8.rész¤Fényképekbe bújt emlékek

Harry

Még az órám csörgése előtt felébredek, amely mostanában elég sűrűn jellemző rám. Talpaimat lehelyezem a hideg padlóra, míg térdeimen megtámasztom könyökeim, s arcomat tenyereimbe temetem. Mélyen szívom magamba a levegőt, s gondolom át újra, s újra a tegnapi napot, és azt, hogy Liam közölte velem, Bellet áthelyezi egy másik szakaszba. Amikor azt mondtam, hogy hidegen hagy, komolyan is gondoltam. Nem érdekel, helyezze csak, legalább normálisan tudom végezni a feladatom.

Felállok, törülközőmet és a fontos dolgaimat magamhoz veszem, s a fürdő részleg felé indulok, amint az órámat kikapcsolom. Mivel még idő előtt vagyok, így egyáltalán nincs tolongás, éppen ellenkezőleg, az egész helyiségben egyedül én vagyok. A csend, s a magány megnyugtat, s el is gondolkodtak. A forró víz előtör a zuhanyrózsából, majd hamar párával tölti meg az én teremet. Forróság veszi át az uralmat, de az emlékeket sajnálatos módon nem törli el.

- Nézd, Harry – tart egy képkeretet kezei között, s a benne lévő fénykép láttán arcára mosoly kerül. Csodás látványt nyújt, amikor boldog. Ez az a pillanat, amit örökké látni szeretnék arcán. A feledhetetlen boldogság.

Mai nap mind a kettőnk számára különleges pillanat. Úgy vélem, hogyha valaki elkötelezi magát, s családalapításba kezd, akkor mindent megtesz azért, hogy a nőt, boldoggá tegye. Az én feladatom is ez. Lorelay otthagyta a sereget, azért, hogy anyai örömök elé nézzen.

- Hát, már igazi ősleletnek számít – nevetve jegyzem meg, ahogyan első közös, jó pár évvel ezelőtti képünket nézem, mögé állva. Háta mellkasomnak simul, s még közelebb bújik.

- Itt még alig ismertelek.

- De már akkor is fülig szerelmes voltál belém – mutatok rá, mire felpillant rám.

- Ne legyél ennyire nagyképű, Styles, oké? – vigyorog, a képet leteszi, s nyakamba csimpaszkodik, mint egy kismajom. Kezeim bátran fedezik fel, már jól ismert testét, s állapodnak meg formás fenekénél. Tekintetünk egybeolvad, de mindössze csak nézzük egymást, egészen addig, míg fel nem emelem.

- Kis maki – nyomok egy puszit nyaka hajlatába.

- A tiéd.

- Igen, csak is az enyém – ezzel bekebelezem puha, csókolni való ajkait, s a mögötte lévő ágyon lassan végigfektetem. – Mikorra is kell mennünk a kórházba? – szakadok el tőle, és kissé ziláltan érdeklődöm.

Kipillant oldalra az órára, mielőtt választ adna: - Még két óránk van.

Ennél többet nem is kell mondania. Újra egybeforrasztom ajkainkat, s kezemmel egész testé, ahol csak érem, simítom végig. Vékony ujjaival hajamba túr, meghúzza, majd hirtelen fordít helyzetünkön, és az irányítás már is nála…

- Hé, Styles – hallok meg egy hangot, amely kiragad a mámoros emlékképekből.

- Mi van? – mormogom, és homlokom elemelem a csempézett faltól. Arcomat a vízsugár felé fordítom, miközben várom, hogy folytassa.

- Minden rendben? – az egyik szakaszvezető az, aki az előválogatókat tartja. Denny.

- Minden rendben – ezzel nem faggat tovább.

Arcom még mindig a víz irányába néz, ajkaimon végigvezetem ujjaim, s szorosan lehunyom szemhéjaim, amikor is mézédes ajkait ismételten felidézem, ahogyan enyéimmel lépett kapcsolatba oly sokszor. Torkom összeszorul, s a könny már majdnem végigcsordul arcomon, ám utoljára lemosom magam, s elzárom a csapot, újra a kemény katona képében magam köré csavarom a törülköző anyagát, és visszavonulok a hálókörzetembe.

¤¤¤¤

Magamra öltöm a mindennapi viseletem, napszemüvegemet orromra csúsztatom, és már indulok is a reggeli kihagyását követően a szakaszom elé, akik újabb kiképzést kapnak a mai napon. Remélem, hogy Belle kisasszony nem akar ma is kiakasztani, szokásához híven.

Elhagyom az épületet, és a gyakorlati részleg felé veszem az irányt. Az épület sarkánál befordulva megpillantom a már sorban állt, s figyelmesen hallgató tömeget. Érthetetlenül igyekszem közelebb, magyarázatra várva. Denny áll ott, és parancsokat diktál az én újoncaimnak.

- Mr.Styles – hallom meg Liam hangját, és ez már rosszat sejtet. Mindenki felénk kapja tekintetét, Denny nem fegyelmezi őket.

- Mi ez az egész? – vonom kérdőre Dennyt és Liamet.

- Az irodámba megbeszéljük – hátam mögül ismételten megszólal.

- Inkább Mr.Montgomeryvel kellene beszélgetnie. Nem tudja fegyelmezni az osztagot kellően.

- Harry – szólít keresztnevem, és tudom, hogy ez már a véget jelenti, azt, hogy igen is mennem kell, mert nem tűri tovább modorosságom.

Mély levegőt veszek, hátat fordítok az emberek kíváncsi tekintetének, és hosszú léptékben indulok meg. Liamet faképnél hagyom, és megállás nélkül megyek be az épületbe, amelynek falai között lapul irodája, amelyben mostanság túl sokat is jártam.

Asztalával szemben elhelyezett szék helyett, inkább a sarokban levű ülőgarnitúrát választom, míg a fa, dohányzóasztalára bakancsos lábaimat felteszem, s kényelembe helyezem magam. Az ajtót nyitva hagytam, csakhogy tisztában legyen azzal, idebenn várom.

Percek töredéke alatt meg is érkezik, az ajtót maga után becsukja, majd lábaimra mered, de mit sem szól, csupán velem szembe, a fotelbe leül.

- Mi ez az egész? Ki vagyok rúgva? – nevetek fel.

- Természetesen nem – horkan fel.

- Akkor mi ez az egész? – ráncolom össze homlokom.

- Miért nem a kórházban vagy?

- Megint itt tartunk? – morgom. – Megmondtam, hogy mindössze az ő kérését teljesítem.

- Akkor is jobb esne neki a tudat, hogy ott voltál vele az utolsó napokban. Szüksége van rád, érted?

- Liam, honnan tudhatnád? Párszor találkoztatok mindössze, nem kell, hogy most az jóságos angyalát játszd.

- Szeret téged, ő maga mondta nekem, tegnap.

- Tegnap? – döbbenek le, és lábaimat levéve az asztalról, előre hajolok, érdeklődve várom, hogy folytassa, de nem teszi. – Mi a fenét kerestél te benn nála?

- Amilyen gyakran csak tehetem, bejárok hozzá – vallja be. – Mindig mesélt valamit, általában rólad áradozott. Elejétől a végéig megtudtam a kis történeteteket. Miért nem mondtad, hogy családalapításba kezdtetek?

- Esetleg a hátam mögött viszonyt is folytattatok? – állok fel dühösen.

- Természetesen nem – áll fel ő is. – Miért? Azt hittem barátok vagyunk.

- Amikor egy kivizsgálásra mentünk, hogy mind a kettőnkkel rendben van e minden, akkor derült ki a betegsége, azért! – csattantam.

- Harry, bármit is mondott neked, egyértelmű, hogy szeretné, ha mellette lennél, most pedig menj, és legyél mellette, amíg szükség van rá. Denny helyettesít. Nincs ellenkezés, ez parancs! 

¤¤¤¤

Átöltöztem normális viseltbe, amely fekete csőfarmert takart, fekete inggel, és egy barna Chelsea csizmával.  Hajamat kiengedve hagytam napszemüvegemet viszont felvettem, s kocsi kulcsaimat felvéve mentem is a hátsó parkolóba, ahol hollófekete Range Roverem parkolt.

Megérkezek a kórház hatalmas épülete elé, s leparkolok az első szabad helyen, amelyet meglátok. Motort leállítom, de nem szállok ki. Jó pár percig csak ülök, és magam elé bámulok, míg a képkeretet kezembe véve merengek. Az első közös képünknek köszönhetően emlékek hada tör rám.

