12.rész¤Tökéletes csoda

Belle

Kora reggeli ébredés, amelyhez már tökéletesen hozzászoktam, fájdalommal tölt el. A mai reggel egyértelműen nem tartozik azok a reggelek közé, amelyek gördülékenyen mennek. 

Felülök az ágyamon, és a takaró anyagát lerúgom magamról. Már mindenki ébredezik, ám sokkal élénkebbek, mint én. Bethanyra pillantok, aki nyújtózkodik, hasára fordul, és fejét párnájába nyomja. Sohasem volt a reggelek embere.

Felállok, kezeim közé veszem neszesszerem és a fürdőrészlegre vonulok. Egy hátsó mosdóhoz vonulok, s előveszem fogkefém. Pár perc után végzek, miközben többen is beérnek a helyiségbe. Hasonlóan végzik reggeli teendőjüket, ám teljesen kizárom őket, ahogyan elmémbe a pár órával ezelőtt történt események férkőznek be. Újra, s újra megjelenik előttem az összetört, részeg férfi, aki messze volt a kialakított képétől. Okát magam sem tudom, de megtörtsége bennem is megtört valamit. Ahogyan karjaim között vergődött, szemeiben fájdalom csillant meg, míg ajkai más néven szólítottak engemet. 

- Rendben vagy? - zökkent vissza a sivár világba Beth.

- Persze - bólintok, és arcomat megtörlöm. - Mi bajom is lehetne? - kezdem el összeszedni a cuccom.

- Azt pletykálják, hogy ma nem Mr.Styles lesz velünk, mert felöntött a garatra éjjel.

- Nem mondták még neked, hogy rosszabb vagy, mint egy öregasszony? - förmedek rá. - Ha részeg volt, akkor az az ő problémája, és nem a miénk. Szerencsére, hogy nem nekem kell elviselnem a fejfájását.

- Mi a bajod? - döbben meg. - Teljesen kifordultál magadból.

- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig felhoznod.

- Érdekes személyiségnek tartom, ennyi - von vállat, és saját tükre felé fordul.

- Semmi közünk hozzá, azon kívül, hogy a kiképzőtisztünk. Szerintem jobban tennéd te is, ha nem vele foglalkoznál. Tudod, hogy mennyire karakán férfi - veszem kezeim közé a kis táskát. - Az kellene, hogy a fülébe jussom, és újra nagy port kavarjon. Nincs kedvem ismételten összetűzésbe kerülni vele.

- Belle, elraboltak az ufók? - kapja rám tekintetét. - Miért pártolod most ennyire? Eddig utáltad, sőt...

- Nem pártolom, egyszerűen semmi közünk ahhoz, hogy mit csinál. Ezért hívják magánéletnek. 

- Lerészegedett, és Mr.Payne hozta haza, szerinted, normális, hogy egy katona így viselkedik? 

- Honnan veszed, hogy jókedvéből ivott? Lehet, hogy valami van a magánéletében, amit mi nem tudunk, és így próbált meg egy kis felejtést nyerni magának - érvelek. 

- Nem értelek téged, komolyan.

- Mintha téged lehetne - vetem oda. - Mindig mindenről tudsz. Nincs olyan történés, amelyet a leghamarabb ne te tudnál meg. Szerintem első sorban magadba nézz, utána keresd másokba a hibát, drága barátném - sétálok el mellette, s hagyom magára. 

Hallom, ahogyan nevemet ismételgeti, de meg sem állok. Visszaigyekszem a cuccaimhoz és magamra veszem a szerelést. Hajamat szorosan felkontyolom, hogy n zavarjon, s már el is indulok kifelé az alvásra kijelölt helyiségből. 

Kantinban beállok a sorba tálcámmal, s várom, hogy végre sorra kerüljek, és a förtelmesnek nevezhető reggelimet megkapjam. Türelmes vagyok, hiszen mi más is lehetnék. Sikeresen helyezem tálcára az ételt és italt, majd indulok egy asztalhoz. Nyakamat megnyújtom, hogy jobban lássam, hova is ülhetek, ám merev figyelésemnek köszönhetően neki ütközöm valakinek. Felkapom tekintetem, s egy mogorva arccal találom szembe magam.

Semmit sem mond, és én sem teszek megjegyzést, mindössze odébbáll, mire én is tovább sétálok, egyenesen egy szabad helyre, ahol békében fogyaszthatom el reggelimet. Almámat alaposan megtörölöm, amint helyet foglalok, s beleharapok, lassan elfogyasztom.
Végig fut agyamon a legutóbbi összeütközésünk, és azonnal eszembe jut, hogy felkaromnál fogva kiráncigált a porba, és hanyagul ellökött magától. Most viszont minden megjegyzés, erőszakosság nélkül sétált helyére. Tekintete üres, semleges volt, már amennyire megcsodálhattam abban a pár röpke pillanatban.

A nap igen hosszúra nyúlt. Mindenki fáradtan kullog az épület felé. Csurom vizesek vagyunk, ugyanis a mai gyakorlatok ruhában, hátizsákkal hátunkon zajlottak. Nagy erőpróbavolt, nem kétséges, de szerencsére az osztag nagy része remekül megállta helyét.
- Miss.Prescot - kiált utánam egy hang, amely megálljt parancsol lábaimnak. Megtorpanok. Pontosan tudom, hogy ki nevezett meg, de egy másodperc töredékéig sem halogatom, hogy megforduljak. Szembe nézek a személlyel, már amennyire ezt napszemüvege engedi. Várok, nem mozdulok, és beszédet is hanyagolom. Többiek elhaladnak mellettem, leszámítva Bethanyt, aki megtorpan. Harry közeledni kezd, ám látom, hogy ő sem méltányolja Beth maradását. - Remekül teljesített a mai napon.
Ennyit mond, és már el is halad mellettünk. Úgy érezem, hogy ez csak a lány miatti álca, a valódi mondandóját inkább más korra tartogatja.
- Ez fura volt - motyogja a lány.
- Nem tudom, hogy te is Prescot névre hallgatsz - lépek el mellette, és sietek be az épületbe, hogy mielőbb megszabaduljak a nedves ruháimtól, és kellemes, frissítő zuhanyt vehessek.
- Hé, Belle, mi a bajod?
- Semmi, de tudod lehetnél kicsit távolságtartóbb. Néha kicsit...sok..
Nemlegesen megrázza fejét és saját hálóhelyéhez megy. Nincs erőm emberek között lenni, így gyorsan fogom meg a neszesszerem és tűnök el a fürdői részlegen.

A vacsorát követően kisétálok a friss levegőre. Nap már elbújt, s az égen megjelentek a csillagok. Szél enyhe fuvallatokkal frissíti fel az állott levegőt, amely kellemes simogatással érint engemet. Szemezek pár percig a paddal, ahol tegnap is helyet foglaltam, de végül oldalra sétálok, az épületeket elhagyom, s a sötétségbe meredek. Bármennyire is magányra vágyom, nem tart soká. Egy kéz, ujjak fonódnak felkarom köré és ránt be a sötétségbe, egy épület fala mögé, ahogy az udvaron elhelyezett lámpák fénye sem jut be. Szerencsére a pánik nem uralkodik el rajtam, így minden gond nélkül könyökömmel hasba ütöm a támadóm, aki felmordul, de mást nem hallat. A tégláknak nyom, és teljesen felém tornyosul. Igyekszem az arcát figyelni, de a sötétség rettenetes, a szorítása pedig szinte már fájdalmas.
- Én vagyok - morogja.
- Engedjen el - taszítok rajta, de amiatt meg se rezzen, ám saját akaratából enged szorításán. - Mit akar?
Nem szól, mindössze arcomon végigvezeti egyik ujját, amelynek köszönhetően megremegek. Értetlenül meredek rá. Kezeimmel mellkasán pólóját markolom, és próbálom kitalálni, hogy mit csinál. Enyhén érdes ujja felkúszik szemöldökömhöz, majd szemhéjaimat ahogyan lehunyom, azon is végigsimít. Szaggatottan veszi a levegőt, s érzem, hogy szíve néha kihagy egy-egy ütemet.
- Annyira egyforma, még is más - motyogja. Éppen, hogy értelmezni tudom szavait.
Másik keze oldalamba mar, lehelete arcomat simogatja, én pedig csak szótlanul tűröm vizsgálatát.
- Mr.Styles... - suttogom.
- Annyira csodás a hasonlóság - susog, mintha egy bájigét ismételgetne. - Olyan törékeny vagy, sokkal törékenyebb mint ő, még is páncél mögé bújsz - szemeibe nézek, amelyek csillognak, akárcsak a smaragdok. Mind a két kezét oldalamon pihenteti.
- Mit..mit akar tőlem? - sohasem voltam még ennyire kétségbeesve, és tudom, hogy ezt ő is érzi rajtam. Tudja, hogy mennyire is megszabadulnék tőle, és mennék vissza inkább a szálláshelyünkre.
- Istenien hangzik ajkaidról, Mr.Styles - mormogja.
- Kérem - hal el hangom.
- Mire kérsz? - hajol egyre közelebb.
- Mit csinál? - próbálok hátrébb menni, de a fal nem enged. - Engedjen el.
- Ellenkezés nem helyes megoldás - suttogja. - Miért nem engedsz egy kis kényelmet magadnak? Parányi kényeztetést mindenki megérdemel.
- Ma is felöntött a garatra? - sziszegem.
Nevet, ám én nem tudok. Értetlenül állok karjai között.
- Józanul is tökéletesen látom a csodát, amely szemeim előtt hever...

