Reménykedem benne az utolsó másodpercekig, ám ahogyan felnyitom szemhéjaim, meglátom Liamet. 

- Mi a gond, haver? - nyögök fel fájdalmasan. Még bőven ébredésem előtt vagyok, és talán még csak most feküdtem le?  - Mennyi az idő?

- Éjfél múlt - közli dühösen. - De ez mellékes. Még is mi a fenét csináltál? - hangja kimért, üzleties. Mintha nem a barátja lennék, hanem valóban csak egy beosztott, aki zöldfülűeket képez ki.

- Miről beszélsz? - ülök feljebb, és próbálok a villany éles fényéhez hozzászokni, amelyet Liam kapcsolt fel. Ölembe dob pár papírdarabot, amelyek fényképek. Olyan fényképek, amik tekintetem egyből teljesen tisztává teszik. - Mik ezek? - veszem kezembe az egyiket, majd másikba a másikat. 

- Tudnod kellene, hiszen te szerepelsz rajtuk - veti oda dühösen.

- Igen, látom magam - morgom. - Honnan szerezted ezeket? Egyáltalán ki készítette?

- Nem tagadod?

- Minek tagadni? Egyértelmű, hogy én vagyok a képen, nincs igazam? 

- Ki az? Ki volt veled? - fonja mellkasa előtt össze kezeit. - A szakaszodból valaki? 

- Nem - kimérten vágom rá, minden hezitálás nélkül. 

- Biztos vagy benne? - szalad ráncba homloka. Hangja bizalmatlan. 

Belle arca nem látszik egyik fotón sem, mivel takarom, de tudom, hogy tudja, ki is tartózkodott velem ott. 

- Teljesen. egy külsős nő, nem kell aggódnod. Nem kezdenék ki senkivel innen - mondom úgy, hogy el is higgye, persze tudom, hogy mintha a falnak beszélnék. 

- Jobban érzed magad? 

- Most ez érdekel, hogy megdugtam e vagy sem? - nevetem el magam. - Liam, most halt meg a menyasszony, minek nézel engem? 

- Tudom, hogy nehéz, de én itt vagyok, ha bármi van - teszi vállamra kezét. 

- Aludhatok? 

- Persze - bólint és kifelé indul.

- Hé - tartom felé a nyomtatványokat, amelyek szerencsére rossz minőségűek. Visszalép, elveszi a képeket, majd eltűnik a szobám ajtaja mögött.

Leoltom a villanyt és visszahanyatlok minden gondolat nélkül az ágyamra. Túl fáradt vagyok, ahhoz, hogy gondolkodásra vetemedjek. Lehunyom szorosan szemhéjaim és visszatérek a mogorva álmatlan világomba.

¤¤¤¤

Minden tekintet rám szegeződik, amikor is az osztagom elé állok a korai órákban. Az idő borús, így a nap kínzó sugarait nem kell kiállnunk, Minden ember egytől egyig a tőlem megparancsolt fegyelembe áll, még a kisasszony is, akinek szája igen nagy szokott lenni olykor. 

- A mai napon állóképesség fejlesztése következik - kiáltom kimérten. - A feladat egyszerűnek tűnhet, de cseppet sem az. Mindenki a maximálisat próbálja kihozni magából!

Mindenki felveszi a hatalmas hátizsákját, amely mindennel fel van töltve, mintha csak egy csatamezőre indulnának. Félreállok, és a segítőkkel együtt indulnak a pályához - ahol a megmérettetés, amely egész napon át tartani fog -, helyet kap. 

Mindenkit árgus szemekkel figyelek, bár nem kérdés, hogy figyelmem nagyobbik részét egy személy birtokolja. Belle minden erejét beveti, hogy a legtovább bírja. Páran már feladták, de ő kitart elve mellett, miszerint is remek katona lesz. Nem beszélgettünk, de tudom, hogy az a célja, ahogyan sokaknak. Bár elszántsága sokkal nagyobb, mint bármelyik másik társának, s eszembe jut ő. Lorelay. Aki hasonlóan teljesítette a feladatokat. Makacs volt, de száját tartotta. Ezt leszámítva, mintha klónozták volna az általam szeretett nőt.

Visszatérek a jelenbe az órák hosszú tartó álldogálás után, és az újoncokat nézem, akik teljesen kezdik feladni a dolgot. A horizonton a nap - amely egy kevés időre felbukkant -, már éppen félig látszik csak, így biccentek a segítőimnek, akik már le is állítják a gyakorlatot. 

Minden újonc elsétál mellettem sorba, amint leteszik a táskájukat a kijelölt helyre. Mindegyiknek biccentek, ám amikor Bellére kerül a sor, megállítom. 

- Beszélnünk kell. Szobámhoz gyere fél óra múlva - adom tudtára, mire bólint és távozik a többiekkel együtt. 

Oldalra nézek, majd meglátom a barátnőjét, Bethanyt. - Segíthetek? - vonom fel szemöldököm. 