Csillagok felettünk szépen díszítik ki az égboltot, míg mi alatta a kellemes nyári időben a tó partján ülünk. Csend van, a tücskök halk ciripelése egyedül, amely megtöri az éjszakai komorságot. Hold fényes ragyogása a tó tükör tiszta felszínén látszik, s ez minden, amely csekély fényt nyújt nekünk a késői órákban.

Karjaim között az a lány, akiért a világon mindent megtennék. Csodálja a tájat, míg kézfejemet lassan cirógatja, amely alhasánál helyezkedik el. Egy fának dőlve vagyunk, s merengünk magunkba, egymásról, rólunk, a jövőnkről. Még igen a kapcsolatunk elején vagyunk, de mind a kettőnkben tisztán él a kép a jövőről. Nem beszéltünk még róla, de tudom, érzem.

Orromat barna hajzuhatagába temetem, s mélyen szívom magamba kellemes illatát. Ujjainkat egybefonom, és még közelebb húzom magamhoz, míg másik kezemmel elseprem haját nyaka hajlatából, s ajkaimat rátapasztom. Édes csókokat hagyok puha bőrén, minek következőben apró gesztusaimba beleremeg. Arcát felém fordítja, s tekintetünk találkozik. Zavartan pislog, ám megállás már nincs. Ajkaimat övéi ellen nyomom, s első csókunk elcsattan. Teljesen magamévá teszem formás száját, ő pedig készségesen engedi. Forróság kering körülöttünk, a köd, a szerelem köde teljesen elhatárol minket a jelen világtól, és egy olyan univerzumba repít bennünket, ahol csak ketten létezünk, és az egymás iránti elsöprő érzés.

Még csak ajkaink kecses játéka szórakoztat bennünket, de már is elszakad tőlem. Kissé zihál, ám nem tétlenkedik, bátran szembefordul velem, s ölembe ül. Nyakamat átkarolja, hajamat húzza, míg fogával alsó ajkamat tépi. Hevesen esünk újra egymásnak, s olvadunk eggyé a saját világunkba.

Egy könnycsepp száguld végig őrült sebességgel arcomon, s a fotó üvegezett felületén landol. Gyorsan pislogni kezdek, letörlöm arcom, mély levegőt veszek, és elhagyom a járművet, s egyenesen a hatalmas, lehangoló épület bejárta felé indulok. 

7.rész¤Homokszem

Harry

Minden újonc katonai fegyelemmel figyeli, ahogyan a nagyszájú kisasszony az indulási vonalhoz lép. Mindig olyan harcias, nekem pedig eszem ágában sincs megakadályozni abban, hogy megmutathassa, mit is tud valójában.

- Indulhat – adom ki a parancsot, mire egy utolsó fintort mutat felém, s már futni is kezd.

Erőteljesen fut, lábai kapkodja, s innen is tökéletesen látom, hogy a levegőt szabálytalanul kapkodja, ami az igazán közeli véget fogja jelenteni számára, már ami e menetet illet. Lábait feszesen, gyorsan húzza fel, ahogyan átugrik az akadályokon, amelyek zsákokból lettek képezve. Ahogyan az utolsó magaslatot is átugorja, földre veti magát, s kúszni kezd a szögesdrótokból kialakított vízszintes akadály alatt.

Tekintetem éppen egy pillanatra veszem le róla, s az őt figyelő embersorokra vezetem. Mindenki árgus szemekkel figyeli a földön kúszó testét. Egy lány, akivel többször is láttam már, aggódva vizsgálja szemeivel a vergődő lányt, akit még mindig nem sikerült megtörnöm.

- Bassza meg – kiált fel a pályán haladó lány, mire irányába nézek.

- Nem igazán értettem – kiáltom oda, mellkasom előtt összefont kezekkel.

Felém fordul, arcán minimális föld, sár folt. Ruhája poros, haja zilált, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Kezére pillantok, amelyet fog. A hosszú ujjú felsője szakadt, és enyhén piros szín kezdte el körülötte átvenni az uralmat a zöld anyag felett.

Hirtelen indul meg felém, arca bosszús. Tekintetétől már a föld alatt lennék, de hát erre lehetősége nincs. Merev tekintetem tartom, napszemüvegem bár takarja arcom, mégsem engedek egy szemráncnak sem helyet, amelyek mosolyomat leleplezheti. Belső örömöm igen nagy, és ezt tudatára is fogom hozni, hiszen köztudott, hogy a nagy száj mindössze annyit bizonyít, hogy valamiben kevésbé ennyire ’tökéletesen’ felel meg, s ezt igyekszik kompenzálni. Nem egy esetem volt, akik hasonlóan álltak a dolgokhoz, de hamar lehervadt mosolyuk. Ám ez a lány más. Akaratos, és makacssága sokkal erőteljesebb, mint bármilyen másik emberé.

- Ezt a hangnemet nem engedheti meg magának, soha! – közlöm vele, amikor is elhalad mellettem. – Mit képzel, hová megy? – továbbra is háttal állok neki, s eszem ágában sincs megfordulni.

- Az orvosi részlegre – közli sziszegve.

- Itt álljon előttem. Emlékem szerint, nem adtam engedélyt a távozására.

A levegő fagyos még a forróság ellenére is. Mindenki a már jól megszokott kettősünk jelenetét figyelheti. Bármennyire is érdekel arcának látványa, tartom magam a szerepemhez, a feletteséhez illő szerephez, és magam elé meredve várom, hogy végre elém álljon.

Fújtatása mondhatni kellemes dallam füleimnek. Rúg egyet, tisztán halható, ahogyan a por csak úgy száll körülöttünk, s az enyhe szélnek köszönhetően, még láthatóvá is válik számomra. Kezemmel lesöpröm a vállam, de más mozdulatot nem teszek.

- Köszönöm, de a homokszemcséinek kényeztetését tudomásom szerint, a nőnemű személyeknek szokás igénybe venniük – mormogom.

- Maga egy igazi paraszt – halkan mondja, de hallásom tökéletes, így szerencsétlenségére tökéletesen értem az ajkán kibukkanó szavakat.

- Magának komoly problémái lehetnek, ha azt hiszi, hogy az örökkévalóságig fogom tűrni azt, amit művel – fordulok végre vele szembe, és közelebb lépek. Két lépés, és előtte állok, de szeme se rebben, úgy néz fel rám, mintha csak egy kedves, mosolygós arcú barátjával találná szembe magát.

Emelkedik kissé lábujjaira, és szemeimbe nézve kellő hangerővel közli: - Semmi olyat nem tud ellenem tenni, aminek köszönhetően megbánhatnám a szavaim súlyát.

Vissza akar ereszkedni a talajra, de sajgó, enyhén vérző felkarját megfogom, és kissé megszorítom, mire felszisszen, és a magabiztossága eltűnik. Szemei enyémét figyelik. Farkasszemet nézünk egymással, hiszen makacsságunk mind a kettőnket igen erősen fűt. Várok, ahogyan ő is, bár őszintén szólva, magam sem tudom, hogy mire. Egyszerűen csak ujjaimmal sebét szorítom, míg az ő vékony ujjai a csuklóm köré fonódnak, s lassan próbálja lefeszegetni kezem, de hamar sikertelennek bizonyul próbálkozása.

- Még is, hogy a fenében gondolod, hogy csak úgy valakit, aki megsebesült ott tartod magad mellett? – ront be a szobámba, az, akire jelenleg semmilyen formában nem vagyok kíváncsi. Se mint barát, se pedig mint felettes.

- Semmi baja nem volt – felelem.

- Megvágta magát, és vérzett! – rivall rám.

- Túlélte.

- Harry – ül le az asztalomnál lévő székre. – Elsődleges szempont, hogy odafigyeljünk rájuk. Ha baleset éri őket, joguk van az orvosi részlegre menniük, amilyen hamar csak tudnak.

- Fogalmunk sincs, hogy hova is fog innen menni, ha végzett. Amíg itt van, addig az a feladatunk, a feladatom, hogy kiképezzem mindenre. Lehet, hogy kikerül valamilyen ország harcterére, és megsebesülése után hosszadalmasabb ideig nem kap orvosi ellátást – magyarázom meg tettem, bár minden szavam hazugság, még ha a valóságban meg is történhet. Az én okom egyértelműen más volt. Megleckéztetés ízét nagyon is szeretné megkóstolni, én pedig a csalódást, hogy ezt nem élheti majd át, nem fogom megadni neki.

- Senkivel sem voltál még ennyire kegyetlen. Az a lány még is mit tett, hogy így ellene fordultál már az első pillanattól kezdve?

- Elég csak a száját kinyitnia, és már is maga ellen uszít mindenkit – vonok vállat. – Amúgy, honnan tudod, hogy mi történt? Senki nem volt rajtam, és a zöldfülűeken kívül a gyakorlati pályán.