11.rész¤Önzetlen szeretet

Belle

Döbbenten, és egyszerre érthetetlenül nézek a tehetetlen férfire, aki csillogó tekintettel nézi szemeimet. Felkaromat szorosan fogja, már amennyire azt egy részeg ember tudja tenni. Pislogok kábultan. Semmit sem értek.

- Mr.Styles.. – motyogom.

- Kibaszottul felizgat, hogy így hívsz, Lorelay – simít végig ajkamon, ám elfordítom arcom. – Nem emlékszem, mikor is varrattál – cirógatja meg kulcscsontomat, majd vállamat, amelyeket az atlétám nem takar. Sok tetoválásom szemet szúr neki, s mindegyiket meg is vizsgálja.

Összevonom szemöldököm, és nemlegesen rázom fejem, míg ő a testemre varrt mintákat vizsgálja továbbra is, mintha csak egy kutatás alatt álló lény lennék, úgy tanulmányoz.

- Nem vagyok Lorelay – mondom halkan, ám nem felel. Tovább nézi kezem, majd az LA tetoválásomnál megáll.

- Ilyenem nekem is van – mosolyog kisfiúsan, úgy, ahogyan még ezelőtt sohasem láthattam. Kijelentését követően megmutatja saját tetoválását. – Látod? – mutatja.

- Igen, látom Mr.Styles.

- Lorelay, neked Harry, vagy bébi – kacsint, én pedig még mindig nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valami tetszik benne, tény, hogy vonzódom hozzá, de ezt neki sohasem vallanám be. 

Fogalmam sincs, hogy miért is egy másik női nevet használ a sajátom helyett, amikor pontosan tisztában van azzal, hogy engem hogyan is hívnak. Ezt már első találkozásunk alkalmával tökéletesen kifejtette.

- Mr.Styles, a nevem Belle, és nem Lorelay – motyogom még mindig, de ő csak nemlegesen megrázza a fejét.

- Ne hazudj – korhol erőteljesen, mire megremegek. A félelem kezdi el uralni testem, és ez még jobban megrémít. – Lorelay vagy, az én szépségem – tűri egyik tincsemet fülem mögé.

- Belle – suttogom.

- Lorelay – szinte már ordítja.

- Hé, mi történik? – hallom meg Liamhez tartozó hangot, amely felszabadít azonnal. Kirántom kezem Harry markából, és felállok.

- Lorelaynak nevezett, többször is, és fogalmam sincs, hogy miért – nézek rá.

- Valószínű, hogy többet ivott a kelleténél – mondja Liam. – Most, ha gondolja, elmehet, én majd ágyba teszem. Köszönöm, hogy figyelt és segített. Ami a késői kinnlétét illeti…

- Tudom, holnap reggel az irodájában találkozunk – felelem modorosan.

- Most eltekintek ettől, de többé ne forduljon elő.

- Haver, Lorelay miért ennyire makacs? – nézünk az elázott férfire mind a ketten, amikor is feltápászkodik a földről. Egyensúlyát nehezen találja, ám megkapaszkodik asztalába. – Bébi, maradj velem, ma éjjelre.

- Lorelaynak, mennie kell – avatkozik közbe azonnal Liam. – Ha kijózanodtál, akkor beszéltek.

- Én megyek is – mutatok az ajtó felé, mire Mr.Payne bólint, én pedig eltűnök a sötét, hold fényének gyér ragyogásával betöltött folyosón.

Visszasétálok az udvarra, a csillagos ég alá, ám nem állok meg a padnál, hanem a saját szakaszomnak megfelelő épület felé igyekszem. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy egy másik nőnek a nevével illetett. Sohasem hallottam még e nevet, de egyértelműen olyan különleges, mint az enyém. Ezen merengeni sem kell, hiszen egyszerű gondolatmenet.

Abban is biztos vagyok, hogy ennek a lánynak közel lehet a göndör kiképzőnkhöz, hiszen részegen, bódult állapotban, szinte alig élve is csak is őt szólongatja. Nem lehet véletlen.

Úgy tartom, hogy mindennek meg van a maga oka. Az életünk meg van írva, és ha valakivel találkozunk, az el van rendelve, ahogyan minden más is. Tudom, hogy nekem kinn kellett lennem az éjszakában, és a csillagokat kellett néznem, hogy aztán segíteni tudjak a vicces helyzetbe kerülő férfin.

Sóhajtva lépek be az épület ajtaján, majd sietek a saját ágyamhoz, és mászom be a takaró alá. Bár nincs hideg, de a hőség is messze jár, így a takaró vékony anyaga éppen kellően hat rám. Szemhéjaimat lehunyom, s igyekszem mielőbb az álmaimba merülni, ahol nincsen Harry, se Liam, se katonaság, se pedig Lorelay.

Liam

Becsukom Belle mögött az ajtót, és Harryhez fordulok, aki igyekszik mielőbb megszabadulni ruháitól. Nézem, ahogyan esedezve alsóra vetkőzik, és a törülközőt magához veszi. Botorkál, alig tud lépni. Mellkasom előtt összefont kezekkel figyelem a férfit, majd arrább lépek, hogy ki tudjon sétálni. Egyikünk sem szólal meg. Leülök a székre, és várom, hogy visszatérjen.

Az, hogy elvesztette Lorelayt a mai napon, és képzelődik, illetve Bellere azt hiszi, hogy élete szerelme, rémisztő. Még ha a két lány között hasonlóság megdöbbentő. Tudom, hogy Harry is már az első nap folyamán észrevette a kísérteties hasonlóságot, csupán fittyet hányt rá.

Belle arcára a döbbenet kiült, tisztán láttam rajta. Értetlenül állt a dolgok előtt, de nem az én kötelességem, hogy elmondjam neki, ki is Lorelay. Bár nem bizonyított tény, de ennyire szimplán senki sem hasonlít a másikra. Nem áll szándékomban bekavarni.

Hátradőlök, kényelembe helyezem, magam, és tenyerembe temetem arcom.

Könnyedén sétálok végig a fehér folyosón, amely egyenesen a megfelelő kórteremhez vezet. Megállok az ajtó előtt, és mielőtt belépek, az azon elhelyezett kis ablakon belesek. Mosolyt festek arcomra, és jókedvűen lépek be egy mély levegőt követően.

- Hé, bébi – mosolygok, és becsukom magam utána az ajtót.

- A kedvenc bébim – mondja, majd egy köhögésben hal el beszéde.

- Ne erőltesd – ülök le mellé, és kezembe veszem az ő apró, hófehér kézfejét.

- Mi a helyzet a nagyvilágban? – mosolyog, és tudom, hogy tényleg érdekli a kinti világ.

Hosszú ideje e falak közé van bezárva, ami miatt csodálom, hogy nem bolondult még meg. Én, a helyében már régen a diliházba kerültem volna, e fakó falak helyett. A gépek hal csipogása, amely betölti a csendes szobát mindössze.

- Mindenki éli az életét. Dolgozik, hogy megélhessen, mi pedig kiképezzük az újoncokat – foglalom össze.

- Liam, talált már valakit? – hangja elcsuklik, ám pillantásomat nem kerüli.

- Lorelay – sóhajtom nevét.

- Kérlek, muszáj nyugodtan távoznom erről a világról.

- Ne mondj ilyeneket.

- Minek? Hitegessem magam? – köhög, és mellkasa ellen nyomja kezét. – Semmi értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Én.. én csak tudni akarom, hogy boldog.

Tekintete csillog, és tudom, hogy a sírás kerülgeti. Egy kósza könnycsepp ki is gördül, majd végigszántja csodás arcát, amely most még a hónál is fehérebben ragyog. Az érzelmek tisztán láthatók rajta, még így, a betegsége ellenére is, amely megkeseríti rövid életének hátralevő részét is.

- Persze, hogy nem – cirógatom meg kézfejét. – De mennyivel jobb, hogy tudod, a szerelmed más karjaiban van?

- Boldognak kell lennie egy olyan lány mellett, aki megérdemli őt. Egy olyan lány mellett, aki tiszta szívéből szereti, önzetlenül. Megérdemli, mert egy jó ember, aki a hazájáért harcol, kiáll a szerettei mellett, és hűséges a megfelelő lányhoz – mosolyodik el szomorúan. – A menyasszonya vagyok, még is haldoklom, és sohasem válhatok feleségévé, és nem adhatok életet gyermekeinknek. Szeretem, teljes szívemből, őszintén, Liam. Álmom volt, hogy a templomban, Isten színe előtt igent mondok neki, majd kis lurkókat hozok a világra, akiket védhet, akikkel játszhat, boldog lehet, és felnevelhet. Ehelyett, magatehetetlenül itt fekszem, és levegőt is nehezen veszek, nemhogy egy gyermeknek adnék életet – törli le kézfejével könnyeit. – Tudnom kell, hogy boldogságra lel valaki más mellett, aki megadhatja neki azt, amit én akartam.

- Őszinte leszek, hiszen neked sohasem tudtam még füllenteni sem – mosolygok, a régi emlékekre visszagondolva. – Nincs senkije. Még mindig téged szeret teljes szívéből, és érted él, illetve a hadseregért. Az újoncok tartanak tőle, hiszen kemény fegyelemmel edzi őket, és aki ellenszegül, az megjárja – nevet, és ez boldogsággal tölt el. –  Azért nem látogat, mert elmondása szerint, te erre kérted. Ez igaz?

- Liam, szeretem őt, és kímélni akarom.