- Nem, elnézést - siet el mellettem. Szinte futólépésben.

- Nem nézem el - motyogom.

Ps.: Nem hosszú, de szerintem így izgalmasan szakítottam félbe a dolgot, illetve idő előtt is érkezett a rész.. :)  Véleményeket várom. Xx

12.rész¤Tökéletes csoda

Belle

Kora reggeli ébredés, amelyhez már tökéletesen hozzászoktam, fájdalommal tölt el. A mai reggel egyértelműen nem tartozik azok a reggelek közé, amelyek gördülékenyen mennek. 

Felülök az ágyamon, és a takaró anyagát lerúgom magamról. Már mindenki ébredezik, ám sokkal élénkebbek, mint én. Bethanyra pillantok, aki nyújtózkodik, hasára fordul, és fejét párnájába nyomja. Sohasem volt a reggelek embere.

Felállok, kezeim közé veszem neszesszerem és a fürdőrészlegre vonulok. Egy hátsó mosdóhoz vonulok, s előveszem fogkefém. Pár perc után végzek, miközben többen is beérnek a helyiségbe. Hasonlóan végzik reggeli teendőjüket, ám teljesen kizárom őket, ahogyan elmémbe a pár órával ezelőtt történt események férkőznek be. Újra, s újra megjelenik előttem az összetört, részeg férfi, aki messze volt a kialakított képétől. Okát magam sem tudom, de megtörtsége bennem is megtört valamit. Ahogyan karjaim között vergődött, szemeiben fájdalom csillant meg, míg ajkai más néven szólítottak engemet. 

- Rendben vagy? - zökkent vissza a sivár világba Beth.

- Persze - bólintok, és arcomat megtörlöm. - Mi bajom is lehetne? - kezdem el összeszedni a cuccom.

- Azt pletykálják, hogy ma nem Mr.Styles lesz velünk, mert felöntött a garatra éjjel.

- Nem mondták még neked, hogy rosszabb vagy, mint egy öregasszony? - förmedek rá. - Ha részeg volt, akkor az az ő problémája, és nem a miénk. Szerencsére, hogy nem nekem kell elviselnem a fejfájását.

- Mi a bajod? - döbben meg. - Teljesen kifordultál magadból.

- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig felhoznod.

- Érdekes személyiségnek tartom, ennyi - von vállat, és saját tükre felé fordul.

- Semmi közünk hozzá, azon kívül, hogy a kiképzőtisztünk. Szerintem jobban tennéd te is, ha nem vele foglalkoznál. Tudod, hogy mennyire karakán férfi - veszem kezeim közé a kis táskát. - Az kellene, hogy a fülébe jussom, és újra nagy port kavarjon. Nincs kedvem ismételten összetűzésbe kerülni vele.

- Belle, elraboltak az ufók? - kapja rám tekintetét. - Miért pártolod most ennyire? Eddig utáltad, sőt...

- Nem pártolom, egyszerűen semmi közünk ahhoz, hogy mit csinál. Ezért hívják magánéletnek. 

- Lerészegedett, és Mr.Payne hozta haza, szerinted, normális, hogy egy katona így viselkedik? 

- Honnan veszed, hogy jókedvéből ivott? Lehet, hogy valami van a magánéletében, amit mi nem tudunk, és így próbált meg egy kis felejtést nyerni magának - érvelek. 

- Nem értelek téged, komolyan.

- Mintha téged lehetne - vetem oda. - Mindig mindenről tudsz. Nincs olyan történés, amelyet a leghamarabb ne te tudnál meg. Szerintem első sorban magadba nézz, utána keresd másokba a hibát, drága barátném - sétálok el mellette, s hagyom magára. 

Hallom, ahogyan nevemet ismételgeti, de meg sem állok. Visszaigyekszem a cuccaimhoz és magamra veszem a szerelést. Hajamat szorosan felkontyolom, hogy n zavarjon, s már el is indulok kifelé az alvásra kijelölt helyiségből. 

Kantinban beállok a sorba tálcámmal, s várom, hogy végre sorra kerüljek, és a förtelmesnek nevezhető reggelimet megkapjam. Türelmes vagyok, hiszen mi más is lehetnék. Sikeresen helyezem tálcára az ételt és italt, majd indulok egy asztalhoz. Nyakamat megnyújtom, hogy jobban lássam, hova is ülhetek, ám merev figyelésemnek köszönhetően neki ütközöm valakinek. Felkapom tekintetem, s egy mogorva arccal találom szembe magam.

Semmit sem mond, és én sem teszek megjegyzést, mindössze odébbáll, mire én is tovább sétálok, egyenesen egy szabad helyre, ahol békében fogyaszthatom el reggelimet. Almámat alaposan megtörölöm, amint helyet foglalok, s beleharapok, lassan elfogyasztom.
Végig fut agyamon a legutóbbi összeütközésünk, és azonnal eszembe jut, hogy felkaromnál fogva kiráncigált a porba, és hanyagul ellökött magától. Most viszont minden megjegyzés, erőszakosság nélkül sétált helyére. Tekintete üres, semleges volt, már amennyire megcsodálhattam abban a pár röpke pillanatban.