- Tudod jól, hogy hozzám minden információ eljut.

- Nem vagyok hülye, és ezt pedig te neked kell tudnod pontosan – dobom le hanyagul a pólóm, és veszem magamhoz a törülközőm. – Minden bizonnyal egy kiskatona a te titkos besúgód. Fogadni merek, hogy lány az illető – ülök le az ágyamra.

- Harry, most nem rólam van szó. Jogom van tudni az ilyen esetekről!

- Liam, bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok.

- Az Isten szerelmére. Ők nem megöletni jöttek magukat, hanem azért, hogy kiképezzük őket, és később a nemzetet szolgálják valamilyen formában – csattan, és tudom, hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy a barátságunk, és az egymás iránti feltételes bizalmunk, semmit sem ér.

- Egy karcolás volt a felkarján, két öltést kapott, azért túlzásokba sem kell esni – nevetek. – Túlélte.

- Teljesen mindegy, hogy mekkora az a seb, akkor is orvosi ellátást kellett volna kapnia azonnal, ahelyett, hogy a vérét szívtad volna.

- Úgy beszélsz, mintha egy golyó általi sérülést szerzett volna – állok fel. – Komolyan, jobban véded azt a kis … lányt, mint bárki mást. Esetleg a besúgódon kívül még ő is kellene?

- Te magad is tudod, hogy amit tettél, az szabályellenes. El fogom venni tőled, és másik szakaszba helyezem át.

- Most, ha valami megfélemlítés volt a célod, mellé fogtál. Vidd, ha annyira akarod – ezzel hátat fordítok, és már ott is hagyom a szobámba zsörtölődő gondolataival.

Ps.: Először is, sajnálom a késést, aki a csoport tagja, tudja, hogy otthon – Magyarországon -, voltam az előző héten, illetve, Bécsben, koncerten, így csúszásba vagyok, ha jól tudom, még egy írásommal is. Remélem, hamar utolérem magam, és akkor jövő héten, pontosan érkezik a friss rész!

Köszönöm azt a két megjegyzést, amelyet az előző részhez kaptam.

Amint láthatjátok, kisebb-nagyobb változtatáson esett át a blog, amelyet én hajtottam végre. Szerintetek, milyen lett az eredmény? Jó pár éve nem szerkesztettem, de szerintem tűrhető. :)

Véleményeiteket várom ;) Sok puszi. Alexa S.

6.rész°Éles helyzet

Belle

Kantinban a fém asztalnál, a hozzá tartozó fém, egyáltalán nem kényelmes padon ülök. Reggelim, amely mindennek nevezhető, csak ínycsiklandozónak nem, előttem hever egy tálcán. Tea és egy szendvicsféleség az egész, kiegészítve egy almával. Igazán tartalmas reggeli, egy katona számára. Ám étvágyamat legyőzi a kíváncsiságom, a másik személy bámulása.

Haja szoros copfba van összefogva, amelynek vége sapkája alatt ki is kandikál. Feszes, merev testtartása, mogorva tekintete jelen van, bár ez senkinek sem lehet újdonság, hiszen ebben a pár napban már mindenki megszokhatta. Ám valamiért teljesen más most. Tekintete üres, tettei nincsenek. Innen, távolból is tökéletesen meg tudom állapítani, hogy messze jár tőle az a kemény katonatiszt, akit alakít a mindennapokban.

Mellette ülő társai társalgást folytatnak, de ő mintha csak testben lenne velük, gondolatai teljesen máshol járnak. Gondok gyötrik, tisztán állapítom meg.

- Figyelsz te rám? – hallom meg Beth hangját.

Felé fordulok, de valójában egyáltalán nem érdekel üres fecsegése, hiszen egyértelmű, hogy mondandója jelentéktelen számomra.

- Mit is mondtál? Elgondolkoztam.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, kit is bámultál – sandít rám, miközben egyik szemöldökét felvonja.

- Igen, és még is kit bámultam? – kérdezek vissza, majd belekortyolok teámba.

- Ugyan már, Belle, nem kell előttem megjátszanod magad – sóhajt fel. – Egyértelmű, hogy Harryt bámultad, nem is kevés figyelemmel.

- Rendben, te remek megfigyelő, ennyit rólam. Tehát mit mondtál, amíg én Harryt figyeltem? – vonom kérdőre, a mielőbbi válasz érdekében.

- Hallottad mi történt az éjszaka? – bizalmasan, közel hajolva hozzám kérdezi. Szavai szinte suttogások, és ez őszintén, megrémiszt.

- Tudod, hogy mennyire utálom a pletykákat, így nem, fogalmam sincs, hogy mi történt, de biztos vagyok abban, hogy tíz másodpercen belül a tudomásomra hozod.

- Belle, komoly dolgokról van szó! – korhol.

- Sajnálom, Beth, de az ócska pletykákra nem adok – rázom nemlegesen a fejem, s almámat megtörölve neki is állok elfogyasztani az édes gyümölcsöt.

- Itt teljesen kimagasló dologról van szó – rimánkodik.

- Akkor mondjad – sóhajtok fel.

- Ha ennyire nem…

- Beth, mondjad, ha már elkezdted, mert erre az időhúzásra még annyira sem vagyok kíváncsi, amint magára a történetre, ami valószínű, hogy meg sem történt. Szóval, pökd már ki.

- Tegnap Mr.Styles kiakadt, és az éjszaka az udvaron kötött ki.

- Ebbe mi a szenzáció? Mindig kiakad valamin.

- Befejezhetem? – rikkant rám, mire elnevetem magam. – Valami nagy baj történhetett, mert püfölni kezdte a bokszzsákot, és elvileg Mr.Payne nyugtatta le.

- Aha … - semmit mondóan hümmögök. – És, te erről még is honnan tudsz?

- Hát…. Végül is nem csak én tudom, nyilván mások is.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy valamiért gyanús vagy nekem.

- Ugyan már, rémeket látsz mindenhol – lehajtja a fejét, és a reggeliét kezdi el piszkálni. – Csupán megosztottam veled valamit, de már látom, hogy kár volt.

- Sajnálom, hogy másképpen látom a dolgokat, mint te, de szerintem nem tartozik ránk, hogy mi is történt, már ha megtörtént.

- Igen, ez valóságos volt! Megtörtént, Belle.

- Oké, oké, akkor megtörtént, és mit kellene csinálnom? Odamenni, és megkérdezi, hogy is van, mr.bunkóság?

- Lehetnél kissé kedvesebb, megértőbb vele – mormogja.

- Mi van? – döbbenten kapom rá tekintetem. – Te normális vagy? Én legyek vele megértőbb, amikor végigrángatott a kantinon, kinn a poros földbe döngölt, és ezt úgy, hogy ő jött nekem, és még is engem alázott meg? Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy behódolok neki bármiért is!

Felállok, és tálcámat felkapva elhagyom az asztalt, amelynél az összes tekintet rám szegeződik. Beth nevemen szólít, de vissza nem nézek, csak előre megyek, és a helyiség végén leadom a tálcám, amelynek tartalmához épphogy hozzáértem. A lengőajtót erőteljesen lököm ki, és már kint is találom magam a friss levegőn, amelyet mélyen szívok magamba. Sapkámat megigazítom szoros kontyom felett, zsebeimbe csúsztatom kezem, és magam elé meredve újra, s újra felhangzanak bennem a mondatok, amelyek Harryhez kötődnek.

Képtelenségnek tartom, hogy elgyengüljön, és az erőszakhoz folyamodjon, úgy, hogy még sérülést is okoz magának. Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt róla. Véleményem szerint, ő egy igen karakán egyéniség, aki mindent megragadva harcol az igazáért, kudarcot pedig messziről kerüli, nem ismeri.

- Nagyon elmerengett, Miss.Prescot – hallok meg egy hangot, s oda se kell néznem ahhoz, hogy tisztában legyek tulajdonosával.

- Csupán elgondolkoztam egy felesleges dolgon, Mr.Styles – felelem kimérten.

- Meglep – mormogja, mire ránézek.

- Hidegen hagy, hogy mi is lepi meg magát. Amúgy, szép kötés – pillantok a kezére. – Dühkezelési problémák?

- Semmi köze hozzá, Miss.Prescot – csattan azonnal, és már el is siet mellettem.

Harry

Fáradtan, gondolataimban elmélyülve esek be a szobámban egy komolyabb nap után, amelyen az idegeim nagyon is élesek voltak, s ezt ki is használták.

Mindenki sorban áll, és rám figyel. Testtartásuk feszes, tekintetük nem rám, hanem maguk elé, a távolba mered. Előttük járkálok, szemeimet fekete napszemüvegem takarja, így minden észrevétel nélkül vehetem szemügyre az embereket.