- De szüksége van rád, és neked is rá, Lorelay – rázom lemondóan fejem. – Véleményem szerint nem helyes, amit tesztek.

- Liam, sajnálom, hogy elvesztetted Daniellét, még ha nem is úgy, ahogyan Harryvel mi egymást, de el kell fogadnod, ha megérteni soha nem is fogod a helyzetünket.

- Nincs más választásom.

- Szeretném, ha vigyáznál rá, amikor én már nem leszek. Tudom, hogy szeret téged, és hallgat rád…

Felkapom a fejem, amikor is az ajtó nyitódik. Harry ázott teste jelenik meg előttem, ám ő nem zavartatva magát lép ágyához, és vesz magára egy bokszert, amint megszabadul a derekára tekert törülközőtől.

- Jobban érzed magad? – kérdem, amint velem szemben foglal helyet az ágyán.

- Eddig is jól voltam – feleli, de már cseppet sem olyan vidám a hangja, mint percekkel ezelőtt. Nem kételkedem, hogy a víz helyrerakta az agyát, bár fogalmam sincs, hogy Bellét, még mindig Lorelayként szólítaná meg.

- Még mindig a pia irányít, de tény, hogy jobban nézel ki.

- Hol van Lorelay? – von kérdőre.

- Harry, Bellének hívják, és nem Lorelaynak, te is tudod.

- A menyasszonyom volt itt – emeli meg kissé hangját. – Ne titulálj idiótának.

Felállok, egy gyógyszert nyomok kezébe, és egy pohár vizet. A poharat kiüti kezeim közül, így tócsa keletkezik a padlón, és a szilánkok is szétszóródnak.

- Majd, ha felnőtt férfi leszel, tudod, hogy hol találsz – mondom, és magára hagyom bánatával.

10.rész¤Segítő kezek és piros csipkecsoda

Harry

Forró táncban olvadunk eggyé, csípőjét teljesen enyémének feszíti, hajamba túr, alsó ajkán végigszánt nyelvévvel, és az őrület határáig kerget. Fejemet vesztem, s mocskos gondolataim uralni kezdik lényemet. Rövid felsőjének köszönhetően derekán a bőr tökéletesen megmutatja magát, amelybe ujjaimat bele is mélyesztem. Lélegzetvételünk egybeér, ahogyan tekintetünk is.

Alig fogyasztott alkoholt, de látom rajta, hogy az is kellően megtette hatását. Ennyire felszabadult még ezelőtt sohasem volt. Vágyakozva nézem végig testét, amikor is messzebb áll, és magában kezd el táncolni, nekem. Csak is nekem. Több tekintet is rászegeződik, de esélyük sincs. Az ő csodás tekintete csak is engem perzsel. Csípőjét úgy mozgatja, akár egy istennő, de hát az is, az én istennőm.

Féloldalas, mocskos mosolyra húzom számat, és megszüntetem a közöttünk lévő távolságot egy lépéssel. Fenekére vezetem kezem, belemarkolok, mire ő pólómnak anyagába mar, majd felvezeti újra nyakamhoz kezét, és lehúz magához, majd nedves, szenvedélyes csókot kezdeményez, amely csak olaj a tűzre, amely már így is igen magasan lobog.

- Bébi – susogom ajkaira, és kissé eltávolodom. – Hagy levegőt is az embernek.

- Hm, ennyi padlóra küldött?

- Már egy mosolyod a padlóra küld – vallom be, puszit nyomok szájára, és fél térdre ereszkedem. Döbbenten néz rám, s tekintete azonnal tisztává válik. Zsebemből előveszem a bársonydobozt, amely már jó ideje nálam lapu, és felnyitom. – Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb pillanat, nem vagyok elegáns vacakba, és részeg emberek vesznek körül, mi sem vagyunk a legtisztábbak, de az érzéseim őszinték irántad. Régóta terveztem már, de eddig sohasem találtam megfelelő időt, most viszont már nem tudok tovább várni. Tudni szeretném a válaszod, Lorelay. Édesem, életed végéig képes lennél elviselni a szörnyű horkolásom? Lennél a feleségem?

Könnyek gördülnek végig csodás arcán, szavakat nem talál, így csak bólint, és a földön rám veti magát. Nyakamba kapaszkodik, és sír. Taps, és füttyszó, amely kísér bennünket. Mosolyogva szorítom magamhoz a lányt, aki kissé eltávolodik, és ajkait enyéimre illeszti. Sós ajkai teljesen elvarázsolnak, ám elszakadok tőle.

- Ez igen? – vigyorgok, mint a kisiskolás, amikor labdába rúghatott.

- Igen, Harry, szeretnék a feleséged lenni, és a szörnyű horkolásod ritmusára aludni – nevet.

Lábaim között ül, mire én kiveszem az ékszert dobozából, és ujjára húzom. Alsó ajkát harapdálva nézi a csillogó ékszert, amely innentől kezdve napi társa lesz egész élete során.

- Szeretlek – suttogja. – Vigyél el innen – néz mélyen szemeimbe, mire nekem több sem kell.

Felállok, felsegítem immáron menyasszonyomat is, és kézen fogva az asztalunkhoz vezetem, ahol is Liam és Danielle gratulációját fogadjuk. Közlöm barátommal, hogy mi távozunk, mire perverz vigyorral szép estét kíván. Kézen fogom Lorelayt, és már kifelé is vezetem.

Az épület előtt egy taxit fogok, majd amint beülünk, bediktálom a címem, magamhoz ölelem a lányt, aki a gyűrűjét csodálja. Halántékon csókolom, és a kezén ékeskedő ékszerre vetek egy pillantást.

- Tetszik?

- Gyönyörű, Harry – ámuldozik. – Biztosan rengeteg pénzbe került – néz rám. – Semmi szükség nem volt arra, hogy egy vagyont költ. Elég lett volna egy üdítős palack kupakjának alja is – vigyorog. – Akkor is boldogan igent mondtam volna.

- Következő életünkre észben tartom – kacsintok rá, és ajkon csókolom.

- Szeretlek – suttogja számra.

- Szintúgy – felem. 

¤¤¤¤

Szinte úgy esünk be bárlakásomnak főkapuján. Lányt ölembe emelem, s heves csókolózás közepette sétálok a sötét folyosón, végig a saját lakásomig. Igyekszem óvatosan közlekedni, tekintettel a szomszédjaimra, de olykor súrolom a falat, és még a lépcső korlátjának is sikerül neki mennem, amely miatt Lorelay fájdalmasan felnyög eléggé hangosan.

- Sajnálom – motyogom ziháltam, és tovább megyek lakásom ajtajáig.

Nekinyomom az ajtónak, miközben a zárba próbálok betalálni. Ajkaitól teljesen elszakadok, és végül célba érek. A zár kattan, mi pedig szinte úgy zuhanunk be lakásomba. Fény mindössze az utcáról szűrődik be, de ez egyáltalán nem zavar. Az ajtót berúgom magam után, hiszen türelmetlenségem már a pokol kapujához lökött.

Hálómba berontva azonnal végigfektetem a bevetetlen ágyon, s ahogyan háta biztos talajt ér, már rángatja is le rólam felsőm. Az anyag foszlányokban ér a padlóra, és döbbenten nézek a lányra, aki kapkodó lélegzettel néz rám, vágyakozó tekintete mindent elárul. Ám vadsága meglep.

Finomkodást félre tesszük, és vadul egymás száját kezdjük tépni miközben a ruházatunk úgy, ahogyan földet ér. Lábait önként teszi még széjjelebb, miközben ajkaimmal testét járom be. Ujjaival göndör tincseimet húzza, és nyöszörög.

- Harry – nevem csodás hangzására visszatérek hozzá. Orrommal megbököm övét, és arcát megsimítom.

- Mondjad édesem – suttogom, kérlelve, hogy tudomásomra adja mit is szeretne.

- Ne húzd az időt – pislog fel rám kábultan. – Érezni akarlak, most!

- Akaratos vagy ma, asszony – vigyorgok.
Összeszűkült szemekkel mély levegőt vesz, és csípőjét felfelé billenti. Felnyögök a súrlódás következtében, amely kemény férfiasságomat érinti. Feje mellett támaszkodom, és minden erőfeszítés nélkül előre billentem csípőm, majd elmerülök benne. Mind a kettőnk száját megkönnyebbült nyögés hagyja el, és már is felvesszük az észveszejtő ritmust.

Homályosan látok mindent.  Az előttem lévő pohárból már régóta kettőt látok, de minden aggály nélkül rendelek még egy pohár whiskyt.

- Szerintem nem jó ötlet – állnak előttem a lányok.

- Sh, édeseim, majd én tudom, hogy mi a jó ötlet – csuklok. – Bocsika.

- Harry – vállamon érzek egy kezet, mire megfordulok, és arcomra széles vigyor kerül.

- Haver – állok fel, mire imbolyogni kezdek. – Hoppá – nevetek. – Képzeld, Liam, éppen az eljegyzésemet ünneplem Lorelayal – mutatok mellém. – Az előbb még itt rázta a fenekét. Biztos elment megigazítani orrán a púdert, ismered a lányokat – legyintek.

- Köszi – biccent a mögöttem álló lányoknak, akik távoznak, és másik vendéget kezdenek el körülugrálni.

- Hé, szöszik, az italom – kiáltom.

- Harry, elég volt, gyere haver, hazamegyünk – mondja, amint pár bankót a mocskos pultra helyez, amelynek fa burkolatát már átáztatta a szeszesital.

- Mi, dehogy – ellenkezek. – Meg kell várnom a csodálatos, és fenomenális menyasszonyom. Tudod, ma éjjel keményem megdolgozom – motyogok neki.