A nap igen hosszúra nyúlt. Mindenki fáradtan kullog az épület felé. Csurom vizesek vagyunk, ugyanis a mai gyakorlatok ruhában, hátizsákkal hátunkon zajlottak. Nagy erőpróbavolt, nem kétséges, de szerencsére az osztag nagy része remekül megállta helyét.
- Miss.Prescot - kiált utánam egy hang, amely megálljt parancsol lábaimnak. Megtorpanok. Pontosan tudom, hogy ki nevezett meg, de egy másodperc töredékéig sem halogatom, hogy megforduljak. Szembe nézek a személlyel, már amennyire ezt napszemüvege engedi. Várok, nem mozdulok, és beszédet is hanyagolom. Többiek elhaladnak mellettem, leszámítva Bethanyt, aki megtorpan. Harry közeledni kezd, ám látom, hogy ő sem méltányolja Beth maradását. - Remekül teljesített a mai napon.
Ennyit mond, és már el is halad mellettünk. Úgy érezem, hogy ez csak a lány miatti álca, a valódi mondandóját inkább más korra tartogatja.
- Ez fura volt - motyogja a lány.
- Nem tudom, hogy te is Prescot névre hallgatsz - lépek el mellette, és sietek be az épületbe, hogy mielőbb megszabaduljak a nedves ruháimtól, és kellemes, frissítő zuhanyt vehessek.
- Hé, Belle, mi a bajod?
- Semmi, de tudod lehetnél kicsit távolságtartóbb. Néha kicsit...sok..
Nemlegesen megrázza fejét és saját hálóhelyéhez megy. Nincs erőm emberek között lenni, így gyorsan fogom meg a neszesszerem és tűnök el a fürdői részlegen.

A vacsorát követően kisétálok a friss levegőre. Nap már elbújt, s az égen megjelentek a csillagok. Szél enyhe fuvallatokkal frissíti fel az állott levegőt, amely kellemes simogatással érint engemet. Szemezek pár percig a paddal, ahol tegnap is helyet foglaltam, de végül oldalra sétálok, az épületeket elhagyom, s a sötétségbe meredek. Bármennyire is magányra vágyom, nem tart soká. Egy kéz, ujjak fonódnak felkarom köré és ránt be a sötétségbe, egy épület fala mögé, ahogy az udvaron elhelyezett lámpák fénye sem jut be. Szerencsére a pánik nem uralkodik el rajtam, így minden gond nélkül könyökömmel hasba ütöm a támadóm, aki felmordul, de mást nem hallat. A tégláknak nyom, és teljesen felém tornyosul. Igyekszem az arcát figyelni, de a sötétség rettenetes, a szorítása pedig szinte már fájdalmas.
- Én vagyok - morogja.
- Engedjen el - taszítok rajta, de amiatt meg se rezzen, ám saját akaratából enged szorításán. - Mit akar?
Nem szól, mindössze arcomon végigvezeti egyik ujját, amelynek köszönhetően megremegek. Értetlenül meredek rá. Kezeimmel mellkasán pólóját markolom, és próbálom kitalálni, hogy mit csinál. Enyhén érdes ujja felkúszik szemöldökömhöz, majd szemhéjaimat ahogyan lehunyom, azon is végigsimít. Szaggatottan veszi a levegőt, s érzem, hogy szíve néha kihagy egy-egy ütemet.
- Annyira egyforma, még is más - motyogja. Éppen, hogy értelmezni tudom szavait.
Másik keze oldalamba mar, lehelete arcomat simogatja, én pedig csak szótlanul tűröm vizsgálatát.
- Mr.Styles... - suttogom.
- Annyira csodás a hasonlóság - susog, mintha egy bájigét ismételgetne. - Olyan törékeny vagy, sokkal törékenyebb mint ő, még is páncél mögé bújsz - szemeibe nézek, amelyek csillognak, akárcsak a smaragdok. Mind a két kezét oldalamon pihenteti.
- Mit..mit akar tőlem? - sohasem voltam még ennyire kétségbeesve, és tudom, hogy ezt ő is érzi rajtam. Tudja, hogy mennyire is megszabadulnék tőle, és mennék vissza inkább a szálláshelyünkre.
- Istenien hangzik ajkaidról, Mr.Styles - mormogja.
- Kérem - hal el hangom.
- Mire kérsz? - hajol egyre közelebb.
- Mit csinál? - próbálok hátrébb menni, de a fal nem enged. - Engedjen el.
- Ellenkezés nem helyes megoldás - suttogja. - Miért nem engedsz egy kis kényelmet magadnak? Parányi kényeztetést mindenki megérdemel.
- Ma is felöntött a garatra? - sziszegem.
Nevet, ám én nem tudok. Értetlenül állok karjai között.
- Józanul is tökéletesen látom a csodát, amely szemeim előtt hever...