- A mai feladatuk kemény lesz. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a mögöttem látható pályát kell végigcsinálniuk jó pár alkalommal, amelyet újabb, általam kiadott feladat fog követni. Nem fogok hazudni, nem szokásom. Készüljenek fel, ugyanis a nap végén gyengének bizonyuló egyént elbocsátjuk! – tájékoztatom őket. – Véleményem szerint a feladat adott, de nem szeretném, ha az én lelkemen száradna elbocsájtásuk, így ismertetem azokat. Futniuk kell, mintha az életük múlva rajta, majd a homokzsákokból épített falakat át kell ugraniuk, egészen addig, míg a szögesdrótokból kifeszített részhez nem érnek. Sietve hasra fekve kúszni kezdenek a drótok alatt, amíg ki nem érnek. Higgyék el, előbb eszük ágában sem lesz felkelni. Maradandó sebesüléseket szerezhetnek, így észnél legyenek!

- Ha annyira veszélyes, minek ezen végezzük el a feladatot elsőre? – szólal meg a már jól megszokott fecsegő.

- Miss.Prescot, már hiányoltam a megjegyzéseit – fordulok felé, s hangom kissé megemelem. – Tudja, azért elsőre ez a gyakorlat, mert ha a terepre jutnak a szerencsések, a töltény sem fogja megkérdezni magától, hogy ez az első alkalom e – állok vele szembe, szemüvegem leveszem, s arcába mondom kemény, könyörtelen véleményem. – A maradandó sebek ott is bármikor keletkezhetnek magán, így a lányos rinyálást, befejezheti most.

- Maximum az éjszakai cselédje, aki képes magára nézni, az rinyál – szűri fogai között, mire megfeszül minden izmom, s szívem szerint erőteljes pofont érdemel, amelyet nem kap meg, csak mert, a nők iránti tisztelem nagyobb sokkal, mint az erőm. Felkarjánál fogva rángatom a kezdőponthoz, mire felszisszen.

- Kezdje el, Miss.Prescot – ordítok rá, minek következtében összerezzen. 

5.rész°Hétköznapi hős

Harry

Hangos dübörgés az ajtóm felől, amely felébreszt mély álmaimból. Nyögve fordulok másik oldalamra, és a ricsajt próbálom mielőbb kizárni, hogy aztán végtére is, ismételten aludhassak. Tudom, hogy reggel még messze jár, így minden gond nélkül húzom fejemre a takarót, s próbálok más felé koncentrálni.

Bármennyire is igyekszem, a harsogás nem marad abba. Lerúgom magamról a vékony anyagot, és mogorván kimászom fekhelyemről. Tudatában kell lennie az ajtó túloldalán álló személynek, hogy haldokolnia kell valakinek ahhoz, hogy engem felébresszen, különben ő maga lesz halálfia.

Talpam a hideg talajt érinti, de testemet a hideg meg sem érinti. A szoba még sötétbe van borulva, és a sötétítőn keresztül is tisztán látszik, hogy a világosodás oly messze van még. Kintről a tücskök ciripelése tisztán behallatszik, és ez mindig megnyugtat, de jelenleg az sem hat rám, csupán akaratosan megragadom melegítőnadrágomat a székemről, és magamra rángatom az anyagot.

- Mindjárt! – ordítok, amikor újra hangos dübörgésnek hangja tölti be szobám.

Pólómat is áthúzom fejemen, majd mezítláb sétálok az ajtóhoz, amelyen a zárat ki is oldom, s feltépem. Dühös tekintettel meredek az előttem álló férfire, aki magasztosan néz vissza rám. Kérdezés nélkül lép el mellettem, vállamat súrolja, de mit sem törődve velem, leül bevetetlen ágyamra.

- Akartam is mondani, hogy éjszakai ébresztéseket szeretnék – csukom be szobámnak ajtaját. Székemet kihúzom, és leülök rá kissé hanyagul. Bokámat térdemen pihentetem meg, s várom, hogy végre valami magyarázatot adjon késői látogatása miatt.

- Sajnálom, nem volt terveim között, hogy itt kötök ki – kezd szabadkozni.

- Inkább térj a lényegre, Liam.

- El kell hagynod a tábort – jelenti ki.

- Mi van? Most csak szórakozol? – csattanok, felállok, és értetlenül nézek le rá.

- Nem, nem így értettem – sóhajt fel. – El kell látogatnod a kórházba.

- Na jó, biztosan megfújt a szél. Elment az eszed? – hangom erőteljes, ujjaim ökölbe fordulnak, s szívem őrül tempót jár, amely nem kérdés, hogy még talán Liam is tisztán hall.

- Harry, kérlek, szüksége van rád! – áll fel ő is, és vállamra teszi kezét, amely nem nyugtató, éppen ellentétest hatást ér el nálam. Amilyen gyorsan csak tőlem telik, lelököm magamról, és távolabb állok tőle.

Nemlegesen megrázom fejem, majd a földre rogyok, falnak vetem a hátam, é magam elé meredek. Könnyek lepik el szemeim, látásom homályossá válik.

Ülök, és csak nézem meggyötört testét, amely oly meggyötört. Fáj, a fájdalmam hatalmas. Így látni őt, minden csak szavakba nem önthető boldogság. Szívem meghasad, légzésem lelassul, ahogyan figyelem sebezhető arcát, vékony testét. Mellkasa lassan emelkedik, s süllyed, pillái olykor megrebbenek. Az idő megvagy, tovaszáll, és csak ketten vagyunk. Kezembe veszem az ő szinte fagyos kézfejét. Szemeimből könnycsepp csordul végig arcomon, s kézfejére hullik, majd szertefoszlik.

Homályosan látom őt, de érzéseim iránta továbbra is ugyan olyan erősek. Elfojtom zokogásom, bár nem a szégyen miatt, amelyet az okozna, ha valaki meglátni. Katona vagyok, még is érző lélek.

Nem szól, de némán is beszél. Érzéseit még mindig érzem, kimondatlan szavak nélkül is. Előtte áll egy új világ, nincs már határ, amely visszatartaná, a szerelem, amely eddig éltette, sohasem szakad meg közöttünk, ő is, és én is tudom.

Ajkaimat hideg bőrére nyomom. Könnyes ajkaim érintésének nyomán nedvessé válik bőre, s ujjait mozgatni kezdi, mire lassan felpillantok arcára. Pillái mozogni kezdenek, s kisebb, lusta pislogások is megtörténnek, én pedig tovább várom ébredezését.

- Ne… - megköszörülöm torkom. – Kérlek, ne erőltesd meg magad – hangom alig halható.

- Harry – hangja éppen hallatszik csak.

Kérés nélkül nyúlok a kisasztal felé, s a kancsó friss, szobahőmérsékletű vízből töltök egy pohárba, majd a szájához emelem. Ajkai kissé elnyílnak, s a műanyag poharat közéjük veszi. Mohón kezd el inni, és e tulajdonságán jelenleg mosolyogni sem tudok. Köhögni kezd, minek következtében elhúzom tőle pár pillanata a poharat.

- Lassan – simítom meg másik kezemmel arcát. Nagyokat pislog rám, csodás barna szemei csillognak. Bólint, így újra kissé kirepedezett ajkaihoz emelem a poharát. Lassabban kortyolja ezúttal a folyadékot, míg el nem tűnteti az egészet. – Kérsz még?

- Nem, köszönöm – apró mosoly jelenik meg arcán.

Leteszem a poharat, majd vissza ülök a kényelmetlen műanyag székbe, amely hosszú idők óta már mondhatni, hű társammá vált. Ismételten kezembe fogom az övét, ám ő elhúzza, s nagyon lassan arcomhoz emeli. Érő alig van benne, de még mindig erőltet dolgokat, amelyekkel már fel kellene hagynia. Arcomat tenyerébe hajtom, s könnyeim újra felszínre törtnek. Csuklóját finoman megfonom, s tenyerébe csókolok, majd egybefonom ujjaim, és a szívemhez szorítom gyengéden.

- Tudnod kell, hogy te voltál életemben a legjobb dolog, ami csak történhetett velem.

- Miért mondod ezt el nekem? – értetlenkedem.

- Ez egy őrült, szédült világ, amelyben az embereket elválasztja több dolog is az örök boldogságtól. De én nyugodt szívvel távozom – mosolyog rám haloványan. – Tudom, hogy remek barát áll melletted, Liam személyében, és tudom, hogy a családod is, mind Anneék, mind pedig a tábor ott lesz neked.

- Őrültségeket hordasz össze – ellenkezek. – Itt vagyok, és amint felépülsz, együtt hagyjuk el ezt a kócerájt.