- Lorelay már a táborban vár téged – mondja.

- Ó, valami szexuális fehérnemű szettben? Haver, isten vagy, hogy elintézted – indulok el, de újra a talaj kicsúszik lábam alól. Liam felkaromnál fogva elkap. – Kösz, kösz.

Felsóhajt, de semmit nem mond. Elhagyjuk az épületet, és egyenesen az autójához tartunk. Kinyitom az ajtót, ám amikor lábamat fel akarom tenni, megcsúszik, és kissé előrebukok.

- Baszki, milyen csúszós a talaj – jegyzem meg.

- Hát persze, na, szállj be – noszogat, mire beülök.

Liam is elfoglalja a helyét, és indítja is a járgányát.

- Pöpec ez a járgány, most vetted? – simítok végig a kesztyűtartó feletti részen. – Lehet én is veszek, mennyire menő lenne? Furikázhatnám a kis családom.

- Haver, ez a te autód – mondja.

- Ja, persze. 

Belle

Lábam a fapadon, míg én a hozzá tartozó asztalon fekszem. Csillagok csillognak a sötét égbolton. Meleg van, de a szél kellemes fuvallata könnyebbé teszi a levegőt. Már késő éjjelre jár, mindenki nyugovóra tért, ám én álmaimat nem találtam.

Rossz érzésem van, nyugtalan vagyok. Megmagyarázni nem tudom, de érzem, hogy valami rossz történ. Mintha egy másik felem vesztettem volna el. Torkomban gombóc keletkezik, és csak pislogok felfelé, miközben a semmibe meredek. Szívem őrült tempót jár, néha pedig kihagy egy ütemet. Őrjítő, és érthetetlen.

Már kora reggel az érzés teljesen magával ragadott, és azóta nem engedett. Minden erőmmel próbáltam kizárni, de nem sikerült, s most sem sikerül. Reménytelen próbálkozás.

Előveszem telefonom, és a kijelző meredve meglátom a késői időt. Lassan fél négyet üt az óra, de én minden lelkiismeret furdalás nélkül oldom fel a kijelzőt, és megyek a névjegyekbe. Édesanyám számát keresem ki, és már indítom is a hívást. Talán két csörgés, mire felveszi.

- Bel, minden rendben? – álmos a hangja, és tudom, felébresztettem.

- Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak…

- Kicsim, sosem zavarsz. Mi a baj? – érdeklődik, és hallom, ahogyan a lámpát feloltja, s kimászik az ágyából.

- Egyszerűen rossz érzésem van – mondom szűkszavúan. – Veled minden rendben?

- Persze – kis hezitálás után mondja.

- Mintha elvesztettem volna valamit, valakit, aki fontos volt… - vallom be, mire egy tárgy összetörését hallom meg. – Hé, anya, rendben vagy?

- Igen, csak kicsúszott a kezemből a pohár – magyarázza.

 - Őrültség. Sajnálom, hogy ilyen butasággal hívtalak fel – sajnálkozom.

- Próbálj meg aludni, és verd ki a fejedből ezt a butaságot. Semmi sem történt – hadarja.

- Igyekszem – felelem lemondóan még mindig az égboltot bámulva, ám egy kocsi érkezésének hangjára felkapom a fejem. Felülök, és a közeledő járművet figyelem. – Most mennem kell, majd hívlak. Szeretlek.

- Én is kincsem.

Bontom a vonalat, a készüléket sortom zsebébe süllyesztem, és figyelek. Nem messze tőlem leparkol az autó, ám fényszórója engem tökéletesen megvilágít. Fogalmam sincs, hogy kinek a tulajdonában áll, de ekkora érkezése igen is kíváncsivá tesz.

Pár pillanat elteltével nyílik két ajtó is. Elsőként Mr.Paynet veszem észre, aki a vezető felőli oldalról hagyja el a járművet, és sietve megy a másik oldalara, ahonnan is Mr.Styles, azaz részeg Mr.Styles szál ki.

Nevetve nézem a jelenetet. A göndör hajú férfi szinte kiesik az autóból, s térdeire borul. Harry csuklik, s saját magán nevet, miközben valami piros fehérnemű szettről áradozik. Liam odamegy, és segít neki felállni.

- Kérlek, szedd össze magad, legalább a szobádig – szigorúan közli vele. – Legalább a lábaidon tartsd magad, a francba.

Harry újra a térdein köt ki, amint elhagyja magát. Liam igyekszik összeszedni, de a másik férfi tehetetlenre itta magát. Felállok, és Mr.Payne segítségére sietek. Kérdően néz rám, de nem tesz fel semmilyen kérdést.

- Vigyük a szobájába – közli, mire bólintok, és jobb kezét átlendítem vállaimon.

- Helló – köszön nekem.

- Oh, kérem, fogja be – fintorodom el alkoholtól bűzlő leheletét megérezve.

- Ez a lány nem tudja, hogy egy szex isten, aki mellette áll – nevetve mondja Liamnek, aki semmit nem fűz hozzá, csak vezet bennünket.

Harry is végül befogja a száját, amiért én vagyok talán a leghálásabb. Beérünk az ő lakrészére, az épületnek arra a részére, ahol még soha nem jártam, s tudomásom szerint egy újonc sem teheti be ide a lábát.

A sötét folyosón végighaladunk, majd egy szobának ajtaját kitárja Liam, amelyen be is megyünk. Elengedjük Harry, aki már pólójától meg is szabadul azonnal, csizmája társaságában.

- Hol a vörös csipke? – néz barátjára.

- Feküdj le aludni, kérlek – mondja neki Liam. – Mindjárt jövök, leparkolok az autóval rendesen – néz rám, mire bólintok. – Pár perc.

Magamra hagy Harryvel. Fogalmam sincs, hogy minek keltem segítségére, és tudom, hogy még ezerszer életem során minimum meg fogom bánni. Ám jelenleg sem sokáig tudom nézni esdeklő alakját.

- A picsába – ordít fel, amikor is székének lábába belerúg dülöngélése közepette. A földön összerogy, és maga elé mered, lábával nem is foglalkozik, ám a széket erőteljesen fellöki.

- Mr. Styles, kérem – nézek rá, és kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.

- Mr.Styles, ez kibaszottul testszik – vigyorog, és felnéz rám. Tekintete megcsillan, szava elakad. Kezét felém nyújtja és egy rántással ölébe húz. – Hol a piros csipke, Lorelay? – suttogja túlságosan is erotikus hangon.

Sziasztok. Későn, igen, itt jelenleg hajnali kettőt üt lassan az óra, de megírtam! Véleményeiteket várom. :) Szerintem kijelenthetem, hogy az események innentől kezdve beindulank. Mire számítotok? Mit vártok a történettől? Fordulatok?
A facebook csoporthoz még mindig lehet csatlakozni.;) https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ :)) Xx

9.rész¤Sohasem múlik el, ami egyszer igaz volt

Harry

Erőtlenül, gondolataimba merülve sétálok be az övegezett ajtón, a fehér folyosón, amely a recepcióhoz vezet. Az a tipikus kórház szag már orromba kúszott, minek köszönhetően a hideg kiráz. Műanyag székeken betegek várnak sorukra, míg az orvosak lassan fogadják őket. Előttem lévő folyóson egy csapat nővér, ápoló, és egy orvos szalad, miközben ágyon maguk előtt tolnak egy beteget. A folyosón az élet pörög, míg a kortermekben a betegek életükért küzdenek.

Megállok a pult előtt, és Lorelay nevét bemondom, mire a recepciós hölgy közli, hányas korteremben találom. Azonban mielőtt utamra enged, megkérdezi, kije is vagyok a lánynak, mire én őszintén válaszolok. Vőlegénye. Bólint, és már utamra is enged.

Hevesen dobogó szívvel közelítem meg a megfelelő emeletet, a megfelelő szobát. Az ajtó mellett ellépek, s a kis ablakon belesek. Torkomban gombóc nő, ahogyan megpillantom az eszméletlen, gépekre kötött lányt. Teljesen elbambulok a látványba. Fáj így látni őt, tudni, hogy már csak napjai vannak hátra, tudni, hogy soha többet nem nevet már ócska poénjaimon, tudni, hogy többé ajkai nem érintik enyémét, tudni, hogy okos szája elhallgat, s többé már nem beszél.

Könnyeket kipislogom, s lehajtom fejem, amikor is kilép elém egy nő, aki kísértetiesen hasonlít rá. Kérdően néz rám, mire összeszedem magam, vagyis nagyon igyekszem, de hát én is csak egy kicseszett érző lélek vagyok.

- Elnézést, ki maga? – kérdezi bizalmatlanul. Szinte már számon kérően, és választ várva mielőbb.

- Nekem kellene ezt kérdeznem – köszörülöm meg a torkom. – Még sohasem láttam Önt.

- Lorelay édesanyja vagyok – lép mellém, és becsukja a korterem ajtaját.

- Az lehetetlen, maga halott – rázom nemlegesen fejem. Mintha csak megőrültem volna.

- Akár hogyan is gondolja, itt állok maga előtt – fonja mellkasa, tökéletesen vasalt fehér inge előtt egybe kezeit. – Maga kicsoda?

- A vőlegénye vagyok – felelem egyszerűen. – Viszont magyarázattal tartozik. Lorelay miért mondta nekem, hogy nincsenek szülei?

- Ez a legfontosabb, ami most foglalkoztat?