- Nevettünk mindenen, tréfát gyártottunk mindenből, de ez most a való élet, bármennyire is szeretném tagadni, bármennyire is szeretném, hogy csak egy ócska álom legyen.

- Édesem…

- Kérek tőled valamit – halkan félbeszakít, s tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Engedj el, és adj esélyt egy új ragyogásnak. Ne bánd meg, ha szíved újra élni fog. Szabadon szeretni valakit, áldás. Tárd ki a szíved, és engedd, hogy egy lány szeressen. Előtted áll egy újvilág.

- Hiszen még sok időnk van – zavartan felelem, arcomon erősen tolakodó könnyeimmel.

- Ne, kérlek… csak, ne búcsúzz el.

- Tudod, mint hullám a tengert, úgy csillag az eget sem hagyja el – motyogja, idézve egy kedvelt dalából részletet, amelyet oly sokszor emlegetett már nekem.

- Nélküled már mit sem ér az életem, Szerelmem..

- Ne mondj ilyet – kissé megrázza fejét. - Odafentről figyelni foglak, és örökké szeretni. Tudod, fenn az ég is kékebb, a kéknél, és ott várni fogok rád, hiszen örökkön-örökké szeretlek, Harry. Te értem születtél, én pedig érted, de a mi csodás mesébe illő életünknek vége – szipog, s erőtlenül magához húz. – Ha szeretsz, a béke megtalál – lehel csókot ajkaimra.

- Szándékosan okozol fájdalmat? – szavaim szinte egybeolvadnak, s csodálkozom, hogy Liam egyáltalán megérti őket.

- Felhívtak, és tudomásomra hozták, hogy már csak napjai vannak hátra – szinte suttogja a szavakat. – Szüksége van rád, és neked is rá.

- Elbúcsúzott. Egy hónapja ellökött magától, én pedig erősebb lettem, mint valaha – rázom fejem.

- Nem szereted? – teszi fel azt a kérdést, amely olyan ostobán hangzik, hogy kacagni támad nevem, s meg is teszem.

- Őrültségeket kérdezel, amiknek semmi értelme – vetem fejem a falnak, amely hangosan találkozik a téglaépület egyik darabjával. Szemhéjaimat szorosan lehunyom, s hagyom, hogy könnyeim oly sok idő után ismételten megmutassák magukat a rothadt világnak, amely ad, aztán pedig mocskos módon kizsákmányol, és karba font kezekkel nevetve nézi a szenvedést, amelyet maga után hagy. 

- Elmegyek veled, ha ezt szeretnéd – szólal meg újra. – Te magad is tudod, hogy nincs senkije, és ez a legszörnyűbb dolog. Nem érdemli ezt.

- Tudom! – ordítok fel, és mintha tűz gyúlna alattam, úgy pattanok fel. – Kibaszottul tisztában vagyok azzal, hogy csak is én voltam neki ezen a kibaszott világon! Tudom, hogy minden boldog pillanata hozzám fűződött, ahogyan az enyéim is őhozzá. Darabokra hullott a szívem, elvesztettem az embert, aki voltam, de ez is kurvára hidegen hagy, mert a nő, aki az életemet jelentette, aki valamit is tett értem, aki szeretett, haldoklik! Igen, szüksége van rám, de ő elbúcsúzott tőlem, nemet mondott arra, hogy mellette legyek, hogy addig szerethessem, ápolhassam. Kiszakította a szívemet, és a sajátja mellé helyezte, hogy aztán magával vihesse. De én nem bánom, hiszen soha, soha ezen a kibaszott világon mást nem fogok tudni, szeretni. Szívem csak az övé, és a búcsú pedig halál, és többé szerelem nem vár rám.

Kisebb monológom végén elhagyom a szobám, és végigviharzok a hosszú folyosón, és a főbejáratnak ajtaját erőteljesen lököm ki. Fedetlen talpam, lábfejem a poros földbe süllyed, de ez sem állít meg. Tovább haladok a kiképzőrészleg felé, amelyet az éjszakai őrök azonnal fénnyel látnak, el, de semmit sem szólnak, így kétség sem fér ahhoz, hogy Liam leintette őket.

Az agyam elborul, a szívem eszeveszett tempót jár, légzésem szapora, könnyeim áramlanak. Torkom kiszárad, hajam kusza, és az érzéseim őrjítően marnak belülről, minek következtében ordítani tudnék. És megkérdem magamtól; hol van az a hely, ahol nincsenek szabályok? Ahol nincsenek érzések? Hol végre béke vár, hiszen itt nincs jövő, nincs szerelem.

Csak bohóc, egy bábú vagyok csupán, a szívem és a lelkem már nem enyém. Bár újra kezdhetném, máshol, más időben, ahol élhetném az életem, mint egy hétköznapi hős, ki olyakor sír, olykor nevet, csupán egy hétköznapi hős.

Az egyik fára felakasztott bokszzsákhoz lépek, és azonnal ütni kezdem, miközben a könnyeim továbbra is makacsul mutatják meg magukat. Érzem, ahogyan az izmaim megfeszülnek, a vér pezseg bennem, szívem még hevesebben ver, a lélegzetem pedig kapkodom. Sós könnyem már nyakamon folyik végig, de én csak püfölöm azt a fekete zsákot, amely már nyikorogva himbálózik előre, s hátra. Minden izomkötegem érzem. Talpamat felkarcolja valami, talán még a vér is kiserken, de tántoríthatatlan vagyok.

Nevet, vidáman mutatja meg hófehér fogsorát, miközben hanyattfekszik a puha, élénkzöld tavaszi fűben. A nap sugarai kellemesen ragyogják be őt, s gyönyöre még feltűnőbbé válik. Olyan volt, mintha ébren álmodnék. Oly kedves volt, oly megnyerő, s tudtam, hogy több, mint egy szerető.

Azt mondták, hogy nála nincs esélyem, ám még is sikerrel szereztem meg szívét. Bár hűvös volt még a kezdetek kezdetén. Még is egy hang azt súgta, hogy több e lány. De tudtam, hogy más, hiszen egy perc alatt magával ragadt.

Leheveredek mellé, s mosolyogva figyelem, ahogyan nyári ruhájának szoknyáját lefelé húzgálja. Pír jelenik meg arcán, amikor is észreveszi, hogy minden figyelmem rá szegeződik. Kezemet arcához viszem, megcirógatom, s komolyság szele suhan át közöttünk, amely mindent megváltoztat. Lassan hajlok le hozzá, és szüntetem meg a kis távolságot kettőnk között. Pislog kislányosan fel rám, aminek láttán mosolyom visszatér, de csak pár másodperc erejéig. Orra hegyére apró puszit adok, majd lehunyom én is szemhéjaim, s ajkaimat övéire illesztem. Egy csók, és a levegő már forr, miközben eltűnik a tér és az idő. Csak is mi maradunk magunk csodás világába.

Kézfejemmel letörlöm a könnyeim, és akkor veszem észre, hogy a vér kifakadt felszakadt bőröm miatt. Biztos vagyok azon, hogy nyomott hagyott arcomon, de mit sem számít már nekem. Újra erőteljesem kezdem el ütni a fekete zsákot, mire megcsúszik a kezem, és öklöm a fának kérgében végzi, ám mintha mi sem történt volna, állkapcsom összeszorítom, s visszatérek a sporteszközhöz, míg közbe nem avatkozik valaki.

- Állj le – ragadja meg kezem.

- Hagyj – rántom el magam, és már fordulnék is vissza, amikor a fának szegez vállaimnál fogva.

- Térj észhez! – ordít arcomba. – Romokban heversz, megértem, de szüksége van rád, ahogyan neked is rá. Kibaszottul biztos vagyok abban, hogy nem szeretne ilyen állapotban látni réged, úgyhogy menj, kösd be a kezed, és szedd rendbe magad! És ez parancs!

4.rész°Porba hullott merészség

Harry

Feszülten vonszolom szinte magam után a lányt, aki olykor felszisszen szorításomon, amely felkarját éri. Ez engem teljesen hidegen hagy. A folyosón kíváncsi tekintetek tűzében haladunk végig, ám ez sem igazán tud nyomást gyakorolni rám.

Dühöm leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Talán, úgy fejezném ki magam, hogy ebben a pillanatban bármire képes lennék. A tisztelet az, amelyet mindenkitől, még egy kislánytól is megkövetelek minden egyes másodpercben.

Ahogyan a szinte már hőségbe kiérünk, már is elengedem, s kicsit előre is lököm. Térdeire, s tenyereire érkezik, torkából pedig egy fájdalmas nyögés szakad fel. A poros földön köt ki, körülötte nagy porfelhővel. Tekintetem nem veszem le enyhén meggyötört testéről, és figyelem, amint feláll, ruháját leporolja, s emelt fővel, felszegett állal néz vissza énrám.

Mindig is sejtettem, hogy erős egyéniség a kicsike, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire. Megaláztam az imént, tudom. De én megtehetem, ha azt a bizonyos határt átlépi.

Szemei szinte vérben forognak a dühének köszönhetően. Száját már nyitja, hogy mondjon valami kellemetlen dolgot, amely csak számára nehezítené meg még jobban itt létét. Állom tekintetét, mellkasomon összefonom kezeim, és várok. Várom, hogy valamit tegyen. Ám mielőtt ez megtörténhetne, egy mély, igen határozott hangot hallok meg a hátam mögül.

- Mr.Styles – ordítja nevem.

- Mr.Payne? – kérdezek vissza, mintha sejteni se lehetne, milyen szándékkal is jött ki.

- Azonnal jöjjön ide! – hangja parancsoló, de nem nekem.

- Amint végeztem ezzel az újonccal, beszélhetünk – pillantok rá, mire a düh csak még jobban maga alá söpri.

- Azt mondtam, hogy most!

- Még nem végeztünk – nézek az előttem álló lányra, majd hátat fordítok neki.

Normális tempóban, mit sem foglalkozva azzal, hogy Liam mit fog mondani, haladok el mellette, egyenesen tovább az épületbe, az irodájába. Amint beérek, leheverek a székére, és várom, hogy megérkezzen Mr.Igazságosztó.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem helyes, amit teszel – ül le velem szemben.

- Én pedig azt, hogy tudod, mennyire is nem érdekel a véleményed – mormogom.

- Harry, te mentél neki annak a lánynak! – csattan.

- Mit számít, hogy ki kinek ment neki? – értetlenkedek. – Egyszerűen mindig megtalálja a pillanatot, hogy mikor is csapjon le. Önfejű. Azt hiszi, hogy ő az újoncok közül valami kiemelkedő személy, amikor kurvára csak egy kicseszett zöldfülű, akinek még levegőt is akkor szabadna csak vennie, amikor mi engedjük!

- El vagy tévedve – rázza nemlegesen fejét. – Ő egy lány, aki ide szerződött. A parancsainkat kell teljesítenie, de az élete nem rajtunk múlik. Attól, hogy felette állsz, még emberként kell viselkedned vele.

- Komolyan ki akarsz oktatni? – ráncba szalad homlokom.

- Ez közel sincs a kioktatáshoz. Mindössze, tudatom veled, hogy nem dönthetsz emberi életekről.

- Eszem ágában sem volt – horkanok fel. – Mindössze a tiszteletet fogom belénevelni.

- Hol van az a srác, aki velem nőtt fel egy kis faluban, és tisztelte a női nemet?

- Álljunk meg egy kicsit – nevetek. – Én tisztelem őket, amíg ők is engem. Egyenjogúság van, akkor ezt adjuk is meg, nem igaz?

- Attól még nem szívathatod halálra, mert te, a saját reggeliét ráborítottad! Harry, nem a középiskolában vagy, ahol mindenkit szekálhattál. És remélem arra emlékeztetnem sem kell téged, hogy a huszonegyedik életévedet is betöltötted, mireszrint teljesen nagykorú, felnőtt vagy.

- Kicseszettül nem a reggeliről van itt szó! – emelt fel a hangom.

- Arra még nem jöttél rá, hogy attól nem fognak jobban tisztelni, hogy a porig alázod őket?

- Messze volt az alázástól – jegyzem meg. – Csupán egy kis kezdete volt a dolognak. Valójában, ezután kezdődött volna. Meg kell tanulnia a rendet. Semmi sem úgy van, ahogyan azt ő képzeli a fejében. Makacs, átkozottul makacs, és ez nem biztos, hogy a javára fog válni.

- Tudod, emlékeztet valakire – fonja mellkasa előtt össze kezeit.

- Valóban? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Gondolkozz el, és hagyjad lógva. Ha valami problémád van vele, közöld, és majd én elintézem vele. Most pedig … - néz a falon lévő órára. – Késésben vagy a szakaszodnál. Később beszélünk – ennyit mond, és már a papírokat kezdi el vizslatni.

Minden szó nélkül állok fel, és hagyom el a helyiséget. Az irodája előtt álló pár katona megvetően néz rám, s szívem szerint megjegyzésekkel is illetném őket. Emelt fővel távozom az épületből, és lépek ki a napos természetbe, ahol is a szakaszom már felsorakozva vár engem.

Belle

Az egész napos kiképzés, és plusz gyakorlatok után fáradtan, mondhatni, erőtlenül térek vissza hálókörzetembe. Beth mögöttem jön, és szája még fáradtan is folyamatosan jár. A fejem fáj, de tűröm, amíg csak lehet, hiszen sohasem adtam hangot fájdalmamnak. És ezután sem fogok. Eszem ágában sincs egy másodpercnyi örömöt is okozni annak a mocsoknak, aki fogát feni rám minden áldott nap csak azért, mert nem vagyok hajlandó a seggét nyalni.

- Még mindig nem értem a reggeli kirohanását – ül le a mellettem lévő ágyra Bethany.

- Túlléphetnénk már ezen? – sóhajtom. – Semmi kedve újra és újra visszatérni a témához.

- Fellökött. Egy csomóan látták, ahogyan a porba zuhantál, és egy cseppet sem érzed megalázva magad?

- Minek? Azért mert egy ember istennek hiszi magát? Nem, egyáltalán nem érzem megalázva magam, mert legalább én nem hódolok be neki, úgy, ahogyan azt itt mindenki más teszi.

- Talán most már tényleg oda kellene figyelned arra, hogy mikor és mit mondasz.

- Bethany… - állok fel, de mielőtt valami fájdalmasat mondanék, lemondóan megrázom fejem, s neszesszerem felkapva hátat fordítok neki, s a fürdőhelyiségbe vonulok.

Forró víz teljesen ellazítja merev testem. Jól esik végre lemosni a napi szennyet magamról, a sok gondolatommal együtt, amelyek szinte belülről emésztenek. 

3.rész¤Félember

Harry

A nap végén, amikor mindenki elvonul, mi is, a vezetők is nyugovóra térünk a saját körzetünkbe, ami távolabb van a zöldfülűekétől. Ahogyan beérek a saját hálókörzetembe, magamhoz is veszem a törülközőm, és minden fontos dolgom, s indulok is tovább egyenesen a zuhanyzókhoz. Szerencsére nem engem osztottak be éjszakának, így az estém nyugodtan fog telni alvással.

Zuhanykabinba beállva, már magamra is engedem a forró vízsugarat, amely ellazítja merev izmaimat. Ám lábamat arrább húzom, ahogyan kellemetlenül éri a frissen varrt mintát bőrömön. Tenyerembe nyomok tusfürdőmből, felhabosítom, majd mindenemet megmosom, miközben gondolataimba beférkőzi magát a makacs, egyes számú lány.

Makacsságára már az elején figyelmeztettek, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire akaratos kis teremtésről lenne szó. Egyértelműen kihívás lesz számomra az ő megtörése, míg neki véres küzdelem. Erről magam fogok gondoskodni a közeljövőben.

E gondolatokkal csavarok alsótestem köré egy törülközőt, és sétálok vissza a hálókörzetembe. Gondolataimba nagyon is elmélyülök, ugyanis csak zavart pislogásom közepette térek vissza a jelenbe, amikor is belépek ajtómon, s ágyamon régi jó barátom, és egyben most már felettesem ül.

- Hallottam, hogy gondjaid akadtak Miss.Prescottal – kezd is bele azonnal a mondandójába. Tudja, hogy türelmetlen vagyok, s jobban kedvelem, ha az ember a lényegre tér, minthogy játszadozik.

- Semmi problémám nincs vele – csukom be magam után az ajtóm. – Ki mesélt neked?

- Harry, én mindent tudok.

- Tudom, hogy mindent tudsz, hiszen a te táborod, de akkor is valakinek köpnie kellett, én pedig a seggnyalóktól rosszul vagyok. Remélem, te sem preferálod őket.

- Természetesen nem, de ilyeneket akkor sem engedhetek meg.

- Liam, velem nem kell játszanod a kemény férfit. Pontosan tudom, hogy ki vagy, honnan jöttél. Rendben van, hogy a felettesem vagy itt, de a magam ügyeit én intézem, és ezt jobb, ha megszokod. A kis seggnyalódnak, akiről szilárd elképzelésem, hogy női nemű, jobb, ha leállítod, mielőtt magam teszem tökre az ittlétét.