Nemlegesen megrázom fejem, s kikerülöm a nőt, hogy a szobába lépjek. Magam mögött becsukom az ajtót, jelezve, kettesben szeretnék lenni vele. Leülök a kényelmetlennek tűnő műanyag székre, és kezembe veszem kezét, amely jéghideg. Gép halkan pityeg, a szempillái kissé mozognak, mellkasa szabályosan emelkedik, s süllyed.

Arca annyira nyugodt, oly csodás még így is, a körülményektől eltekintve. Békés, mit sem sejt arról, mi vár rá. Mit sem sejt arról, hogy már csak órái vannak, órái, amelyeken végig vele leszek.

Tudom, hogy sokkal több volt bennünk, tudom, hogy sokkal több járt volna nekünk ezen a földön, de még is csak ennyi idő járt nekünk. S szeretném újra élni még százszor, minden őrült pillanatunkat, forró vágyakozásunkat. Akartam, hogy sokkal jobb legyen, igazán szerettem volna, de megadni nem tudtam neki.

Amikor még vele lehettem, minden nap boldogan ébredtem, szerettem. Őszintén szerettem, s tudom, hogy ez az érzés sohasem szűnik meg létezni. Soha. Valamikor újra eljön értem, s a vágyunk újra úgy fog perzselni, mint régen, hiszen sohasem múlik el végleg, ami igazi volt és egyszer már elsodort.

Csomagomat vállamra dobom, és már megyek is egyenesen a saját szakaszomhoz. A szobaszámomat már tudom, így gond nélkül haladok az épület belsejébe. Az újoncoktól hemzseg az egész épület. Nevetve figyelem, ahogyan a velem egyrangúak szekálják a fiatalabbakat. Néha oda-oda szólnak nekem is, hogy álljak be, hiszen mennyire is nagy buli, ám minden vágyam egy zuhany, és az alvás. Az utam túlzottan hosszú volt ahhoz, hogy a zöldfülűeket szívassam.

Folyosó végén a megfelelő ajtón benyitok, majd magam mögött bevágom az ajtót. Táskámat az ágyam mellé dobom, és lerúgom cipőimet.

- Végre, hogy megérkeztél – lép be a szobába egy törülközőbe régi jó barátom, Liam.

- Ne is mondd, három órát késett a gépem – húzom le pólómat, amely a hőségnek köszönhetően már második bőrként tapadt rám.

- Az gáz – húzza el a száját, és lepacsizik velem, majd saját ágyához lép. – De végre a jó öreg szobánkban vagyunk – jegyzi meg, ahogyan kinyújtózik fekhelyén.

- Hallottad, hogy valaki jön harmadik tagnak? Reméltem, hogy az utolsó évben is csak ketten fogunk osztozni.

- Szerelmi vallomás? – nevet. – Én is bírlak, Haz, de a csajok formás feneke és mellei jobban vonzanak.

- Összetörted a szívem – drámaian sóhajtok fel, s táskámból egy tiszta bokszert veszek magamhoz, amikor is az ajtó halk nyikorgással kinyílik.

- Öhm, uh.. bocsi – zavartan pillant ránk, enyhe pírral az arcán a lány.

- Cica, esetleg segíthetünk? – vonom fel a szemöldököm.

- Erm… a 38as szobát keresem, és.. – pillant vissza az ajtó külsejére. – Ez lenne, ha jól látom.

Ráncba szalad homlokom, és haveromra meredek, mielőtt is megszólalok; - Úgy tudtam, hogy koedukált szobák nincsenek.

- Hát a lapomon ez a szobaszám áll – magyarázza, és felém nyújtja a lapját.

- Igen, nos valóban a mi szobánkat kaptad – bólintok rá. – Újonc vagy?

- Nem, egy másik szakaszból jöttem át – feleli.

Ledöbbenek, amikor is rájövök arra, hogy velünk egy idős, és a seregben van. Alakja igen karcsú, még is formás, haja is tökéletes, sminket alig, de azért visel, ruházata pedig csinos, túlságosan is nőies. Lehetetlennek vélem, hogy valóban közénk tartozik.

- Biztosan tévedés történt.. megkeresem a táborvezetőt – mondja, ám mielőtt kilépne az ajtón, közbeszólok.

- Maradj, Liam úgy is unalmas – fapofával mondom, mire arcomba repül egy zokni, mire fintorral azt vissza is hajítom gazdájának. A lány édesen nevet, majd beljebb lép, s bőröndjét a fennmaradt üres ágy mellé helyezi.

- Lorelay vagyok, egyébként – nyújtja felém a kezét, bájos mosollyal arcán.

- Harry – kacsintok rá. – Az a lusta, ott, pedig Liam.

Mosolyogva int a másik fiúnak is, aki már telefonján lógva barátnőjével enyeleg.

Mosolyom arcomra kerül az első találkozásunk emléke miatt, ám azonnal el is tűnik, amikor a gép sípolni kezd. Bármennyire is gyorsan pattanok fel, és nyomom a nővérhívó gombot, senki sem érkezik, egyetlen egy nővéren kívül, aki nyugodtan, egy kórlappal kezei között sétál be a helyiségbe.

- Csináljon már valami – erőteljesen, mintha csak az egyik zöldfülű lenne az osztagomból, úgy parancsolom szinte.

- Sajnálom, de semmit sem tehetek – lemondóan, mit sem törődöm módon közli, majd a falon lévő órájára néz. – A halál ideje, délután 13:42 – írja fel a dokumentumra. – Részvétem.

Lekapcsolja a gépeket, amelyek szívhangot már nem mutatnak, s távozik a szobából, helyette viszont az édesanyja lép be, akinek arcán könnyek folynak végig. Ám könnyedén hátat fordítok neki, ajkaimat Lorelay kézfejére nyomom, s csókot hagyok rajta. Könnyeim megállíthatatlanul folynak végig arcomon, míg kézfején landolnak. Ujjainkat egybefonom, s fájdalmasan zokogok. Elvesztettem azt a nőt, akit a világon mindennél többre tartottak, akit őszintén, teljes szívemből szeretek.

- Magára várt, tudom – csendül fel lágy hangon az édesanya. – Napok óta mellette vagyok, teljesen eszméletlen volt már hosszadalmasabb ideje, senki sem értette, miért is nem adta még fel. Nem ismerem magát, fogalmam sincs, hogy ki ön. Történetükről sincs semmilyen információm, de tudom, érzem, hogy a lányom önre várt, hogy búcsút vegyen tőle, s nyugodtan, a maga szerelmével távozzon egy másvilágba. 

Szavakat nem találom, de bevallom nem is keresem. A nő szavai szívembe marnak, tudom, hogy igaza van. A gyűlölet, amelyet magam iránt érzek, leírhatatlan. Annyira bánom, hogy nem voltam mellette végig, hogy az ígéretet, amit velem megfogadtatott, betartottam. Ellöktem magam tőle, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, az élete utolsó napjaiban.

Felállok, homlokára csókot hintek, majd enyémét hozzáérintem, s felegyenesedem. Arcát megcirógatom, s erőt véve magamon hátat fordítva neki, elhagyom a kortermet. Hallom, ahogyan utánam szól édesanyja, de könnyeimet nem szégyellve hagyom el a kórház egész területét mindenféle visszatekintés nélkül.

Autómba feldúltan ülök be, és csapom be annak ajtaját. Kulcsot a helyére helyezem, a motor felbőg, s indítok is. Meg sem állok addig, amíg ahhoz a helyhez nem érek, ahova fiatal korunkba jártunk, ahol megkértem életem szerelme kezét. 

¤¤¤¤

Leülök a bárszékre, és rendelek egy pohár whisky-t, azt, amelyet már rég nem rendeltem. A tisztségem tiltja, legalábbis szolgálatban, de jelenleg magasról teszek mindenre. Egyszerűen csak egy olyan világba akarok kerülni, ahol semmi gond, semmi fájdalom nem ér.

A lány jól ismer, hiszen – mint már említettem -, elég sokat jártunk erre. Nem helyeslően adja sorra a poharakat, míg én kezdem elveszíteni önmagam szépen lassan.

Zene szól, a country uralja a légteret, többen táncolnak, míg mi a sarokban elhelyezett asztalunknál ülünk. Őrült nevetést lehet csak hallani felőlünk. Danielle és Lorelay remekül megértik egymást. Szinte legjobb barátnővé nőtték ki magukat, még ha keveset is tudnak találkozni, hiszen Dani táncos, s nem a seregben szolgál, ahogyan mi.

- Nem vagy normális, Liam – üti felkaron barátnőm, haveromat.

Liam éppen a legelső évünkből mesél a lányoknak. Olyan történeteket is felfed, amelyekben reménykedtem, Lorelay soha nem tud meg, ám az idő, a sors mást akar, ahogyan Liam haverom is.

- Nem lehetne, hogy magadat égesd inkább? – iszok bele sörömbe.

- Ugyan már, ne mondd, hogy nem jó kis történetek.

- De, már a földön vergődöm a nevetéstől.

- Na, bébi, ne legyél ennyire mormogós – bújik oldalamhoz barátnőm, s combomra simítja kezét.

Oh, bébi, ha tudnád, hogy nem kedvetlenségben szenvedek, csupán az idegesség gyötör. Nyelek egy nagyot, és ránézek. Szemei csillognak annak a kevés alkohol tartalmú koktélnak köszönhetően, amelyet elfogyasztott.

- Táncolj velem – ránt fel hirtelen, amely cselekedetén nagyon is meglepődöm, hiszen eddig mindig ő volt az, akit lelkesen invitálni kellett.