- Semmi szükség a fenyegetőzésre.

- Ismersz. Tudod, jól, hogy nem fenyegetőzöm, csupán figyelmeztetek, mielőtt is én venném kezembe az ügyet – lépek el mellette, és veszek elő egy tiszta alsót az egyik fiókból, amelyet fel is veszek a törülköző takarásában. – Visszatérve Miss.Prescotra. Valóban nagy a szája, de ez nem sokáig lesz így – villantok egy féloldalas mosolyt, melynek következtében Liam elneveti magát.

- Tetszik neked – állapítja meg.

- Inkább úgy fejezném ki magam, hogy érdekes személyiség, és kihívást látok benne. De te magad is tudod, hogy mennyire is elérem a céljaimat.

- Pontosan tudom, haver, de vajon mik is jelenleg a céljaid? – teszi fel a kérdést, egy kis elgondolkozást tettetve.

- Mindössze annyi, hogy fogja be a száját, és tegye azt, amit parancsba adok.

- Tudod, az effajta lányok nagyon is oda vannak a dominanciáért. Szóval, ne lepődj meg, ha csak jobban oda lesz, és vágni fogja továbbra is a fát maga alatt, amíg meg nem bünteted.

- Mikor jutottunk el a komoly beszélgetésből, egy perverz tinédzser szóváltáshoz? – nevetek fel.

- Akkor, amikor rájöttem, hogy tetszik neked – áll fel.

- Rosszul látod a helyzetet. Tudod, hogy semmilyen kapcsolatot nem építhetünk ki az alattunk lévőkkel.

- Igen, pontosan tudom – bólint. – Ahogyan azt is, hogy te mennyire is magasról teszel a szabályzatra, és a saját szabályaid szerint éled az életed, és edzed az egységed.

- Akkor miről is beszélünk?

- Hogy van? – teszi fel azt a kérdést, amely komollyá teszi a hangulatot másodpercek leforgása alatt, s azt kívánom, bárcsak inkább megmaradtunk volna a pimasz lánynál.

- Amikor utoljára beszéltem vele, nem volt beszámítható – felelem a kérdésre, kisebb hezitálás után.

- Mikor is volt ez?

- Egy hete – hajtom le a fejem.

A téma, amelyet felhánytorgat minden egyes találkozásunknál már a pokolba sodor engem. Szívem darabjaiban hever, gondolataim összekuszálódnak, és nem vagyok egy egész, csupán csak félember. Minden apró részletet tud, tudja, hogyan is érzem magam e kérdés után, és még is újra, s újra felteszi, ezzel felhánytorgatva a múltam, s a jelenem.

- Harry, szüksége van rád – sóhajtja.

- Liam, nem, nincs szüksége rám. És ezzel be is fejeztem. Kérlek, aludni szeretnék – célzok mielőbbi távozására, mire csak bólint, és már el is hagyja szobámat, amiért magamban hálás vagyok.

Ahogyan távozik egyetlen barátom, szinte már testvérem, végignyúlok az ágyon, a plafont bámulom, s a gondolataim ellepnek. Emlékek árasztanak el, amelyek arra adnak okot, hogy újra érezzek, hogy újra gondolkodóba essek. A késztetés hatalmas, a vágy uralja testem, s lelkem, de nem tehetem. Erősnek kell maradnom, miatta, és magam miatt is. Azért, mert megígértem neki, hogy így fogok tenni, s én az ígéreteimet mindig meg is tartom. Ahogyan a titkaimat is.

Liam az egyetlen, aki a családomon kívül tudja, hogy mi is zajlott és zajlik bennem. Ott volt mellettem, támogatatott, ahogyan ezt a mai napig is teszi. Ám megfogadtam, akkor ott, hogy elengedem, a kérésének eleget teszek, s folytatom a magam útját, azt az utat, amelyet ketten szerettünk volna végigjárni.

E gondolatokkal, s arcának csodás ragyogásával képzeletembe hunyom le szemhéjaim, és adom át magam az éjszaka sötétségének, a megnyugvásnak, és a gondtalanságnak. 

¤¤¤¤

Kora reggel a telefonom jelez, így szinte elsőként magamhoz térve, igyekszem át a fürdőszobai részlegre. Arcomat jéghideg vízzel mosom meg, s nedves arccal nézek a tükörbe. Újra felmereng bennem a tegnap éjszakai látogatása Liamnek, és a kegyetlen kérdésének, ami nem hagy szabadon lélegezni. Fujtogatva érzem magam, a lelkiismeretem ordít, úgy ahogyan azt én szoktam tenni az egységemmel.

Tükörbe bámulva csak egy összetört férfit látok, és nem pedig egy erős egyéniségű, karakán, parancsolgatásra teljes, katonát. És ez megrémiszt. Utálom az érzést, utálom a lelkiismeretem, és azt, amelyet okoz, minden egyes pillanatban, amikor csak lelki szemeim előtt megjelenik.

Hallom, ahogyan pár kiképző közeleg, így arcomat fehér törülközőm anyagába rejtem, és próbálom másodpercek leforgása alatt visszaszerezni azt a férfit, akit a hosszú idő során kialakítottam. Köszönnek, így hasonlóan cselekszem én is, s emelem el arcomtól az anyagot. Mivel végeztem, ki is viharzom a fürdőből, vissza a jelenlegi lakhelyemre.

Sebesen öltöm magamra mindennapi, színtelen öltözetem, majd hajamat szoros copfba kötöm. Sapkámat és szemüvegemet felhelyezem, és magabiztosságom, tekintélyt parancsoló külsőmbe bújok. Az álarc újra felkerül.

A kantinban tekintetek követnek, de én csak előre haladok, mígnem el nem foglalom a helyem a többi velem egy szinten lévő emberek társaságában. Reggeli keserű, feketekávémat másodpercek töredéke alatt hajtom fel.

- Remélem, magadba tuszkolsz még valamit – mormogja mellettem Liam.

- Ne akarj az apám lenni. Idősebb vagy, de a szüleim közül egyik sem – sziszegem.

- Figyelj, eszem ágában sem volt feltépni a sebeket, csupán érdekel, hogy mi van vele, és persze veled is – magyarázza.

- Amint láthatja, remekül élek. Most pedig, ha nem haragszik, Mr.Payne – állok fel, s magam mögött hagyom az embereket.

Feszülten, ököllel szorított kezekkel igyekszem kifelé az étkezőből. Szinte nem is nézek magam elé, csak megyek, mit sem törődve az apró bábukkal, aki próbálnak kikerülni, vagy éppen ülve figyelik a feszes testtartással, emelt fővel való távozásom.

Ám mielőtt sikeresen elhagynám az emberekkel teli helyiséget, sikeresen nekimegyek annak a lánynak, aki az idegeimet csak még jobban az élére állítja. Ránézek bosszús arcára, amikor is egy szitokszó hagyja el száját, s felvonom egyik szemöldököm.

- Mit mondott? – parancsolóan vonom kérdőre.

- Azt, hogy bassza meg – sziszegi arcomra, szemeimbe nézve.

A levegő fagyos lesz, az agyam elborul, és minden szó nélkül rángatom magam után ki a szemtanúk elől. 

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Imádlak Benneteket. Sajnálom a késést, de a magánéletem jelenlge nem a leggördülékenyebb. Mindegy, nem untatlak benneteket! Igyekszem, hogy a következő pontosan jövő hét, vasárnapján érkezzen!
Elkezdtem egy új blogot, amelyben Liam a főszereplő. Már itt is feltűnt, a tudat alatt, már lehet pont ezért, így most vele kezdtem egy blogot, ahol az első részt már olvashatjátok:  http://theroyalsliampayne.blogspot.co.uk/ oda is sok szeretettel várlak Benneteket!
Facebook csoporthoz, még mindig lehet csatlakozni; https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ :)))
Véleményeiteket várom. További szép vasárnapot. Xx

2.rész¤Haláltánc

Belle

Mindenki feszülten áll, és vár. Pislogás, amelyet csupán megengedhetünk magunknak, miközben végigmér bennünket az új kiképzőtiszt. Zsákját hanyagul a poros földre dobja, napszemüvegét egy pillanatra leveszi, újra és újra végigpásztázza tekintetével a sorokat, oszlopokat, majd visszahelyezi a drágának tűnő, sötét üvegű kiegészítőt.

- Bemutatom önöknek Mr.Styles, az új kiképzőjüket, aki egy másik egységtől igazolt át hozzánk – erőteljesen, figyelemfelkeltően kiáltotta Mr.Payne. – Ezentúl maguk mindent megtesznek, amit csak kiejt a száján.

Elhallgat Mr.Payne, a tábor parancsnoka, s ezzel már is átadja a stafétabotot néma biccentéssel az új vezetőnknek, Mr.Stylesnak, aki vigyáz állásban, feszes testtartással áll velünk szemben, csendben, egészen eddig a pillanatig.

- Nagyon köszönöm a felkonferálást Mr.Paynenak – féloldalas mosoly árnyéka jelenik meg arcán, amikor is összenéz az említett személlyel, ám valóban csupán egy másodpercnyi pillanatról van szó, ugyanis komolyassága mintha soha nem tűnt volna el, úgy tér vissza. – Mr.Styles vagyok maguknak. Ezt, illetve az uram megszólítást használhatják – hangja kemény, kérdést nem tűrő. Fel, s le kezd sétálni sorunk előtt. Bakancsa felveri a port, de látszólag őt ez egy cseppet sem zavarja. Miközben megköszörüli torkát, a többi ember távozik, így a szakasz és csak ő marad a napsütés okozta forróságban. – Kiképzésük sokkal keményebb lesz, mint amin eddig átestek. Elképzelni sem tudják, hogy mennyire is a maximum hajszolására fogom ösztönözni magukat a kemény feladatok során. Amikor fájdalmuk lesz, én fogok eszükbe jutni – áll meg előttem, s pár sötét, fekete szemüvege takarja szemeit, pontosan érzem tekintetét magamon. Tartásom merev, próbálok észrevétlenül levegőhöz jutni. – Fáradtság fogja gyötörni önöket, a testük minden porcikája a napi sanyargatástól szinte kiáltani tudna majd, én leszek az, aki eszükbe jut! Gyengéknek helyük nincs a seregben, ahogyan véleményem szerint nőknek sem. Kényeskedéstől kíméljenek meg. A nők csak elgyengítik a férfiakat, ezt jól jegyezzék meg egytől-egyig. Itt nem fognak hölgyeim különleges képzést kapni. Keményen izzadni fognak, ahogyan a katonának készülő férfiaknak nevezett egyedek is!

- Azért mert van agyunk, és nincs farkunk, amely irányítana bennünket, ugyan olyan tiszteletet érdemlünk – tör fel belőlem a véleményem, a levegő pedig másodpercek töredéke alatt fagy meg. Tudom, hogy cselekedetem nem éppen megfelelő, sőt helytelen, de sosem viseltem el, ha a nemiség különbségének köszönhetően mocskolják a nőket.

Természetesen vannak, akik e szavakat érdemlik, ám mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, és legfőképpen az esélyt, hogy bizonyítson, hiszen senki sem tudhatja előre, hogy kiben mi is rejlik.

- Egyes. Emlékeim szerint, nem kapott engedélyt arra, hogy azt a formás száját használja – lép közel hozzám teljesen, s ahogyan a szavakat erőteljesen, igen hangosan kiejti, lehelete megcsapja bőröm. – Tulajdonomban állnak az aktáik. Minden információm megvan magukról. Tudom az összes gyengeségüket, félelmüket.

- Van nevem is – sziszegem.

- Parancsol? – pillant le rám.

- Azt mondtam, hogy van nevem is. És nem fenyegethet bennünket – ismétlem meg bátran. Tudom, hogy mindenki a mi jelenetünket figyeli, de nem érdekel. Tiszteletet meg kell adnia attól függetlenül, hogy ki is ő.

Rekedtesen felnevet, oldalra néz, ajkait nyelvével benedvesíti. Mélyen magába szívja a nyári meleg levegőt, és ismételten nevetés, mocskos arrogáns nevetés tör fel belőle.

- Miss. Belle Prescot – ejti ki teljes nevemet, és újra rám néz. – Mindneki egy számot kap, és a maga száma az egyes, és ez önre nézve semmi jót sem jelent – sziszegi és ott is hagy. – Ostobaság visszabeszélni a felettesüknek. Jobb, ha tudatában vannak annak, hogy akkor fenyegetem, akkor tartom magukat rettegésbe, amikor kedve úgy tartja – szinte ordítja a fagyott levegőbe, amely a hőség ellenére is ugyan olyan kemény, s rideg marad.

Tovább mondja monológját, amelyre mindenki feszülten figyel. Beth pillantása égető, de nem nézek rá, tudom, hogy, amint elmehetünk azonnal magyarázni, s magyarázni kezd rengeteg hülyeségről, amely számomra mit sem jelent.

Ürességgel telt mondatokat tesz egymás után, amellyel csak a többiekre próbál hatást mérni. Hangsúlyozza, hogy az a viselkedés, amelyet én mutatok, felejthető. Senkitől sem fogja eltűrni, hogy visszabeszéljen neki, és még csak sorolja és sorolja tovább a száraz szabályzatot, amit már mindenki benyalt, amikor idekerült.

¤¤¤¤

Tálcámmal együtt indulok a kijárat felé. Sietve hajítom a szemetesbe az odavalót, a tálcát pedig mellé, s a lengőajtót már ki is lököm. Szisszenésre kapom fel tekintetem, s az ajtó túloldalán egy olyan személy, aki bosszús tekintettel néz le rám.

- Ez vicc – nevetek és haladok el mellette, ám tekintélyparancsoló hangja azonnal megállít.

- Talán egy elnézést megfelel.

- Elnézést kérek, ha hibásnak érzem magam. Ám ez nem történik meg – mosolygok rá. – Mr.Styles.

Faképnél hagyom, és már haladok is az udvari részlegre, ahol még egy óránk van nyugovóra térés előtt. Magam mögött tisztán hallom Bethany lépteit, de meg sem állok, míg el nem érem a padot, ahol mindig ülni szoktam. Messze mindenkitől, még is mindent tökéletesen be lehet látni. Felülök rá, palackomat kinyitom, s a hűs vízbe kortyolok, miközben elhelyezkedik mellettem a lány is.

- Remélem, tudod, hogy ezt nem sokáig fogja hagyni.

- Azt pedig én remélem, hogy te tudod, mennyire is teszek rá – felelem szemrebbenés nélkül.

- Ő a kiképzőnk. Nem szórakozhatsz vele.

- Ahogyan ő sem velünk – csattanok, és már tekintetem is neki szentelem. – Attól mert ez a foglalkozása, és van egy véleménye a nőkről, nem viselkedhet egy beképzelt pöcsként.

- Semmit sem tehetsz ellene. Azt kell tenned, amit megparancsol, különben megkínoz – mondja, mire elnevetem magam. – Jó, persze nem a szó szoros értelmében, de tudod, hogy mire gondolok.

- Tudom, Beth. De biztosíthatlak arról, hogy bebizonyítom neki, hogy vannak olyan lányok a földön, akik igenis végig tudják csinálni, méghozzá úgy, hogy be sem hódolnak őnagyságának.

- Biztos vagyok abban, hogy komolyan meg fog szívatni téged a holnapi napon – rázza lemondóan fejét.

- És az miért is lesz rossz neked?

- A barátnőm vagy… - mielőtt folytatná, azonnal közbe is avatkozom.

- Álj, nem, nem vagyok a barátnőd. Ezt a szót nem is ismerem – horkanok fel. – Rendben van, hogy olykor együtt lógunk, de ennyi, Beth.

- Bocs, elfelejtettem, hogy te a magány barátja vagy – jegyzi meg unottan. – Teljesen mindegy. Akkor is fogd vissza magad.

- Figyelj, nem áll szándékomban megbántani, de amikor a véleményed érdekelni fog szólok. Tudom mit csinálok, és ha tényleg megszívat, hát akkor azt én járom meg, és nem pedig te.

- A haláloddal szórakozol – sóhajt fel.

- Akkor járjuk el azt a haláltáncot.

Sziasztok!

Szeretnék elnézést kérni, hogy ennyi ideig megvárakoztattalak benneteket ezen, illetve más blogomon is csúszás volt. Nincs felesleges, hasztalan kifogásom. Írói válságban sem szenvedek, egyszerűen nem tudtam rávenni magam az írásra, és ezt tanúsíthatja is egy olvasóm, egyben barátnőm, aki folyamatosan a siránkozásom hallgatta. Innen is köszönöm neki, hogy nem küldött el..... :)))
Na, de végre itt a rész, és remélem, hogy tetszett nektek! Véleményeiteket várom ;) Igyekszem hozni egy hét múlva a következőt!
Köszönöm a 43 rendszeres olvasót..Xx
Ps.: Nem írtam az előző részhez, így ide biggyesztem ezt: utána olvastam a dolgoknak, illetve volt katona ismerőseimtől, barátomtól is érdeklődtem, de ha valami nem felel meg a valóságnak, és úgy érzed, hogy te azt pontosan tudod, ne támadj. köszönöm. :)))