Magához ránt, mire csípője már fel is veszi az ütemet a zenével. Forró a hangulat, a stílus már régen más, a párok egymáshoz simulnak, úgy, ahogyan mi is. Ám hidegen hagy mindenki. Csak is az előttem szexin táncoló lányt tudom nézni. Ajkaimon végigszántok nyelvemmel, s magamhoz rántom teljesen, háttal.

- Nagyon rossz vagy – motyogom fülébe, mire felkacag.

- Rossz lány vagyok, de szexin táncolok.. – énekli a dal szövegét, és rám kacsint.

Csípőjébe mélyesztem ujjaim, és elveszek forró ritmusában. 

8.rész¤Fényképekbe bújt emlékek

Harry

Még az órám csörgése előtt felébredek, amely mostanában elég sűrűn jellemző rám. Talpaimat lehelyezem a hideg padlóra, míg térdeimen megtámasztom könyökeim, s arcomat tenyereimbe temetem. Mélyen szívom magamba a levegőt, s gondolom át újra, s újra a tegnapi napot, és azt, hogy Liam közölte velem, Bellet áthelyezi egy másik szakaszba. Amikor azt mondtam, hogy hidegen hagy, komolyan is gondoltam. Nem érdekel, helyezze csak, legalább normálisan tudom végezni a feladatom.

Felállok, törülközőmet és a fontos dolgaimat magamhoz veszem, s a fürdő részleg felé indulok, amint az órámat kikapcsolom. Mivel még idő előtt vagyok, így egyáltalán nincs tolongás, éppen ellenkezőleg, az egész helyiségben egyedül én vagyok. A csend, s a magány megnyugtat, s el is gondolkodtak. A forró víz előtör a zuhanyrózsából, majd hamar párával tölti meg az én teremet. Forróság veszi át az uralmat, de az emlékeket sajnálatos módon nem törli el.

- Nézd, Harry – tart egy képkeretet kezei között, s a benne lévő fénykép láttán arcára mosoly kerül. Csodás látványt nyújt, amikor boldog. Ez az a pillanat, amit örökké látni szeretnék arcán. A feledhetetlen boldogság.

Mai nap mind a kettőnk számára különleges pillanat. Úgy vélem, hogyha valaki elkötelezi magát, s családalapításba kezd, akkor mindent megtesz azért, hogy a nőt, boldoggá tegye. Az én feladatom is ez. Lorelay otthagyta a sereget, azért, hogy anyai örömök elé nézzen.

- Hát, már igazi ősleletnek számít – nevetve jegyzem meg, ahogyan első közös, jó pár évvel ezelőtti képünket nézem, mögé állva. Háta mellkasomnak simul, s még közelebb bújik.

- Itt még alig ismertelek.

- De már akkor is fülig szerelmes voltál belém – mutatok rá, mire felpillant rám.

- Ne legyél ennyire nagyképű, Styles, oké? – vigyorog, a képet leteszi, s nyakamba csimpaszkodik, mint egy kismajom. Kezeim bátran fedezik fel, már jól ismert testét, s állapodnak meg formás fenekénél. Tekintetünk egybeolvad, de mindössze csak nézzük egymást, egészen addig, míg fel nem emelem.

- Kis maki – nyomok egy puszit nyaka hajlatába.

- A tiéd.

- Igen, csak is az enyém – ezzel bekebelezem puha, csókolni való ajkait, s a mögötte lévő ágyon lassan végigfektetem. – Mikorra is kell mennünk a kórházba? – szakadok el tőle, és kissé ziláltan érdeklődöm.

Kipillant oldalra az órára, mielőtt választ adna: - Még két óránk van.

Ennél többet nem is kell mondania. Újra egybeforrasztom ajkainkat, s kezemmel egész testé, ahol csak érem, simítom végig. Vékony ujjaival hajamba túr, meghúzza, majd hirtelen fordít helyzetünkön, és az irányítás már is nála…

- Hé, Styles – hallok meg egy hangot, amely kiragad a mámoros emlékképekből.

- Mi van? – mormogom, és homlokom elemelem a csempézett faltól. Arcomat a vízsugár felé fordítom, miközben várom, hogy folytassa.

- Minden rendben? – az egyik szakaszvezető az, aki az előválogatókat tartja. Denny.

- Minden rendben – ezzel nem faggat tovább.

Arcom még mindig a víz irányába néz, ajkaimon végigvezetem ujjaim, s szorosan lehunyom szemhéjaim, amikor is mézédes ajkait ismételten felidézem, ahogyan enyéimmel lépett kapcsolatba oly sokszor. Torkom összeszorul, s a könny már majdnem végigcsordul arcomon, ám utoljára lemosom magam, s elzárom a csapot, újra a kemény katona képében magam köré csavarom a törülköző anyagát, és visszavonulok a hálókörzetembe.

¤¤¤¤

Magamra öltöm a mindennapi viseletem, napszemüvegemet orromra csúsztatom, és már indulok is a reggeli kihagyását követően a szakaszom elé, akik újabb kiképzést kapnak a mai napon. Remélem, hogy Belle kisasszony nem akar ma is kiakasztani, szokásához híven.

Elhagyom az épületet, és a gyakorlati részleg felé veszem az irányt. Az épület sarkánál befordulva megpillantom a már sorban állt, s figyelmesen hallgató tömeget. Érthetetlenül igyekszem közelebb, magyarázatra várva. Denny áll ott, és parancsokat diktál az én újoncaimnak.

- Mr.Styles – hallom meg Liam hangját, és ez már rosszat sejtet. Mindenki felénk kapja tekintetét, Denny nem fegyelmezi őket.

- Mi ez az egész? – vonom kérdőre Dennyt és Liamet.

- Az irodámba megbeszéljük – hátam mögül ismételten megszólal.

- Inkább Mr.Montgomeryvel kellene beszélgetnie. Nem tudja fegyelmezni az osztagot kellően.

- Harry – szólít keresztnevem, és tudom, hogy ez már a véget jelenti, azt, hogy igen is mennem kell, mert nem tűri tovább modorosságom.

Mély levegőt veszek, hátat fordítok az emberek kíváncsi tekintetének, és hosszú léptékben indulok meg. Liamet faképnél hagyom, és megállás nélkül megyek be az épületbe, amelynek falai között lapul irodája, amelyben mostanság túl sokat is jártam.

Asztalával szemben elhelyezett szék helyett, inkább a sarokban levű ülőgarnitúrát választom, míg a fa, dohányzóasztalára bakancsos lábaimat felteszem, s kényelembe helyezem magam. Az ajtót nyitva hagytam, csakhogy tisztában legyen azzal, idebenn várom.

Percek töredéke alatt meg is érkezik, az ajtót maga után becsukja, majd lábaimra mered, de mit sem szól, csupán velem szembe, a fotelbe leül.

- Mi ez az egész? Ki vagyok rúgva? – nevetek fel.

- Természetesen nem – horkan fel.

- Akkor mi ez az egész? – ráncolom össze homlokom.

- Miért nem a kórházban vagy?

- Megint itt tartunk? – morgom. – Megmondtam, hogy mindössze az ő kérését teljesítem.

- Akkor is jobb esne neki a tudat, hogy ott voltál vele az utolsó napokban. Szüksége van rád, érted?

- Liam, honnan tudhatnád? Párszor találkoztatok mindössze, nem kell, hogy most az jóságos angyalát játszd.

- Szeret téged, ő maga mondta nekem, tegnap.

- Tegnap? – döbbenek le, és lábaimat levéve az asztalról, előre hajolok, érdeklődve várom, hogy folytassa, de nem teszi. – Mi a fenét kerestél te benn nála?

- Amilyen gyakran csak tehetem, bejárok hozzá – vallja be. – Mindig mesélt valamit, általában rólad áradozott. Elejétől a végéig megtudtam a kis történeteteket. Miért nem mondtad, hogy családalapításba kezdtetek?

- Esetleg a hátam mögött viszonyt is folytattatok? – állok fel dühösen.

- Természetesen nem – áll fel ő is. – Miért? Azt hittem barátok vagyunk.

- Amikor egy kivizsgálásra mentünk, hogy mind a kettőnkkel rendben van e minden, akkor derült ki a betegsége, azért! – csattantam.

- Harry, bármit is mondott neked, egyértelmű, hogy szeretné, ha mellette lennél, most pedig menj, és legyél mellette, amíg szükség van rá. Denny helyettesít. Nincs ellenkezés, ez parancs! 

¤¤¤¤

Átöltöztem normális viseltbe, amely fekete csőfarmert takart, fekete inggel, és egy barna Chelsea csizmával.  Hajamat kiengedve hagytam napszemüvegemet viszont felvettem, s kocsi kulcsaimat felvéve mentem is a hátsó parkolóba, ahol hollófekete Range Roverem parkolt.

Megérkezek a kórház hatalmas épülete elé, s leparkolok az első szabad helyen, amelyet meglátok. Motort leállítom, de nem szállok ki. Jó pár percig csak ülök, és magam elé bámulok, míg a képkeretet kezembe véve merengek. Az első közös képünknek köszönhetően emlékek hada tör rám.

Csillagok felettünk szépen díszítik ki az égboltot, míg mi alatta a kellemes nyári időben a tó partján ülünk. Csend van, a tücskök halk ciripelése egyedül, amely megtöri az éjszakai komorságot. Hold fényes ragyogása a tó tükör tiszta felszínén látszik, s ez minden, amely csekély fényt nyújt nekünk a késői órákban.

Karjaim között az a lány, akiért a világon mindent megtennék. Csodálja a tájat, míg kézfejemet lassan cirógatja, amely alhasánál helyezkedik el. Egy fának dőlve vagyunk, s merengünk magunkba, egymásról, rólunk, a jövőnkről. Még igen a kapcsolatunk elején vagyunk, de mind a kettőnkben tisztán él a kép a jövőről. Nem beszéltünk még róla, de tudom, érzem.

Orromat barna hajzuhatagába temetem, s mélyen szívom magamba kellemes illatát. Ujjainkat egybefonom, és még közelebb húzom magamhoz, míg másik kezemmel elseprem haját nyaka hajlatából, s ajkaimat rátapasztom. Édes csókokat hagyok puha bőrén, minek következőben apró gesztusaimba beleremeg. Arcát felém fordítja, s tekintetünk találkozik. Zavartan pislog, ám megállás már nincs. Ajkaimat övéi ellen nyomom, s első csókunk elcsattan. Teljesen magamévá teszem formás száját, ő pedig készségesen engedi. Forróság kering körülöttünk, a köd, a szerelem köde teljesen elhatárol minket a jelen világtól, és egy olyan univerzumba repít bennünket, ahol csak ketten létezünk, és az egymás iránti elsöprő érzés.

Még csak ajkaink kecses játéka szórakoztat bennünket, de már is elszakad tőlem. Kissé zihál, ám nem tétlenkedik, bátran szembefordul velem, s ölembe ül. Nyakamat átkarolja, hajamat húzza, míg fogával alsó ajkamat tépi. Hevesen esünk újra egymásnak, s olvadunk eggyé a saját világunkba.

Egy könnycsepp száguld végig őrült sebességgel arcomon, s a fotó üvegezett felületén landol. Gyorsan pislogni kezdek, letörlöm arcom, mély levegőt veszek, és elhagyom a járművet, s egyenesen a hatalmas, lehangoló épület bejárta felé indulok. 

7.rész¤Homokszem

Harry

Minden újonc katonai fegyelemmel figyeli, ahogyan a nagyszájú kisasszony az indulási vonalhoz lép. Mindig olyan harcias, nekem pedig eszem ágában sincs megakadályozni abban, hogy megmutathassa, mit is tud valójában.

- Indulhat – adom ki a parancsot, mire egy utolsó fintort mutat felém, s már futni is kezd.

Erőteljesen fut, lábai kapkodja, s innen is tökéletesen látom, hogy a levegőt szabálytalanul kapkodja, ami az igazán közeli véget fogja jelenteni számára, már ami e menetet illet. Lábait feszesen, gyorsan húzza fel, ahogyan átugrik az akadályokon, amelyek zsákokból lettek képezve. Ahogyan az utolsó magaslatot is átugorja, földre veti magát, s kúszni kezd a szögesdrótokból kialakított vízszintes akadály alatt.

Tekintetem éppen egy pillanatra veszem le róla, s az őt figyelő embersorokra vezetem. Mindenki árgus szemekkel figyeli a földön kúszó testét. Egy lány, akivel többször is láttam már, aggódva vizsgálja szemeivel a vergődő lányt, akit még mindig nem sikerült megtörnöm.

- Bassza meg – kiált fel a pályán haladó lány, mire irányába nézek.

- Nem igazán értettem – kiáltom oda, mellkasom előtt összefont kezekkel.

Felém fordul, arcán minimális föld, sár folt. Ruhája poros, haja zilált, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Kezére pillantok, amelyet fog. A hosszú ujjú felsője szakadt, és enyhén piros szín kezdte el körülötte átvenni az uralmat a zöld anyag felett.

Hirtelen indul meg felém, arca bosszús. Tekintetétől már a föld alatt lennék, de hát erre lehetősége nincs. Merev tekintetem tartom, napszemüvegem bár takarja arcom, mégsem engedek egy szemráncnak sem helyet, amelyek mosolyomat leleplezheti. Belső örömöm igen nagy, és ezt tudatára is fogom hozni, hiszen köztudott, hogy a nagy száj mindössze annyit bizonyít, hogy valamiben kevésbé ennyire ’tökéletesen’ felel meg, s ezt igyekszik kompenzálni. Nem egy esetem volt, akik hasonlóan álltak a dolgokhoz, de hamar lehervadt mosolyuk. Ám ez a lány más. Akaratos, és makacssága sokkal erőteljesebb, mint bármilyen másik emberé.

- Ezt a hangnemet nem engedheti meg magának, soha! – közlöm vele, amikor is elhalad mellettem. – Mit képzel, hová megy? – továbbra is háttal állok neki, s eszem ágában sincs megfordulni.

- Az orvosi részlegre – közli sziszegve.

- Itt álljon előttem. Emlékem szerint, nem adtam engedélyt a távozására.

A levegő fagyos még a forróság ellenére is. Mindenki a már jól megszokott kettősünk jelenetét figyelheti. Bármennyire is érdekel arcának látványa, tartom magam a szerepemhez, a feletteséhez illő szerephez, és magam elé meredve várom, hogy végre elém álljon.

Fújtatása mondhatni kellemes dallam füleimnek. Rúg egyet, tisztán halható, ahogyan a por csak úgy száll körülöttünk, s az enyhe szélnek köszönhetően, még láthatóvá is válik számomra. Kezemmel lesöpröm a vállam, de más mozdulatot nem teszek.

- Köszönöm, de a homokszemcséinek kényeztetését tudomásom szerint, a nőnemű személyeknek szokás igénybe venniük – mormogom.

- Maga egy igazi paraszt – halkan mondja, de hallásom tökéletes, így szerencsétlenségére tökéletesen értem az ajkán kibukkanó szavakat.

- Magának komoly problémái lehetnek, ha azt hiszi, hogy az örökkévalóságig fogom tűrni azt, amit művel – fordulok végre vele szembe, és közelebb lépek. Két lépés, és előtte állok, de szeme se rebben, úgy néz fel rám, mintha csak egy kedves, mosolygós arcú barátjával találná szembe magát.

Emelkedik kissé lábujjaira, és szemeimbe nézve kellő hangerővel közli: - Semmi olyat nem tud ellenem tenni, aminek köszönhetően megbánhatnám a szavaim súlyát.

Vissza akar ereszkedni a talajra, de sajgó, enyhén vérző felkarját megfogom, és kissé megszorítom, mire felszisszen, és a magabiztossága eltűnik. Szemei enyémét figyelik. Farkasszemet nézünk egymással, hiszen makacsságunk mind a kettőnket igen erősen fűt. Várok, ahogyan ő is, bár őszintén szólva, magam sem tudom, hogy mire. Egyszerűen csak ujjaimmal sebét szorítom, míg az ő vékony ujjai a csuklóm köré fonódnak, s lassan próbálja lefeszegetni kezem, de hamar sikertelennek bizonyul próbálkozása.

- Még is, hogy a fenében gondolod, hogy csak úgy valakit, aki megsebesült ott tartod magad mellett? – ront be a szobámba, az, akire jelenleg semmilyen formában nem vagyok kíváncsi. Se mint barát, se pedig mint felettes.

- Semmi baja nem volt – felelem.

- Megvágta magát, és vérzett! – rivall rám.

- Túlélte.

- Harry – ül le az asztalomnál lévő székre. – Elsődleges szempont, hogy odafigyeljünk rájuk. Ha baleset éri őket, joguk van az orvosi részlegre menniük, amilyen hamar csak tudnak.

- Fogalmunk sincs, hogy hova is fog innen menni, ha végzett. Amíg itt van, addig az a feladatunk, a feladatom, hogy kiképezzem mindenre. Lehet, hogy kikerül valamilyen ország harcterére, és megsebesülése után hosszadalmasabb ideig nem kap orvosi ellátást – magyarázom meg tettem, bár minden szavam hazugság, még ha a valóságban meg is történhet. Az én okom egyértelműen más volt. Megleckéztetés ízét nagyon is szeretné megkóstolni, én pedig a csalódást, hogy ezt nem élheti majd át, nem fogom megadni neki.

- Senkivel sem voltál még ennyire kegyetlen. Az a lány még is mit tett, hogy így ellene fordultál már az első pillanattól kezdve?

- Elég csak a száját kinyitnia, és már is maga ellen uszít mindenkit – vonok vállat. – Amúgy, honnan tudod, hogy mi történt? Senki nem volt rajtam, és a zöldfülűeken kívül a gyakorlati pályán.

- Tudod jól, hogy hozzám minden információ eljut.

- Nem vagyok hülye, és ezt pedig te neked kell tudnod pontosan – dobom le hanyagul a pólóm, és veszem magamhoz a törülközőm. – Minden bizonnyal egy kiskatona a te titkos besúgód. Fogadni merek, hogy lány az illető – ülök le az ágyamra.

- Harry, most nem rólam van szó. Jogom van tudni az ilyen esetekről!

- Liam, bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok.

- Az Isten szerelmére. Ők nem megöletni jöttek magukat, hanem azért, hogy kiképezzük őket, és később a nemzetet szolgálják valamilyen formában – csattan, és tudom, hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy a barátságunk, és az egymás iránti feltételes bizalmunk, semmit sem ér.

- Egy karcolás volt a felkarján, két öltést kapott, azért túlzásokba sem kell esni – nevetek. – Túlélte.

- Teljesen mindegy, hogy mekkora az a seb, akkor is orvosi ellátást kellett volna kapnia azonnal, ahelyett, hogy a vérét szívtad volna.

- Úgy beszélsz, mintha egy golyó általi sérülést szerzett volna – állok fel. – Komolyan, jobban véded azt a kis … lányt, mint bárki mást. Esetleg a besúgódon kívül még ő is kellene?

- Te magad is tudod, hogy amit tettél, az szabályellenes. El fogom venni tőled, és másik szakaszba helyezem át.

- Most, ha valami megfélemlítés volt a célod, mellé fogtál. Vidd, ha annyira akarod – ezzel hátat fordítok, és már ott is hagyom a szobámba zsörtölődő gondolataival.

Ps.: Először is, sajnálom a késést, aki a csoport tagja, tudja, hogy otthon – Magyarországon -, voltam az előző héten, illetve, Bécsben, koncerten, így csúszásba vagyok, ha jól tudom, még egy írásommal is. Remélem, hamar utolérem magam, és akkor jövő héten, pontosan érkezik a friss rész!

Köszönöm azt a két megjegyzést, amelyet az előző részhez kaptam.

Amint láthatjátok, kisebb-nagyobb változtatáson esett át a blog, amelyet én hajtottam végre. Szerintetek, milyen lett az eredmény? Jó pár éve nem szerkesztettem, de szerintem tűrhető. :)

Véleményeiteket várom ;) Sok puszi. Alexa S.

6.rész°Éles helyzet

Belle

Kantinban a fém asztalnál, a hozzá tartozó fém, egyáltalán nem kényelmes padon ülök. Reggelim, amely mindennek nevezhető, csak ínycsiklandozónak nem, előttem hever egy tálcán. Tea és egy szendvicsféleség az egész, kiegészítve egy almával. Igazán tartalmas reggeli, egy katona számára. Ám étvágyamat legyőzi a kíváncsiságom, a másik személy bámulása.

Haja szoros copfba van összefogva, amelynek vége sapkája alatt ki is kandikál. Feszes, merev testtartása, mogorva tekintete jelen van, bár ez senkinek sem lehet újdonság, hiszen ebben a pár napban már mindenki megszokhatta. Ám valamiért teljesen más most. Tekintete üres, tettei nincsenek. Innen, távolból is tökéletesen meg tudom állapítani, hogy messze jár tőle az a kemény katonatiszt, akit alakít a mindennapokban.

Mellette ülő társai társalgást folytatnak, de ő mintha csak testben lenne velük, gondolatai teljesen máshol járnak. Gondok gyötrik, tisztán állapítom meg.

- Figyelsz te rám? – hallom meg Beth hangját.

Felé fordulok, de valójában egyáltalán nem érdekel üres fecsegése, hiszen egyértelmű, hogy mondandója jelentéktelen számomra.

- Mit is mondtál? Elgondolkoztam.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, kit is bámultál – sandít rám, miközben egyik szemöldökét felvonja.

- Igen, és még is kit bámultam? – kérdezek vissza, majd belekortyolok teámba.

- Ugyan már, Belle, nem kell előttem megjátszanod magad – sóhajt fel. – Egyértelmű, hogy Harryt bámultad, nem is kevés figyelemmel.

- Rendben, te remek megfigyelő, ennyit rólam. Tehát mit mondtál, amíg én Harryt figyeltem? – vonom kérdőre, a mielőbbi válasz érdekében.

- Hallottad mi történt az éjszaka? – bizalmasan, közel hajolva hozzám kérdezi. Szavai szinte suttogások, és ez őszintén, megrémiszt.

- Tudod, hogy mennyire utálom a pletykákat, így nem, fogalmam sincs, hogy mi történt, de biztos vagyok abban, hogy tíz másodpercen belül a tudomásomra hozod.

- Belle, komoly dolgokról van szó! – korhol.

- Sajnálom, Beth, de az ócska pletykákra nem adok – rázom nemlegesen a fejem, s almámat megtörölve neki is állok elfogyasztani az édes gyümölcsöt.

- Itt teljesen kimagasló dologról van szó – rimánkodik.

- Akkor mondjad – sóhajtok fel.

- Ha ennyire nem…

- Beth, mondjad, ha már elkezdted, mert erre az időhúzásra még annyira sem vagyok kíváncsi, amint magára a történetre, ami valószínű, hogy meg sem történt. Szóval, pökd már ki.

- Tegnap Mr.Styles kiakadt, és az éjszaka az udvaron kötött ki.

- Ebbe mi a szenzáció? Mindig kiakad valamin.

- Befejezhetem? – rikkant rám, mire elnevetem magam. – Valami nagy baj történhetett, mert püfölni kezdte a bokszzsákot, és elvileg Mr.Payne nyugtatta le.

- Aha … - semmit mondóan hümmögök. – És, te erről még is honnan tudsz?

- Hát…. Végül is nem csak én tudom, nyilván mások is.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy valamiért gyanús vagy nekem.

- Ugyan már, rémeket látsz mindenhol – lehajtja a fejét, és a reggeliét kezdi el piszkálni. – Csupán megosztottam veled valamit, de már látom, hogy kár volt.

- Sajnálom, hogy másképpen látom a dolgokat, mint te, de szerintem nem tartozik ránk, hogy mi is történt, már ha megtörtént.

- Igen, ez valóságos volt! Megtörtént, Belle.

- Oké, oké, akkor megtörtént, és mit kellene csinálnom? Odamenni, és megkérdezi, hogy is van, mr.bunkóság?

- Lehetnél kissé kedvesebb, megértőbb vele – mormogja.

- Mi van? – döbbenten kapom rá tekintetem. – Te normális vagy? Én legyek vele megértőbb, amikor végigrángatott a kantinon, kinn a poros földbe döngölt, és ezt úgy, hogy ő jött nekem, és még is engem alázott meg? Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy behódolok neki bármiért is!

Felállok, és tálcámat felkapva elhagyom az asztalt, amelynél az összes tekintet rám szegeződik. Beth nevemen szólít, de vissza nem nézek, csak előre megyek, és a helyiség végén leadom a tálcám, amelynek tartalmához épphogy hozzáértem. A lengőajtót erőteljesen lököm ki, és már kint is találom magam a friss levegőn, amelyet mélyen szívok magamba. Sapkámat megigazítom szoros kontyom felett, zsebeimbe csúsztatom kezem, és magam elé meredve újra, s újra felhangzanak bennem a mondatok, amelyek Harryhez kötődnek.

Képtelenségnek tartom, hogy elgyengüljön, és az erőszakhoz folyamodjon, úgy, hogy még sérülést is okoz magának. Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt róla. Véleményem szerint, ő egy igen karakán egyéniség, aki mindent megragadva harcol az igazáért, kudarcot pedig messziről kerüli, nem ismeri.

- Nagyon elmerengett, Miss.Prescot – hallok meg egy hangot, s oda se kell néznem ahhoz, hogy tisztában legyek tulajdonosával.

- Csupán elgondolkoztam egy felesleges dolgon, Mr.Styles – felelem kimérten.

- Meglep – mormogja, mire ránézek.

- Hidegen hagy, hogy mi is lepi meg magát. Amúgy, szép kötés – pillantok a kezére. – Dühkezelési problémák?

- Semmi köze hozzá, Miss.Prescot – csattan azonnal, és már el is siet mellettem.

Harry

Fáradtan, gondolataimban elmélyülve esek be a szobámban egy komolyabb nap után, amelyen az idegeim nagyon is élesek voltak, s ezt ki is használták.

Mindenki sorban áll, és rám figyel. Testtartásuk feszes, tekintetük nem rám, hanem maguk elé, a távolba mered. Előttük járkálok, szemeimet fekete napszemüvegem takarja, így minden észrevétel nélkül vehetem szemügyre az embereket.

- A mai feladatuk kemény lesz. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a mögöttem látható pályát kell végigcsinálniuk jó pár alkalommal, amelyet újabb, általam kiadott feladat fog követni. Nem fogok hazudni, nem szokásom. Készüljenek fel, ugyanis a nap végén gyengének bizonyuló egyént elbocsátjuk! – tájékoztatom őket. – Véleményem szerint a feladat adott, de nem szeretném, ha az én lelkemen száradna elbocsájtásuk, így ismertetem azokat. Futniuk kell, mintha az életük múlva rajta, majd a homokzsákokból épített falakat át kell ugraniuk, egészen addig, míg a szögesdrótokból kifeszített részhez nem érnek. Sietve hasra fekve kúszni kezdenek a drótok alatt, amíg ki nem érnek. Higgyék el, előbb eszük ágában sem lesz felkelni. Maradandó sebesüléseket szerezhetnek, így észnél legyenek!

- Ha annyira veszélyes, minek ezen végezzük el a feladatot elsőre? – szólal meg a már jól megszokott fecsegő.

- Miss.Prescot, már hiányoltam a megjegyzéseit – fordulok felé, s hangom kissé megemelem. – Tudja, azért elsőre ez a gyakorlat, mert ha a terepre jutnak a szerencsések, a töltény sem fogja megkérdezni magától, hogy ez az első alkalom e – állok vele szembe, szemüvegem leveszem, s arcába mondom kemény, könyörtelen véleményem. – A maradandó sebek ott is bármikor keletkezhetnek magán, így a lányos rinyálást, befejezheti most.

- Maximum az éjszakai cselédje, aki képes magára nézni, az rinyál – szűri fogai között, mire megfeszül minden izmom, s szívem szerint erőteljes pofont érdemel, amelyet nem kap meg, csak mert, a nők iránti tisztelem nagyobb sokkal, mint az erőm. Felkarjánál fogva rángatom a kezdőponthoz, mire felszisszen.

- Kezdje el, Miss.Prescot – ordítok rá, minek következtében összerezzen.